Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám, kedd

PUBLICISZTIKA -KŔSZÓI 1994. MÁRCIUS 15. KÉT POGÁNY KÖZT EGY HAZÁÉRT... Itt nyugszik / Hokky István / rozsnyói- áldozó pap / Született Rozsnyón /1819. decemb. 28. /Hősi halált halt / Dernőn 1849. júli. 6. / az oroszok ellen / vívott küzdelemben. - olvasom a krasznahorkaváraljai temető sírfeliratát, s a verőfényes kora tavaszi délutánon van időm eltűnődni a szavak értelmén: „hősi halál - az oroszok elleni küzdelemben". Pár-órával később a kiáltásnyira emelkedő dernői temetődombon egy, a krasznahorkaihoz ikertestvérként hasonlító fémobeliszk mellett folytathatom a gondolatsort. Kilenc névtelen magyar honvéd sírjánál. Hősi halál - az oroszok elleni küzdelemben. Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben az elesettek emlékét ápolók az akkor híres demői vasgyárban kiöntették e két obeliszket, talán nem sejtették, néhány évtized múltán mennyire aktuálisak lesznek sírfelirataik. Vagy mégis? Hiszen ez időben Kossuth Lajos száműzetésében talán már fogalmazza a dunai konföderációra vonatkozó terveit, s talán már kimondta 1848—49 számára legfontosabb tanulságát, melyet konföderációról szóló könyvében majd leír: ha a közép-európai népek nem tudnak összefogni, Isten se menti meg őket attól, hogy orosz befolyás alá kerüljenek. A törökök által megtépázott Magyarország rövidesen újra „két pogány közé" került. Két nagyhatalom, a német és az orosz szorításába. A közép-európai „vákuum" magába szippantotta e hatalmak csápjait, azóta is tart az érdekszférák ilyen-olyan osztogatása. S a magyarság is neki-nekiveselkedett, hogy megpróbáljon talpra állni. Volt idő, amikor ez már majdnem sikerült. A reformkorban, a kiegyezés után. Sajnos, 1848-49 inkább a kudarcok közé sorolható. Bár utólag könnyű okosnak lenni, mégis megkockáztatom leírni: a magyarság akkori vezetőinek nem lett volna szabad öngyilkos, eleve kilátástalan háborúba vinni a nép legjobbAz emlékmű a krasznahorkai temetőben (A szerző felvétele) jait. Annál is inkább, mert akadt e korban is, a nagyok közt, aki a „fontolva haladást" sokkal járhatóbb útnak látta. Hokky István krasznahorkaváraljai hantja meg a dernői honvédsírok fölött is előtolul bennem a kérdés: Volt-e hát értelme? * * * A rozsnyói „fehérpapok", a premontreiek közül 1849-ben többen is jelentkeztek önkéntes honvédnek. Közöttük Hokky is, aki abban az időben már szülővárosában, Rozsnyón szolgálta Istent. A cári csapatok Magyarországra vonulása után ő is a népfelkelők közé állt. Szemere Bertalan őt nevezte ki a rozsnyói csapat parancsnokának. Hokkyék feladata az volt, hogy a Hárskút és Szádalmás közötti hegygerincen, a Szoroskőnél álljanak ellen a nyomuló muszka hadseregnek. Dernő közelében építették ki állásaikat. A hagyomány szerint azonban az áruló görgői kántor onnan vitte rájuk az oroszt, ahonnan nem várták. Hokky bajtársai közül többen elestek, ő maga is menekülésre kényszerült. Néhány nap múlva őt is elfogta a muszka. Kegyetlenül megcsonkították, majd kivégezték. A dernői születésű dr. Klekner Alajos így emlékezik az oroszok 1849-es gömöri bejövetelére: „Dernó're az orosz hadsereg egy lovas csapata érkezett. A faluban kit találtak, férfit, nőt, állítólag mind megverték. Raboltak. A nők fejéről a kendőket leszedték. A szomszéd falvakból összeszedődve az úgynevezett Szoroskő védelmére voltak kikiildve önkéntesek, jobbára Andrássy György gazdasági uradalmi tisztjei vezetése alatt. S itt értesülvén a vezetőség, hogy az orosz csapat, megkerülve a Szoroskőnek nevezett átjárót, az említett falvakon át közelgett Dernő felé, ennek megakadályozására Hárskút felől szintén Dernőnek vették sietős útjokat. Mikor a reggeli órákban ez az orosz csapat rábukkant az eléjek vonuló fölkelő maroknyi népre, s ez a nép az első lövést hallotta, mint a madárcsapat az oda irányzott lövés robajára, hirtelen úgy szétrebbent. S ki merre futhatott, futva kereste a menekülést. Annyira, hogy néhány másodperc alatt a jól felfegyverzett lovasok minden ellentállás nélkül üldözték, vágták a megfutott menekülőket. Többeket megöltek, többeket elfogtak közülük. A szétrebbenés két irányba történt. Az úgynevezett Hajcsa-dűlőnek egy oldalról, s az úgynevezett Kápolnai erdő s Haraszt felé a másik oldalról. A Hajcsa-dűlő a Hárskút felé vezető út bal oldalán, a Kápolnai erdős a Haraszt ismét a Váralja felé közlekedő útvonal jobb oldalán terül el. A Hajcsában lőtték keresztül a váraljai uradalom fiatal pénztárosát, Hricsovszkyt, aztán Rozsnyóról Malinákot s egypár más embert. A Harasztban pedig megkínozták a fiatal papot, Hokkyt. Megkínozták, mert kezének ujjai le voltak, nyelve pedig ki volt vágva. Mit úgy magyaráztak, hogy alkalmasint, midőn összetett kézzel könyörgött, e helyzetben sújtott felé gyilkosa. Nyelvét pedig azért vágta volna ki, mert nem az ige hirdetésére használta legyen beszédét. Különben, hogy miként történt meg mindez, annak csak Isten a tudója, aki látta a magasból ezt a kíméletlen és kegyetlen vérontást. A szerencsétlenek összeszedve ki voltak terítve az uradalmi korcsma pincéjének tetőzetét képező földhányás hegyében, a falu közepén. Négy vagy öt halott. Borzasztó volt látni a sebektől födött holttestek egyikét, másikát... Hokkyt, a rozsnyói egyházmegye már fiatal korban hírneves prédikátorát mint holtat Krasznahorka-Váraljára vitték be. Míg őt itt, a többi fentebbi sebesülteket Dernőn temették el, a templom fölött elterülő magaslaton." (Balassa Zoltán közlése) * * * Krasznahorkaváralján is, Dernőn is kegyelettel ápolják a hősi halottak sírját. Dernőn az elesettek története még a nép ajkán is él, tudnak mind Hokky István, mind a névtelenek haláláról. Ulman Lajosné, Margit néni, a falu krónikása ismeri ezt a szájhagyományt, a történetet még a nagyanyjától hallotta, aki 1849-ben született. Margit néni, Dernő történetének szerelmese így mesél az elesettekről: - Ez a papocska fehérpap volt Rozsnyón, a premontreieknél. Akkor Krasznahorkán működött. Önként jelentkezett, hogy eljön Dernó're, mert errefelé nagy harcok voltak. Szegénykét itt érte a halál. A krasznahorkaiak azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy mivel ott volt pap, ott is temessék el. Halála előtt meg is kínozták őt, de nem az oroszok, hanem az orosz csapatokkal érkező tatárok. De biztosan oroszok is voltak közöttük. Margit néni aztán kikísér a dernői temetőbe, a kilenc névtelen magyar honvéd sírjához. - Közülük nyolc ott halt meg a falu alatt, a Hárskútra vezető út mellett. Valamikor volt ott egy hámor, mellette egy évszázados tölgyfa, a Hajcsa nevű erdő alatt. A nyolc katona a fa alatt aludt, amikor az oroszok meglepték őket. Csendben odalopózkodtak hozzájuk, és mind a nyolcat puskatussal agyonverték. Gajdos Erzsi nénitől azt is tudom, hogy puha szénával bélelt szekereken hozták a nyolc holttestet a faluba., A kilencedik a falu északnyugati oldalán emelkedő dombon, a Pallag-mezsgyén esett el. Volt ott egy erdős rész a szántóföld közepén, alatta egy kút. A mieink ott voltak elállva. Ahogy egy pillanatra csöndesedett a harc, ez a. szegényke kijött a bokorból, és ment vizet inni a kútra. Az ellenség észrevette, és agyonlőtte. Ez a kilencedik, aki itt nyugszik. Emlékművüket a dernői olvasókör emeltette 1888-ban, még abban az időben, amikor a falu bányájával és vasgyárával virágzó ipari központnak számított, élénk kulturális élettel. A vasgyár helyén ma futballpálya áll, az elesett honvédek tetemei is eggyé lettek már az anyafölddel. A temetődombról lefelé bandukolva ismét gondolataimba mélyedhetek. „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére." KLINKO RÓBERT — Tudom, mi is elégedettebbek lennénk, ha a községünk múltja és jelene felől érdeklődő helyieknek, valamint ide vetődő idegeneknek átadhatnánk egy útikalauz-füzetet, csak hál... Csak hát... Ezt Soltész Dénes polgármester úgy ejtette ki, hogy abból minden további nélkül megértettem: az önkormányzat kasszájából nem telik rá. Meg mintha az is benne lett volna az elharapott mondatban, hogy azért a jelenleg reménytelennek tűnő terv megvalósítását nem vetik el teljesen a községvezetők. Hiszen ők jól tudják, milyen hasznos iránytűként szolgálhat a térben és időben tájékozódni kívánó egyéneknek, valamint közösségeknek egyaránt. 5(5 * * Imreg. Egy hétszáz fős település a Tőketerebesi járás magyar-szlovák etnikai határán. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint lakosságának a fele magyar, a másik fele szlovák. Köznyelve nagyobb mértékben magyar. Nem Ung-vidéki e falu, sem bodrogközi. Innen is, onnan is vízen túlinak számít. Csak Terebes felől nem. Viszont onnan, tehát északról keresve, elrejti szem elől - és persze a hűvös szél elől is - a síkságból kiemelkedő Nagyhegy. Fekvése az alapítók jó helyzetfelismerésére és ügyességére vall. Hogy kik voltak azok, és mikor telepedtek le a Latorca, valamint az Ondava folyó találkozásához közeli hegy déli lankáján, az az utókor előtt alighanem örök titok marad. Mert kétségtelen, hogy az 1309-es esztendőből származó legrégibb heAradtól Imregig Amit igen hiányosan rögzít a zempléni község krónikája lyi vonatkozású okirat, illetve feljegyzés jóval fiatalabb a településnél. * * * -A krónikánk, sajnos, a múlt századi tényeket is igen foghíjason rögzíti. Bizonyára azért, mert akkor még nemigen végeztek itt rendszeres tényfeljegyzést, meg azért is, mert az egykori Imbreghre, majd a későbbi Imregre vonatkozó, fellelhető dokumentumok, levéltári iratok alapos feldolgozása még várat magára - közölte velem a polgármester azt követően, hogy elmondtam neki: az 1848/49-es magyar szabadságharc Aradon kivégzett főtisztjeinek Imregen nyugvó gyóntatópapja felől érdeklődöm. Azaz arra lennék kíváncsi, mit tud a történelmi könyvekben itt-ott fellelhető epizódtöredékek helyi vonatkozásáról az imregi lakosság. - Mi tagadás, Sulyánszky páterről nekünk is illene többet tudni annál, amennyit tudunk... - jegyezte meg önkritikusan. - Illene, csak hát... Ez a csak hát is sok mindent kifejezett, de leginkább a múltat jellemezte. A szabadságharc bukását követő évek és évtizedek közhangulatát, meg rászben az utóbbi évtizedek történelemoktatását. S ez utóbbival együtt azt, hogy az elmulasztottakat egyre nehezebb bepótolni. - Tudjuk róla, hogy egyike volt azoknak a papoknak, akik 1848 októberében meggyóntatták a tizenhárom aradi vértanút, s hogy a császári udvar őt is kolostori fogságra ítélte, de az Imregen letöltött utolsó tizenöt évéről keveset tudunk. Azt csak a szájhagyomány részletezi, a legendák, de sokszor ellentétesen. * * * A községházáról a falu fölötti hegyoldalban álló, 1959 óta apácák szeretetotthonaként működő kolostorhoz is ellátogattunk. Velünk tartott az említett legendákat jól ismerő U r bán László is. - Azon a helyen, ott - mutatott a már nyugdíjas Laci bácsi a családi házak fölé - valamikor vár állott. Bizonyára azért nevezik azt ma is Váricskának. Nos, én a nagyszüleimtől úgy tudom, ők azt mesélték nekem, hogy valamikor Imre hercegé volt a vár. Mivel neki a felesége fiatalon meghalt, meg a lányuk is belevetette magát a Latorcába, mert nem engedték, hogy egy juhász vegye feleségül, ezért a herceg bánatában leromboltatta a várat, és építtetett magának helyette egy kolostort. Állítólag azt, amelyik ma is áll. Vagy legalábbis ennek a földszintjét... Ebben a kolostorban raboskodott Sulyánszky páter is, miután az olmützi börtönből idekerült. Laci bácsitól megkérdeztem, szerinte melyik állítás a valósághűbb: az, hogy a páter a kolostor egyik helyiségében sínylődött, befalazva, vagy az, amelyik ezt a legendát cáfolja? - En mindig úgy tudtam, és valahol, valamilyen könyvben azt olvastam, hogy valóban egy zárt, befalazott helyiségben raboskodott a pap, s az ételt egy kis ablaknyíláson kapta. Emlékszem, gyerekkoromban a tanító bácsival is el-elmentünk megnézni azt a pincehelyiségei, amelyben az elmondások szerint a páter raboskodott... Hogy akkor is bebörtönözték volna őt, ha elárulja a császáriaknak, hogy mit gyóntak neki az aradi vértanúk, azt nem tudom. Aligha! Mindenesetre ő hű maradt a papi eskühöz, s vállalta a meghurcolást. Gyerekkoromban Novotný tiszteletes úr vezetésével rendszeresen megkoszorúztuk azt a helyet, de később a szerény ünnepi megemlékezések is elmaradtak, szüneteltek egészen a közelmúltig. A kolostorral egybeépített katolikus templom bejáratában, a falon egy géppel írott szlovák nyelvű rövid szöveg ismerteti Sulyánszky György Euszták életrajzát. Csak szlovák nyelven, mert Laci bácsi szerint az igehirdetés szlovákul folyik, az éneklés pedig így is, úgy is. A falon lógó tájékoztatóból megtudhatjuk,

s hogy Sulyánszky páter Gyöngyösön született 1811 -ben. Tanulmányai befejeztével a minorita rend tagja lett, pappá szentelését követően tanított a nagybányai, lugosi, nyírbátori, majd aradi gimnáziumban. Az aradi tizenhárom vértanú közül nála gyónt Pöltenberg, Aulich és Damjanich. Mivel az ország világi vezetőinek nem volt hajlandó elárulni, hogy mit gyóntak neki a vértanúk, ezért Olmtitzben bebörtönözték. Onnan Imregre került, s ott szigorúan őrizték. Kőpadlón aludt, az ételt egy ablaknyíláson juttatták be neki. 1875-ben halt meg. Többet a szeretetotthon főnővére sem tud róla, mert a kolostor egykori gazdag könyvtárából és levéltárából jóformán semmi sem maradt meg. Legalábbis nem helyben. - A történészeknek talán a gálszécsi levéltárban kellene kutatniuk az akkori tények után - tanácsolta. * * * Sulyánszky, illetve Sujánszky pátert - mert a nevét hol így, hol úgy említik a könyvek - a kolostor udvarán temették el. Nyughelyét egy latin feliratú s minden bizonnyal a hatvanas évekből származó kő síremlék jelöli, s három éve a Ferenc György készítette és a Csemadok nagykaposi szervezete állíttatta kopjafa is. Mindkettőt csend és a szeretetotthon apácáinak gondviselése övezi. Ilyenkor, tavasszal is. A kolostor körül szinte méltóságteljes csend honol, viszont a hegy északi felét tovább csonkítják a kőfejtők. Lent pedig, a hegy lábánál az életben maradásért küzd az elöregedő, iskola nélküli faluközösség GAZDAG JÓZSEF