Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-23 / 43. szám
Születésnapi beszélgetésnek készült, de nem könnyű vele időpontot egyeztetni. Nagyon elfoglalt, a születésnapja is külföldön érte, majd alighogy hazatért, ismét útrakelt. Végül is Szent Bertalan napján, saját nevének ünnepén ültünk le beszélgetni irodájában, melynek ajtaján réztábla hirdeti: a Magyar Köztársaság kutató űrhajósa, mérnök ezredes, repüló'szemléló'- helyettes. Farkas Bertalan, az első s mindmáig egyetlen magyar, a világon a kilencvenharma- dik űrhajós idén negyvenöt éves, űrutazásának pedig jövőre lesz a tizenötödik évfordulója. Farkas Bertalan Leszállási gyakorlat N incs rajta egyenruha, mintás ingben és vászonnadrágban fogad, de a fellépése katonás, csakúgy, mint a kézfogása. Mosolya ugyanaz, mint amit a tizennégy évvel ezelőtti fényképekről megismerhetett a világ. Rögtön az elején megegyezünk, hogy csak az űrhajózás emberi oldaláról beszélgetünk, ami a műszaki részeket és adatokat illeti, a kezembe nyomja az Űrhajózási Lexikon vaskos kötetét, írjam ki abból, ami érdekel. Ebből tudom meg, hogy a Szabolcs-Szatmár megyei Gyulaházán született 1949. augusztus 2-án. 1967-69-ben a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola, 1970-71- ben a szovjet repülő-műszaki főiskola növendéke volt. 1972-től repülőtiszt. 1974-től nős, felesége, Stu- bán Anikó valaha fényképész volt, ma vállalkozó. Három gyermekük van. 1978-tól századosi rendfokozattal űrhajóskiképzésen vett részt. 1980-ban oda a Szo- juz-36, vissza a Szojuz-35 űrhajó kutató űrhajósaként az ötödik IK-űrrepülés (Interkozmosz) programját teljesítette V. Kubaszov parancsnokkal. Az iroda ajtajára akár azt is kiírhatnánk, hogy Magyar Űrhajózási Múzeum. Az első magyar űrhajós féltve őrzött ereklyéi katonásan sorakoznak a vitrinekben. Megtalálhatók ott személyes felszerelési tárgyai, köztük az akkor 15 hónapos Aida lánya fényképe, melyet az űrbe is magával vitt, a Glóbusz Konzervgyár hazai ízeket tartalmazó ételtubusai, különféle ajándéktárgyak, melyeket hazai és külföldi politikusoktól, állami vezetőktől s nem utolsósorban kollégáitól kapott, például a szaúd-arábiai űrhajós aranyozott tőre, emlékérmek, plakettek. A falakon fényképek: Berci itt, Berci ott, Berci mindenhol, mindenkivel. Nagyon szerették s szeretik őt ma is. Többször bejárta már széltében és hosszában is az országot, de még most, 14 év elteltével is rendszeresen hívják iskolákba, művelődési házakba. Kétségtelenül ma is ő a Magyar Hadsereg legnagyobb „sztárja”, Magyarország egyik legnépszerűbb embere. Ő sem titkolja: valóban így van. De nem azért megy az ember a világűrbe, hogy utána, ha sikeresen visszatér, hőst csináljanak belőle. Ha valaki így vág neki, jobb, ha el sem kezdi - mondja. Hogy utána ezt kapja a magyar emberektől, a magyar néptől, az csodálatos érzés.- Rendszeresen érkeznek levelek, táviratok, telefonhívások születésnapomra, névnapomra, az űrrepülés évfordulójára. Rengeteg meghívásom van még ma is. Igazán szép és nemes küldetés... Mintegy szavait alátámasztva, ötpercenként csöng a telefon. A hívások legtöbbje névnapi jókívánság, de fültanúja vagyok egy vidéki meghívásnak is.- A család hogy viseli a népszerűséget?- Megértik és örülnek neki ők is, de bizony jó lenne velük minél többet együtt lenni, foglalkozni. Az idén nyáron is alig egy hetet tudtunk gondtalanul együtt tölteni a Balatonnál.- De hogyan is kezdődött?- Az első körben majdnem száz magyar szuperszonikus pilóta közül válogattak. Azután negyvenen maradtunk, majd heten, végül 1977-ben már csak négyen, annak függvényében, ahogy nehezedtek az orvosi és egyéb vizsgálatok. ’78-ban a Csillagvárosba már csak Magyari Bélával ketten kerültünk ki, ő is teljes űrhajóskiképzést kapott, Dzsanyibekovval ők voltak a tartalék páros.- Mit érzett és mire gondolt, mikor megtudta, hogy végül is ön lesz az első magyar, akit kilőnek a világűrbe?- Akit a világűrbe indítanak - javítja ki kérdésem végét. - A rakétákat lövik ki, igaz, végső soron az is rakéta, de ha ember is van benne, akkor úgy mondják, hogy a világűrbe indítják. Hogy mit éreztem? Az ember örül annak, hogy rá esett a választás, s ilyen nagyszerű feladattal bízzák meg, de ott van a felelősség érzése is. Oké, nagyszerű, odakerültem, de vajon megfelelek-e, minden rendben lesz-e, nem történik-e valamilyen probléma. Az is kérdés, tudok-e majd rendesen dolgozni, hiszen a súlytalanság hatását nem tudják előre jelezni az orvosok, nem lehet megmondani, hogyan fogja magát érezni az ember, mert a földön, kiképzés során legfeljebb húsz másodpercig érhető el speciálisan felkészített repülőgépeken a súlytalanság. Előfordult, hogy azt mondták, remekül fogja érezni magát az űrhajós, azután az első két hétben borzasztóan rosszul volt.- ön hogy bírta?- Ha hosszú időre megy az űrhajós, fél évre, egy évre, akkor esetleg az első 2-3 hét, esetleg egy hónap nem tetszik neki, de nem tud mit csinálni, megszokja. Azonban egy rövid, nyolcnapos úton, mint a miénk volt, nagyon fontos, hogy az ember az első pillanattól kezdve jól érezze magát. Nekem szerencsém volt, bár előtte én magam is úgy gondoltam, hogy kevés lesz a nyolc nap, néhány nap adaptálódás után már készülhetek is a visszatérésre. Sok probléma nem volt, sikerült mindent a tervnek megfelelően csinálnunk. A legnagyobb bosszúságot nekem az okozta, hogy amikor a Bioszféra program keretében a földfelszínt fényképeztük, nem sikerült igazán jól „lekapnom” Magyarországot.- Ezen kívül valóban minden tökéletes lett volna? A nyolc nap során nem akadt volna semmi gond, zűr, esetleg komolyabb hiba?- Mindig van valami, ami nem „úgy” működik. A földet érés során nem működött négy kicsi hajtómű, a fékezőrakéták, melyek a leszállás sebességét csökkentették volna. Kellemetlen volt, mert nagyon nagy túlterheléssel értünk földet, szerencsére az ejtőernyő kinyílt, de azért így is jókorát „huppantunk”.- Nem gondolja, hogy az ön űrutazása politikai gesztus volt a szovjetek részéről? Hasonló lehetőséget kapott az egykori szocialista tábor szinte mindegyik országa: egy-egy űrhajósa volt Csehszlovákiának, az NDK-nak, Romániának, Bulgáriának, Vietnamnak, Mongóliának...- Ha gesztus volt, akkor egy csodálatos gesztus. Ha politikai döntés - biztos, hogy az volt -, csodálatos politikai döntés. Ha most politikai döntés nyomán ismét felajánlanák a lehetőséget, biztos, hogy ismét mindenki örömmel elfogadná. A politika és űrkutatás sohasem volt elválasztható egymástól. Amennyit a politika engedett, annyit „űrkutattak”. Amikor enyhébb volt a két nagyhatalom közti politikai légkör, akkor létrejött a Szojuz-Apolló program. Amikor elhi- degültek egymástól, alig dolgoztak közösen. Azután megint kialakultak a nemzetközi űrprogramok. Az amerikaiak a nyugati országok űrhajósaival, a szovjetek a keleti blokk űrhajósaival dolgoztak együtt. Egyedül nyilván egyik ország sem lett volna közülük képes megfizetni az űrrepülés költségeit, ahogy Magyarország sem volt rá képes, a töredékét sem fizette ki. Bárcsak több ilyen gesztus lenne az életben...- Hogyan viszonyult ön a politikához és a politika önhöz? „- Ha megnézzük az űrkutatás történetét, kezdve Gagarin visszatérésétől, minden országban ott van a nép, a nemzet szeretete. Ez ellen a politika nem tehet semmit. Engem az elmúlt négy évben is ugyanúgy szerettek, mint azelőtt. Az, hogy én 80-ban a szovjetekkel repültem, ha tetszik, ha nem, történelmi tény. Azokat a kitüntetéseket, azokat az elismeréseket nem veheti el a mostani politika, s nem vehette el az előző sem. Eltelt tizennégy év, és a szeretet folyamatosan körülvesz, míg a politikai élet alaposan átrendeződött, politikusok jelentek meg és tűntek el, én maradtam a „mindenki Bercije”. Farkas Bertalan, mint mondja, annak idején kiváló szakemberekkel került össze a Szovjetunióban, öröm volt velük dolgozni. Később megismerkedett az amerikai kollgákkal, többször járt a houstoni űrközpontban is. Amerikától Oroszországig szinte az összes űrhajóssal nagyon jó a kapcsolata, összesen vagy háromszázan lehetnek. Huszonötödmagával alapító tagja a Nemzetközi Űrhajós Szövetségnek, tagja annak intézőbizottságának is. A bevezetőben említett külföldi utak egyike pont az Egyesült Államokba vezetett, ahol a Holdra szállás 25. évfordulójának ünnepségein vett részt; a másik pedig Moszkvába, a Nemzetközi Űrhajós Szövetség 10. kongresszusára, mely a Kozmosz és ökológia címet viselte, célja pedig a politikusok és szakemberek figyelmének felkeltése a globális problémák megoldására.- Mivel foglalkozik manapság a magyar űrhajós? Mit kutat és mit szemlél? - utalok az ajtaján olvasható feliratra.- Mint kutató űrhajós, az űrfelvételek kiértékelésében veszek részt, de sajnos egyre kevesebb a megrendelés. A repülőszemlélő-helyettes feladata pedig a katonai repülők szakmai irányítása. És természetesen jómagam is rendszeresen repülök katonai gépeken.- Lesz még magyar űrrepülés?- Köztudott, hogy elég komoly gazdasági gondokkal küszködik az ország. Az is mindenki számára világos, hogy Oroszországban is problémák vannak. Az űrrepülés költséges dolog, kb. 20 millió dollárba kerül egy, az enyémhez hasonló, mintegy nyolcnapos út. És ehhez még hozzá kell számolni a berendezéseket, azok előállítási költségeit. Nem valószínű, hogy egyhamar sikerül ennyi pénzt előteremtem.- Esetleg egy másik ország űrprogramjába bekapcsolódva...- Az ugyanúgy pénzbe kerül. Teljesen mindegy, hogy itt vagy ott, mindenképpen költséges. De továbbra is létezik magyar űrkutatás, nem szűnt meg azzal, hogy éppen nincs senki a Csillagvárosban vagy a houstoni űrközpontban. A lehetőségeinkhez képest igyekszünk beilleszkedni a nemzetközi űregyüttműködésbe. Mivel a lehetőségeink eléggé korlátozottak - anyagi okok miatt - csak nagyon kiemelt programokban tudunk részt venni.- Sajnálja?- Örülök, hogy részese lehettem ennek a csodálatos dolognak. És sajnálom, hogy nincs folytatás. De azért remélem... - mondja, miközben egy pillanattá eltűnik az a jellegzetes bereis mosoly. Góg László Amerikából jöttünk... Június húszadikától szeptember huszonegyedikéig, akárhogyan számoljuk is, éppen három hónap. Nos, pár napot leszámítva, amely lényegében csak az egyik repülőről a másikra történő átszállásra volt elég, az idén pontosan ennyi ideig turnézott külföldön az Ifjú Szivek Ghymes együttese. Kezdődött egy ötnapos portugáliai úttal, utána Spanyolország, Olaszország és Franciaország következett. Hazajövet éppen csak körülnézni maradt idő, aztán - irány Amerika! Pontosabban: az Egyesült Államok, és - egy átruccanás erejéig - Kanada. Fellépések olyan városokban, mint Cleveland, Chicago, Toronto, New York, New Jersey, Washington... Aztán, mint ahogy minden a világon, egy napon ez a monstre tűmé is befejeződött, és a fiúk hazajöttek.- Az amerikai út? - kezdi az élménybeszámolót Buják Andor. - Arra is kíváncsiak voltunk, ott jártunk egy ekkora országban, az óriási hagyományaival, a zenekultúrájával, amelyre ott igény is, pénz is van. Drukkoltunk, vajon hogyan fogadják majd a zenénket? Hogy tömör legyek: befogadták...- Hadd pontosítsák - szól közbe Béhr Laci, miközben kissé megrovó- an a társaira pillant. - Befogadtattuk! Vagy elfogadtattuk, ahogy jobban hangzik. Mert mi tagadás, mást vártak tőlünk. Nagyon mást. Csárdást, cigányzenét, vagy bármennyire hihetetlen: operettet! Hajmási Pétert! (Andor közbedörmögi: „Sőt: még Hajmási Pált is...”) No de nem is csoda - folytatja Laci, megvárva az általános derültség elültét -, elvégre többnyire ilyen csoportok járnak ki, vagy ha már kijutottak, hát az elvárásoknak megfelelően muzsikálnak. Viszont az ottani közönség fantasztikusan nyitott az újra, úgyhogy egyből megkedvelt bennünket. Olyannyira, hogy néha - például a „dobszólós” számunknál - tisztára eksztázisba jött. Vagy: kialakult egy kis társaság, amely olyan óriásmotorokon elkísért bennünket mindenhová, ahol felléptünk...- No, persze olyanok is voltak, akiknek nemigen tetszett a dolog - veszi át a szót Szarka Gyula. - Mint ahogy nem tetszett nekik például Hobó sem, aki ugyanezen a fesztiválon lépett fel. „Ilyen hajjal, ilyen öltözékben József Attilát szavalni?” - háborogtak. De a többség - és ezt tényleg hangsúlyoznom kell - ránk hangolódott. Hobóval egyébként igen jól összebarátkoztunk, volt egy rögtönzött közös fellépésünk is, eljön a december 2-ai „születésnapunkra”, s viszonzásként meghívott a Petőfi csarnokbeli Hobó-karácsonyra. Visszatérve még a közönség reakciójára: a legjobban talán az az oldottság fogott meg, ami az amerikaiakat általában jellemzi. Mi tagadás: itthon sokkal visszafogottabb megnyilvánulásokhoz vagyunk szokva... Ott bármikor bárhol felpattantak, ütemesen tapsoltak vagy lejtettek egy táncot, és nézték tovább a műsort. Egyik koncertünkön például két hetven év körüli néni perdült táncra, csak úgy spontán, a terem sarkában... De az aktív zenélésben is ilyen lezserek és természetesek. Láttunk egypár csoportot, és bevallom, sokszor inkább azt figyeltük, hogyan muzsikálnak, mint azt, hogy mit. Az egész tényleg olyan amerikai, olyan - „happy” volt...- A félreértések elkerülése, no meg a tényszerűség végett - emeli fel a kezét Andor - tisztázzuk, hogy amerikai magyarokról van szó. Az ő meghívásukra - pontosabban az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására - utaztunk ki, az évente hagyományosan megrendezett fesztiváljukra. A társaság elnöke egyébként Bojtos László, aki valóban dicséretre méltóan a pártfogásába vett bennünket. Utunkat egyébként a magyar kulturális minisztérium, illetve a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ támogatta.- Egyéb élmények? - tűnődik el az utolsó kérdés fölött Szarka Gyula. - Talán az, hogy az egyik koncertünk alkalmával némi konkurenciánk akadt: egy bizonyos Rolling Stones nevű banda... Éppen arrafelé tuméz- gattak, így aztán mi is elmentünk őket megnézni. Mit mondjak - csúcs. Minden szempontból. Effektusok, tűzijáték, lézer, pontosan amikor kell, egyszerre bombáznak minden érzékszervet. Óriási hatással volt ránk, de ezzel együtt: Ghymes-koncerten a jövőben sem lesz tűzijáték. Zene lesz, méghozzá az a fajta zene, amely a harmadik lemezünkön hallható. Amerikai turnénk csak megerősítette abbéli meggyőződésünket, hogy továbbra is ezen az úton kell haladnunk... Vas Gyula Amerikai „patrónusukkal”, Böjtös Lászlóval (Fotó: Cs. M.) KITEKINTŐ 1994. október 23. ' \ r r- ] ■ IDELENN
