Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-06 / 231. szám, péntek

6 j ÚJ SZÓ TANÁCSADÁS 1995. október 7. A Magyar Művészet Hete - Kassa '95 A Csemadok Kassa-vidéki Választmánya tavaly rendezte meg első ízben a városban a Magyar Művészet Hetét. Az idén, október 9-től 15-ig ismét gazdag rendezvénysorozattal lepi meg a művészet iránt érdeklődőket. A szervezet titkárától, Szaszák Györgytől kérdeztük: mit láthat, hallhat a közönség az idén? - Ezúttal is úgy tervezzük, hogy a képzőművészet, a színház-és a zeneművészet formanyelvén teremtünk ihletett pillanatokat, s egyszersmind szellemi gazdagodást. Rendezvénysorozatunkat október 9-én három kiállítás megnyitásával kezdjük. A premontrei rendházban Hushegyi Gábor művészettörténész nyitja meg a Rovás - Új Értékrend Alkotócsoport kiállítását. Ugyancsak itt, a premontrei rendházban rendezzük meg „Varrjuk össze a világot!" címen azt a nemzetközi patchwork kiállítást, amit magyarosítva „foltonfolt" művészetnek nevezhetünk. A kiállítási anyag Debrecenből érkezik. A Máltai Szeretetszolgálat ottani kézművesműhelye azzal a kéréssel fordult a világ „foltvarró" asszonyaihoz, hogy küldjenek egy szívet vagy egy virágot Magyarországnak. 27 ország 1295 asszonya küldte el alkotását. Kassán Dolányi Anna iparművész ezeket mutatja be a közönségnek. A harmadik kiállítás már a Bocatius Könyvtár kiállítótermében lesz. Hegyek - házak - emberek címen egy kiváló kazincbarcikai fotóművész, Bánóczi László képeivel ismerkedhetünk meg. Szeretném kiemelni, hogy a Magyar Művészet Hete Kassa '95 rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitójára szintén ezen a napon, hétfőn este 19 órai kezdettel a Művészetek Házában kerül sor. Itt a Csengettyű kórus bevezető műsora után terveink szerint Rudolf Schuster, Kassa főpolgármestere, illetve Fodor Gábor magyar közoktatási és művelődési miniszter köszönti a hallgatóságot, majd Grendel Lajos író mond megnyitó beszédet. Az est folyamán a New Yorkból erre a rendezvényre ide utazó fiatal virtuóz hegedűművész, Csűry Lajos Erdélyi László zongoraművésszel ad hangversenyt, s közönség elé lép a Vácott élő Bednarik Anasztázia orgonaművész, továbbá az operagála keretében a kassai Állami Színház operatársulatának szólistái. Az est műsorvezetője Dudás Péter színművész. Október 10-én a Márai Stúdióban nyitjuk meg Fleischer György kassai fotóművész kiállítását, s ugyanitt rendezzük meg a Kalligram Könyv- és Lapkiadó estjét. A Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán írófőszerkesztőkkel való találkozás nem mindennapi szellemi csemegét ígér. Természetesen lesz vásárlással egybekötött könyv- és lapkiállítás, dedikálás, és a Gezemice zenekar jóvoltából néhány nagy vers megzenésített változatát is hallgathatjuk. Csütörtök estére szintén a Márai Stúdióba várjuk a közönséget. Bálint András budapesti előadóművész, a Radnóti Színház igazgatója ezúttal városunk szülöttének, Márai Sándornak az életét, szellemiségét mutatja be a naplóiból szerkesztett műsorában. A Magyar Művészet Hete alatt, október 13-14-én rendezzük meg a Fábry Zoltán Irodalmi- és Kulturális Napokat is. Pénteken egy nemzetközi szemináriumon az Interkulturális kapcsolatok kérdéskörét vitatjuk meg a Kárpát-medence térségére vonatkoztatva, szombaton pedig a szlovákiai magyar kultúra egyre veszélyesebbé váló helyzete lesz a téma. Ez utóbbitól szerencsére egy örömtelibb dolgot is bejelenthetek: ezúttal emléktáblát is avatunk Kassán. A nagy triász két tagjának, Batsányinak és Kazinczynak már van emlékműve városunkban, szombaton délután pedig a premontrei rendház falán Baróti Szabó Dávid emléktábláját (Bartusz György alkotása) leplezzük le. Fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy e hét folyamán a Thália Színház Verebes István nagy visszhangot kiváltó rendezésében háromszor játssza a Bánk bánt. A Magyar Művészet Hete - Kassa '95 rendezvénysorozatot a magyar bállal zárjuk, melyet október 15-én (szombat) a Művészetek Házában tartunk. GAZDAG JÓZSEF ML LESZ A KOMAROMI DUNA MENTI MUZEUM SORSA? És helyét sóval hinték be... Mármint Karthágóét, amelyet mint tudjuk - a feldühödött rómaiak Krisztus előtt 146-ban földig romboltak, hogy ott az életnek még írmagja se maradjon. Mondják: a történelem nem ismétli önmagát, s én mégis hovatovább, a punok helyében érzem magamat, akik annak idején az említett várost lakták. Kulturális kormányzatunk ugyanis következetesen a magyar kultúra kiirtására törekszik Szlovákiában. Kezdte ezt hatalomra kerülése idején azonnal néhány múzeumigazgató menesztésével, a nemzetiségi kultúrára járó (!) pénzek visszafogásával (ezáltal lehetetlenné téve nagy múltú kulturális szervezetünket, a Csemadokot és a megszűnésbe hajtva néhány lapunkat), majd a szlovákiai magyar iskolaügy elleni frontális támadással folytatta. És közben „szakembereik" módszeresen dolgoznak azon, hogyan lehetne a kulturális életet úgy megszervezni, hogy az mindenkor egy kézben tartható legyen, miközben a külföld felé el lehessen róla mondani, kiengedték a központi irányítás alól. Erre találták ki (meg kell mondani) a maga nemében zseniális regionális kulturális központok rendszerét, amelyet egy (mellesleg központilag megbízott) intendáns irányít majd. Ő nevezi ki a jövőben az adott régió intézményeinek (így a múzeumok, színházak és könyvtárak) vezetőit, akiknek annyi jogkörük lesz, mint egy osztályvezetőnek. Megszűnnek hát önálló jogi személyként működni ezek az intézmények, alkalmazottaikat pedig az intendáns veszi fel (és bocsátja el. Ez utóbbira már csak azért is szükség lesz, mert mint a kormánylapból nemrég megtudhattuk - túl sok magyar nemzetiségű szakember dolgozik a dél-szlovákiai múzeumokban!).. Amikor e sorokat írom, éppen négy esztendeje, hogy a komáromi Duna Menti Múzeum szervezeti keretei között létrehoztuk a Magyar Nemzetiségi Osztályt, amelynek egyik alapvető feladata egy leendő magyar múzeum szakmai megalapozása volt. Osztályunk ennek szellemében fejtette ki kutató- és gyűjtőtevékenységét, s publikációs munkássága nyomán is amolyan kis intézmény módjára működött (kiadta évkönyvét, az Acta Museologica-t, bibliográfiasorozatokat jelentetett meg, nemzetközi tudományos tanácskozásokat rendezett). Az új kormány hivatalba lépése után nem sokkal felröppent a hír, hogy 1996 januárjától megalakulhat végre a régi áhított Magyar Kultúra Múzeuma, sőt a minisztérium ki is dolgoztatott velünk egy távlati koncepciót ezen új intézmény tevékenységi körének meghatározása érdekében. Őszintén szólva nemigen hittem, hogy az általunk benyújtott tervezet (amely alapján a mai Duna Menti Múzeumot egy belső szerkezeti átalakítással formálnánk át a szóban forgó intézménnyé) pozitív elbírálásban részesül, de azért azt sem gondoltam volna, ami most van kialakulóban... Tervünket természetesen elvetették, s helyette kilátásba helyezték, hogy a Duna Menti Múzeum mellett, szintén Komáromban, létrehoznak egy magyar múzeumot is, mégpedig oly módon, hogy a jövőre száztíz éves intézmény gyűjteményéből „a magyar vonatkozású" tárgyakat átadják ennek az új múzeumnak. Ez persze szakmai képtelenség, s mintha a minisztérium illetékesei is rájöttek volna erre, hiszen a következő változat már az volt, hogy az új magyar múzeum, a Szlovák Nemzeti Múzeum szervezeti keretei között, Komárom székhellyel, külön épületben, teljesen a nullapontról indul meg, s a Duna Menti Múzeum megmarad regionális intézményeknek, az említett intendáns felügyelete alatt. A legutóbbi hírek pedig már arról szólnak, hogy mindkét komáromi múzeumi intézmény az intendáns alá tartozik majd... A hatalom szempontjából persze ez a legelőnyösebb, hiszen ezzel tönkretesznek egy több mint évszázados, mindenkor magyar jellegű intézményt, (amelynek új, önjelölt igazgatója már igencsak mutogatja magát!), s a magyarok megkaphatjákj rég áhított múzeumukat, amivel majd az az intendáns diszponál, akire vélhetően minden jellemző lesz, csak az nem, hogy magyar múzeumi szakember lenne... És egy füst alatt nyilván befagyasztják azt az ígéretes munkát, amit Osztályunk az elmúlt négy esztendő alatt fejtett ki. Magyarán: nesze semmi, fogd meg jól-gesztus ez, már amennyire a gesztus szót ebben az esetben alkalmazni lehet! Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk: ez az új intézmény majd lehetőleg minél sűrűbben hoz létre olyan, senkinek sem ártó, jelentéktelen kiállításokat, amelyeknek megnyitóiról a televízióban megkapó híradásokat lehet majd sugározni (propaganda!), és aki ezek után valódi (!) magyar múzeumot követelne kis hazánkban, arra igencsak könnyen rá lehet majd sütni Szlovákia lejáratójának a bélyegétVégezetül csak annyit, hogy a fentieknek - tudomásom szerint még egyike sem „hivatalos", tehát elvileg januárig még bármi megtörténhet... Azon sem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy ezeket a sokszor egymásnak is ellentmondó híreket tudatosan „szivárogtatták ki", hogy ezzel is feszültséget, nyugtalanságot keltsenek az érintett intézményeken belül. Mindenesetre, Kedves Olvasó, ha a közeljövőben a ső árának emelkedését tapasztalná, akkor az minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy illetékes helyeken már gyűjtik, hogy ama Karthágó mintájára majd nálunk is felhasználhassák... Persze ők még nem tudják, hogy hiábavalóan, hiszen úgysem lesz rá szükségük! Tudniillik kultúránk túlélte már a törököt, a Bachkorszakot és a „szocializmus" jó négy évtizedét is. És túl fogja élni ezt is. LISZKA JÓZSEF A 90 EVES MORVAY GYULA KÖSZÖNTÉSÉ Tardoskeddtől Pécsig A két háború közötti kisebbségi irodalmunk népszerű írója a napokban töltötte be kilencvenedik évét. Az egyik legnagyobb és legjellegzetesebb szlovákiai magyar faluban, Tardoskedden született, az érsekújvári reálgimnáziumban érettségizett, s a tanítói képesítést Pozsonyban szerezte meg. 1928 augusztusában részt vett a Sarló alapításában: a híres gombaszögi táborozásnak egyik előadója, s amellett a szakácsa is volt. Ez a közösségbéli testi-lelki tápláléknyújtás az ő emberi alkatára nagyon jellemző. Első publikációi a losonci diákés cserkészlapban: A Mi Lapunkban jelentek meg. A lap 1925. évi néprajzi pályázatának első díját ő nyerte meg. Nagyon nevezetes pályázat volt ez: a szülőfalu néprajzinépköltészeti jellegzetességeit kellett bemutatni, s a bírálóbizottságban a korszak vezető magyar néprajztudósai: Györffy István és Solymossy Sándor is közreműködtek. A pályázatnak - illetve a pályázó néprajzi telítettségének - nagy szerepe volt prózaírói alkatának kialakulásában. Fábry Zoltán szavával, terminusával élve: Morvay a „valóságirodalom" művelője. Novellái témáit leginkább a falusi szegénység életéből meríti, s az egyszerű, mindennapos történeteket néprajzi elemekkel színezi. Legsikerültebb alkotásai (Az öreg kőfejtő, Karsa Péter két lova, Vidóczki Marika zserbóbőr cipője) alapján akár szlovákiai Tömörkénynek is nevezhetnénk őt. Néprajztól-népköltészettől ihletett novelláinak másik típusa a katonatörténet. A tényleges katonaidejét Prágában töltötte, s népi származású bajtársai között az összes szlovákiai magyar táj képviselve volt. Ilyen jellegű kitűnő novellájában, a Prágai énekversenyben pedig nemcsak a gömöri, csallóközi, Ipoly menti, bodrogközi legények szerepelnek, hanem velük együtt a cseh, szlovák, lengyel, ruszin és német falvak szülöttei is megzendítik a folklórjukat a kaszárnyában vagy kivonuláskor a prágai utcákon. Morvay a két háború közötti szakaszban nemcsak prózaíróként, hanem költőként is aktív volt. Darabos szövegű és érdes hangú mozgalmi versei a szavalőkórusok pódiumain érvényesültek a legjobban. Nem véletlen az sem, hogy egy érsekújvári sarlós, Balázs András alakította át őket erre a célra. Tardoskedd fia és Érsekújvár szellemi neveltje a tanítói pályáját Pereden kezdte meg. Az 1938 őszétől felkavarodott történelmi viharok sodorták el őt közülünk. Azóta Magyarországon él. A legtovább Nagykanizsán tanított, s öreg nyugdíjas korban, szeretett feleségének elvesztése után költözött Pécsre. Az ottani Baranya Megyei Könyvtár 1992-ben egy terjedelmes novellaválogatást adott ki tőle Az öreg kőfejtő címmel. Ez a kötet a mi számunkra két szempontból is értékes: a régi novellákból bőséges válogatást ad, s néhány Magyarországon írt novellán keresztül megmutatja az írónak a műfajban való továbbfejlődését. Mi Morvay Gyulát a magunkénak valljuk, az irodalomtörténeti összefoglaló munkáiban, s prózai és lírai hagyományantológiáinkban folyamatosan szerepeltetjük. A mostani évforduló alkalmából szeretettel köszöntjük őt, s továbi jó erőt, egészséget kívánunk neki. TURCZEL LAJOS AZ ARADI VÉRTANÚK ÜZENETE: Zászlóvivők és közösség Nemzeti gyásznapként emlékezik meg az utókor az aradi vértanúkról. A gyász, a bánat és fájdalom megélésével, a legbensőségesebb emberi érzések közé tartozik. De vajon miként, s milyen lelki szálak megelevenedésével jár, amikor októberi esős, párás homályban, ahogy az majd másfél századdal ezelőtt az aradi vesztőhelyet borította, vagy a bágyadt őszi napfény melengetőnek ható sugarait érezve az emlékezők elhelyezik a kegyelet koszorúit, s ki-ki a maga virágszálát? Az egykori sáros megyei Dessewffy-birtok margonyai temetőkápolnájához legtöbbször sártengert leküzdve zarándokolnak el a szlovákiai magyarok az anyaország diplomatáinak és alkalmi idelátogató magyar honfitársaknak a kíséretében. Mi minden uralhatja ilyenkor a lélek legbensőbb rezdüléseit, ott, azoknál a sírboltoknál, ahová az egykori családtagok, rokonok, barátok az egyszerű ismeretlenek titoktartó segítőkészségétől kísérve örök nyugalomra helyezhették az aradi sáncárokból lopva megszerzett drága halottaikat? Ott, a margonyai kriptához érve nyilván felelevenednek a holttest hazajutásának rémületes körülményei, ahogy a tetemet kettévágva, két ládában szállították szülőföldjére. Minderről, a vértanúk elő- és utóéletéről, személyi és családi körülményeiről szinte valamennyi részlet többször, ismétlődve napvilágot látott a lapok hasábjain. Igazából a sorsukkal kapcsolatos tényismeret mégis csak az emlékezetőrzés legodaadóbb híveinek kiváltsága. Túl sokat nem változott ahhoz képest a helyzet, ahogy azt Katona Tamás több mint egy évtizeddel ezelőtt a mindmáig pótolhatatlan és érdekes, adatokban gazdag dokumentumkötetének előszavában ina: „költészetből és szóvirágokból egybevegyített legendák" uralják az aradi vértanúk emlékét. A közvetlen emberközelség nem pusztán a múltkép érzékletességének velejárója. Alighanem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a mai nemzedékek tagjai a múltban mai önmagukat megtalálva tudjanak támaszra lelni. Az elmúlt években, a rendszerváltást követően ugyancsak felértékelődött az 1848-49-es áldozatvállalás 20. századi mércével ér telmezhető, a mában fellelhető rokon vonásainak keresése és szinte továbbélésének tettenérése. Épp a közelmúltban jelent meg tanulmány arról, hogy a kivégzett tábornokok feletti ítélkezésben mennyire fedezhetők fel a következő évszázad koncepciós pereinek módszerei. S az ilyen irányú, kétségtelenül katartikus erejű vizsgálódás eredményeinek közösségi birtokbavétele könnyen válhat a múltat mai köntösbe öltöztető képzelgéssé. Miközben érezhetően a mai ember nehezen talál magyarázatot arra, hogy a Haynau táborszernagy vérengzésének száznál valamivel több áldozata miként vált ki olyan történelmi megrázkódtatást, mint a 20. századi tömeggyilkosságok rémületes vérzivatara. S a válaszkeresés ugyancsak közel jut az elmúlt több mint fél évszázad erőszakmechanizmusához: a félelem és rettegés mindenkit fenyegető légköre, a társadalom éltető erejét kirekesztő ellehetetlenülés nehezen elviselhető csapása fokozta a bosszúállás kíméletlenségét. Igen, a bosszúállás, amely Haynau eivetemültségében ötvöződött a 20. századi populizmus úgymond jóakaratú népszolgálatával. Jól ismert Haynau száz évre nyugalmat ígérő kegyetlenségének szavakba öntött mennydörgése, de aligha kelt figyelmet Radetzky marsallhoz írt levelének az a fordulata, hogy: „A föld népe mindenhol jóindulatú, csak eddig a forradalmárok félrevezették és rettegésben tartották a szegényeket - ha néhány százat felkötnek és agyonlőnek, nyugalom lesz." Akár talán erre is visszavezethető lenne a táborszernagynak az a meglehetősen furcsa gesztusa, hogy az általa létrehozott alapítványból biztos és holtiglani segélyben részesítse azokat, „kik vagy saját téveszméjük által félre-vezettetve, vagy a forradalmi párt áital elcsábíttatva avagy kényszeríttetve, ezen háború alatt a császári-királyi hadsereggel véres színtéren szemközt állottak". Amint a kutatás kiderítette, az alapítvány létrehozásához szükséges pénzügyi jártasság megszerzésében ugyancsak hasznára váltak a még fiatalon, a Rotschild családdal kialakult kapcsolatai. A változtatások igényével fellépő politika és a viszonyokkal állítólag elégedett nép érdekeinek szembeállítása igencsak jelen van napjaink szlovákiai politikai színterén. Emlékezzünk csak, hányszor verték már a szlovákiai magyar politikusok fejéhez, a képernyő nyilvánossága előtt is, hogy valójában afféle bujtogatok, mert az egyszerű emberek Dél-Szlovákiában jól megvannak egymással, csak ők szítják nemzetiségi követeléseikkei a művi ellentéteket. S mennyire hálátlan és félreértéseket magában rejtő feladat ilyenkor annak megértetése, hogy hála istennek éppen az embertársi megértés a kisebbségi érdekvédelemnek a többség javát is szolgáló záloga. Igen, amikor Aradon a hóhér meglóbálta a kötelet, és beteljesedett az áldozatok sorsa, emberi becsület és tisztesség kerekedett felül, amellyel szemben tehetetlennek bizonyult Haynaunak minden igyekezete, hogy az aradi sáncárok szakadékká váljon zászlóvivők és a közösség történelmi igényei között. Az aradi vértanúk emléke most talán úgy üzen a mának, hogy az emberi tartás tegye lehetetlenné a félrevezető szándékokat, s azok ne torkollhassanak tragédiába. KISS JÓZSEF