Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-17 / 193. szám, csütörtök

Változó számok - lehetőségek és hiányok Magyar tanítási nyelvű óvodák és alapiskolák a Rozsnyói járásban Van-e mesemúzeum? Gyerekdarab a Magyar Területi Színházban A „modern“ mesék értékét ugyan­az adja, mint a népmesékét vagy a népmesei ihletésű klasszikus me­sékét, feltéve, hogy szerzőjük be­tartja azokat a műfaji törvényeket, amelyeket az esztétika és a fejlő­déslélektan meghatározásai alapján a mesék hatáselemei között tarta­nak számon. A legalapvetőbb tör­vény: a jó mindig legyőzi a rosszat. Ennek bármilyen módon történő kifi­camítása nemcsak a gyereket za­varja meg a neveléssel már-már kialakított értékrendjében és lelki biztonságérzetében, hanem a mese dramatizált változatainak konfliktu­sait is semlegesíti. Milyen például az a színház, ahol nincs küzdelem a Boszorkány és János vitéz között? Ha mindketten békességben é!degélnek(?) egy mesemúzeumban, akkor miért a sok hűhó? Az meg egyenesen hihetet­len, hogy a Róka, aki a nagy erdők szabad lakója, miért igyekszik min­denáron a mesemúzeumba? Ha ne­ki nem jár az ingyen tyúkhús, milyen jogon apasztja a múzeum költség- vetését az Ürpilóta, aki a mai gyerek számára egyáltalán nem mesehős? Legfeljebb példakép, akinek komoly kalandjaira vágyik minden kiska­masz. Az pedig végképp felér egy rémálommal, hogy a Tévémaci a múzeum igazgatójaként kitessé- kelí az intézményből a Rókát. Neki ott nincs mit keresnie. Már csak az hiányzik, hogy ez az eredendően gyermek-formájú bumfordi kis té­vésztár az esti mesék sorából is kiebrudalja a rókához hasonló men­talitású állat- vagy emberhősöket. Tehetné, elvégre ebben a mesejá­tékban kinevezték mesemúzeum- igazgatóvá. Sok a gondom ezzel a mesemú­zeummal. Kik is lakják ennek a „kul­turális intézménynek“ a termeit? Az Ürpilóta, a Boszorkány és János vitéz. Nyugdíjas mesehősök? Le­het-e egyáltalán egy-egy mesehőst A plakát királya megtisztelő cím­mel Sidney Ransom angol plakátter­vező illette Alfons Muchát a The Poster című lap 1899 szeptemberi számában. S a király, úgy tűnik, azóta is ott ül a trónján, bár tudjuk, trónkövetelőkből sosem volt hiány. Aki egy kicsit is ismeri a plakát­művészet történetét, tudja, a képző- művészetnek talán épp ez az ága ment át a legtöbb változáson száza­dunkban, ezt érintette leginkább a forradalmi és esztétikai értelem­ben vett megújulás szele. Közhely, de igaz: a plakát az utca művészete, pontosabban az utcára, a tömegbe kivitt művészet hol dédelgetett, hol mostohaként kezelt gyermeke. Je­lentős és híres művészek művelték ezt a műfajt, ám pancserok is visz- szaéltek vele. Forradalmi újításokat élt át, és tömeges ízlésrombolást is végzett. Talán éppen ez a kettőssé­ge jelzi mérhetetlen fontosságát: ér­tő ember kezében, művészi ihletés­sel művelve az utca emberének esztétikai épülését szolgálja, kókle­rek és üresfejű agitátorok keze nyo­mán az általános elcsürhülés egyik kifejezője. Talán nem érdektelen tisztáz­nunk, miért forgolódunk ennyit a pla­kát körül Mucha ürügyén, holott őt korántsem utasíthatjuk - még utólag sem - pusztán a plakátfestő szerep­körébe. Egyrészt azért, mert Mucha művészetét és életútját éppen ez a műfaj tette ismertté és meghatáro­zóvá, másrészt a közízlés kapcsán: a Mucha-plakátok, -poszterek és -grafikák lenyomatai ma is kaphatók (szinte filléres áron), s ez valahol a művészetnek a tömegízlésre gya­korolt hatásának lehetőségét bizo­nyítja. Bár tegyük hozzá:a szecesz- sziónak a századfordulótól napjain­kig tartó diadalútja nem éppen a tö­meges szépérzék egyértelmű fejlő­déséről árulkodik. De talán nem is erről van itt szó: sokkal inkább egy jelenségről, amit Mucha-jelenség- nek is nevezhetünk, mert e kései múzeumba dugni? Mi lesz akkor az egy-egy gyereknek tizedszer, hu­szadszor is elmesélt Grimm-mesék- kel? Kerülhet-e mesemúzeumba a mézeskalácsház gonosz lakója? Ki ellen védi meg lluskáját János vitéz, ha a Boszorkányt bedugják az „aggmenhelyre“? Miféle János vi­téz az, aki Tündérország lluskával ékeskedő birodalma helyett - vala­milyen témahiányban szenvedő szerző izzadmánya szerint - a me­semúzeumban tengeti életét? Ilyen dolgok csak annak a szerzőnek a fe­jében születhetnek meg, aki vagy nem olvasott népmesét és úgy írt műmesét, vagy a lélektanból csupán a „tant“ szereti, mert a lélek fölösle­ges fényűzésnek tetszik számára. Most már úgyis mindegy. Sár- mándi Pál Peti meg a Róka című mesejátékát bemutatta a Matesz, és várhatóan a közelgő tanév első hó­napjaiban is játssza majd. A mesefi- camító játékot Dráfi Mátyás pergő ritmusú változatban állította szín­padra. Neves színészünk rendező­ként nem először jegyez egy-egy színpadi játékot, s ezúttal is olyan formát talált, amely nem harsánysá- gával, hanem képi jeleinek tisztasá­gával szólítja meg a gyereket. Ezt tapasztalva lehet igazán sajnálni, hogy nem körültekintőbb keresés után választottak darabot. Követke­zetlenségnek legfeljebb azt tekint­hetjük, hogy a Tévémaci jelmeze nem hű mása a képernyőről ismert figurának. A színészek karikírozó, illetve karakterizáló játéka is megér­demelt volna egy, sokkal biztosabb mesei alapokon felépített darabot. Benes Ildikó (Peti) ismét nadrágsze­repben mutathatta meg, hogy játé­kos színészi habitusa karakteres ko­médiák szerepeire is jelöli. Varsányi Mária (Boszorkány) a játék íróí téve­déseinek függvényében amolyan szeretetreméltó boszorkányt alakí­tott. Vajcsi Lajos (János vitéz) ke­ménykötésű, mindig bátor tettekre érdeklődés igazából nem a szecesz- sziónak., s nem is valamelyik művé­szeti iránynak, mint inkább egy alko­tó különös stílusának szól. De ki is volt Alfons Mucha, ez a különös nevű és - bár utólag úgy tűnik - korántsem rendhagyó sorsú művész, aki a Monarchia cseh bugy­rából, e fullasztó légkörű, elnemzeti- etlenítő törekvések béklyójában ver­gődő országból szakadt a szabad levegőjű Párizsba, a művészetek fő­városába? Ki volt ez a különös em­ber, akit vörös ingéről és szabados életviteléről ismertek a párizsiak, akinek alakját bőven övezték plety­kák és mendemondák? Ki volt ez a lágyszívű bohém ember, aki karri­erje csúcsán, a fejedelmi megrende­léseket is visszautasítva, napi 10-12 órát dolgozva, szinte napszámos­ként festett, aki lemondva honoráriu­máról, bélyeget, bankjegyet, sőt, rendőregyenruhát tervezett hazájá­nak, aki kétes kimenetelű tervekbe fogott, s akinek a munkásságán má­sok tollasodtak? A legkevesebb, amit elmondha­tunk róla, hogy stílust teremtett, hogy szerencsés, termékeny időben élt, megadatott neki, hogy a „boldog békebeli időben“ alkothatta életmű­ve javát. Európa látszólag ártatlan, de talán legellentmondásosabb kor­szakában. Amikor 1894 karácsony estéjén, egy véletlen folytán, Sarah Bernhardt, az „isteni Sarah" újévi premierjének plakáttervére megbí­zást kapott, már hét éve a Szajna- parti városban élt és dolgozott, teljes ismeretlenségben. Mucha, ha hihe­tünk a korabeli tanúknak, szinte la­konikusan fogadta a megtisztelő ajánlatot. A plakát szokatlan volt, rendhagyó, a megrendelő rossz köz­érzettel és fanyalogva fogadta. Ám az isteni Sarah el volt ragadtatva. Az elsöprő siker szinte egy csapásra szárnyára vette az addig ismeretlen művészt, akinek útja ettől kezdve látszólag töretlen, egyértelmű, a kar­rier felfelé ivelő. Látszólag ennyi az készülő hőst formált a szerző szerint nyugdíjas bakának is tekinthető hadfiból. Mellette a figura jelleméből és meseietlen funkciójából eredez­tetve mozgott Pőte István Ürpilótája. Vörös Lajos (Róka) játékából az első pillanatokban állatjelmez nélkül is kiderült volna, hogy kit is lát a gye­reknéző, mert határozott mozgása eleve sompolygó rókát idézett. Mics Ildikó (Tévémaci) alakításának hite­lességét fokozta volna a „valóság­hű“ jelmez, ami ismertté teszi min­den gyerek számára ezt a naponta látott „állatgyereket“. A leghálátla­nabb szerep Skronka Tibornak ju­tott. Ceruza hírlapíró, aki az írói erőszak áldozatául esett mesehősök cselekedeteit lett volna hivatott lap­jában publikálni, sokszor kereste a kapcsolódás lehetőségét a darab történéseihez. Az író téves meseértelmezése, a rendező írót és művét tisztelő munkája, a színészek tisztes szán­déka és Platzner Tibor jelmezei, va­lamint díszletei nyomán egy-egy elemében a mese igazi „valóságát“ is megvillantó játék született. Az a tény azonban, hogy az egyetlen izgalmat Peti és a Róka között szüle­tő egyezség napvilágra kerülése kelti, kevés annak a téveszmének ellen- súlyozására, amit a szerző a mese alapvető törvényeinek semmibevé­telével tanmeséjében terjeszt. Ugyanis: Peti (a gyerek) attól aligha javul meg, s aligha lesz okosabb, aligha lesz kevésbé torkos, rendet­len, szófogadatlan, ha a ravaszdi mesehőst mások leplezik le. így leg­feljebb kényelmes, mások áldozat­hozatalára számító kisebbfajta zsar­nok lesz belőle. S mily messze van ez már a magyar népmesék, a Grimm-mesék, az Ezeregy éjsza­ka történetei és a János vitéz sze­génylegényeinek, legkisebb fiúinak, áldozatos szerelmű leányainak vilá­gától? Hm. DUSZA ISTVÁN egész: némi szerencse, kis szorga­lom, adottság. A „La style Mucha“ kialakulásához azonban ez vajmi ke­vés lett volna. Ezt az első, későbbi sorsát eldöntő plakátot egy érett mű­vész készítette. 1897-ben két kiállításon is szere­pelt, igazi erkölcsi elismerést, kö­zönségsikert azonban a párizsi vi­lágkiállítás hozott számára. Itt kapja a megbízást Bosznia pavilonjának a berendezésére. A művész az őt jellemző alapossággal fogott hozzá a feladat teljesítéséhez: Boszniába utazott, megismerni az országot. Ez az utazás fordulópontot jelentett éle­tében. Az amúgy is nemzeti érzelmű művészben új vágy ébredt fel: meg­festeni a szláv népek történelmét. Egy csapásra unalmassá és kiáb­rándítóvá vált számára az „elegán­san frivol“ plakátgrafika, a reklám­munka. Jórészt Smetana hatására kezdett el dolgozni a Szláv eposzon 1913-ban, amely 1929-ben, tizenhat év múltán készült el, ám e vállalko­zás teljesítése élete végéig, 1939-ig tartott, amikor hazáját megszállták a németek. Ez az év halálának éve is. A sors iróniája, vagy a közízlés szelekciója, hogy életműve mégis szinte kizárólag az „elegánsan fri­vol“ plakátgrafikában él tovább. Mintha az utókor nem akarná tudo­másul venni, hogy életműve mily gazdag: a plakát és grafika mellett tervezett színpadi díszletet és jel­mezt, szobrot és ékszert, bútort és háztartási eszközöket, betűket és reklámokat, bankjegyet és bélyeget. Egyike volt tehát az első formaterve­zőknek. Hogy mégis légies, gazdag díszítésű, arabeszkekkel és mozaik­kockákkal, építészeti ihletésű és vi­rágdíszekkel zsúfolt, egy kortalan korízlés ideáljainak megfelelő nőa­lakjai élnek a tudatunkban? Talán azért van így, mert egyszerűen szé­pek, karakterisztikusak, valami időt­len harmóniát sugallnak. (kövesdi k.) „Járásunkban a nemzetiségi iskolák az oktatásügy szilárd láncszemei, és az ok- tató-nevelő munkában elért eredménye­ink is olyanok, mint azokban az iskolák­ban, ahol a tanítási nyelv szlovák. Büsz­keségre ad okot, hogy a magyar tanítási nyelvű alapiskolák 8. osztályát elvégző tanulók nagy többsége sikeres felvételi vizsgát tesz a középiskolákba, ahol szlo­vák nyelven is eredményesen tanulnak. E siker alapjait már az óvodában lerak­ják“ - szögezték le a Rozsnyói (Roznava) Járási Nemzeti Bizottságnak azon a ple­náris ülésén, melyen a főbeszámoló rész­letesen foglalkozott a nemzetiségi iskolák helyzetével. A járás 91 óvodájának 175 osztályába jelenleg 4362 gyerek jár. A Rozsnyói járásban 15 önálló magyar óvoda van 24 osztállyal, melyben 499 gyerek nevelésé­vel foglalkoznak. A 3-6 éves gyerekek 11,43 százaléka jár magyar óvodába. A jnb oktatási osztálya a nemzetiséglakta falvakban a kevesebb létszámú óvodák nyitva tartását is engedélyezi. A mellétei (Meliate) óvodába 12, a borzovaiba (Silic- ká Brezova) 10, a szádalmásiba (Jablo- nov) 14, a körtvélyesibe (Hrusov) 15, a lekenyeibe (Bohúnovo) 16, a páskahá- ziba (Pasková) 17 gyerek jár. A magyar óvodákban az optimális létszám az 1981-82-es tanévben volt, amikor a 16 óvoda 22 osztályát 629 gyerek látogatta. Az 1988/89-es tanévben a magyar óvo­dák száma eggyel csökkent, s az osztá­lyok száma kettővel gyarapodott - jóllehet a gyerekek létszáma 133-mal megcsap­pant. A plenáris ülésen ezt a jelenséget a természetes népszaporulatban beállt csökkenéssel és a járásból a nagyobb városokba való elköltözés növekedésével magyarázták. A fö ok kétségtelenül alig­hanem ez, de a csökkenéshez más dol­gok is hozzájárultak. Az 1982/83-as tan­évben például Kúntapolcán (Kunové Tep- lice) és Hosszúszón (Dlhá Vés) szűnt meg az óvodában a magyar nyelvű neve­lés. Az előbbi helyen a magnezitművek, az utóbbiban az efsz fennhatósága alá került az óvoda. Az oktatási nyelv meg­változtatását néhány szülő igényére a hnb kérvényezte. A plenáris ülésen hangsúlyozták, hogy a Rozsnyói járásban nem lenne szabad megoldatlan problé­máknak előfordulniuk, már csak azért sem, mert az óvodai kapacitások megen­gedik, hogy azokban a községekben, ahol magyar nemzetiségű állampolgárok él­nek, az anyanyelvükön foglalkozzanak a gyerekekkel. A járási nemzeti bizottság ebben az időszakban Görgőn (Hrhov), Gicén (Hucín), Hárskúton (Lipovník), Li- cén (Licince), Kúntapolcán és Hosszú­szón lát lehetőséget az óvodai kapacitá­sok bővítésére és az igények szerint az oktatási nyelv megváltoztatására. A járási székhelyen, Rozsnyón, a Va- jansky utcában van a magyar tanítási nyelvű óvoda. A vnb megítélése szerint ez képes az igényeket kielégíteni. A déli lakótelepen élő szülök közül ugyan néhá- nyan kérték, hogy ott is nyissanak magyar óvodát, de 5 gyereknek egyelőre ezt nem tudják lehetővé tenni. Rozsnyón az 1989/90-es tanévre már beérkeztek az óvodai elhelyezést igénylő kérvények. A 121 gyerek közül magyar tanítási nyel­Bizonyára nemcsak az én örömömre szolgált, hanem sok-sok pedagógustár­saméra is, hogy vannak emberek, akik úgy ítélik meg a munkánkért járó szabad­ságot, ahogyan azt a pedagógusok meg­érdemlik. Az Új Szó 1989. július 29-i számában megjelent Pedagógusnyár cí­mű írást szeretném néhány gondolattal kiegészíteni. Legtöbbször ugyanis csen­des szenvedő alanyai vagyunk a hosszú szünidő jogosságát kétségbevonók - sokszor csípős - megjegyzéseinek. Valamikor régen - szokták mondani az idősebbek - a tanítók, úgymond „urak“ voltak, megbecsült, elismert rétegét alkot­ták a társadalomnak. Azokban az időkben még nem volt olyan elmélet, mely szerint ,,a gyerekeknek szünidő, de a pedagógu­soknak nem", nekik be kell járniuk az iskolába, nekik, mint ahogyan a fent emlí­tett cikk szerzője írta, tanfolyamokon kell részt venniük... stb. stb. Ki állíthatja, hogy a gyerekekkel vég­zett foglalkozás során, egy bizonyos idő elteltével, a gyerekek elfáradnak, regene­rálódniuk kell, ugyanakkor a pedagógus­nak nincs szüksége ilyesmire, ő nem fárad el? Pedig közös munkáról van szó, arról nem is beszélve, hogy azt a tanító irányítja, vagyis ő ugyanúgy részese mindannak, ami a gyerekeket terheli, kifá­rasztja. A pedagógusról azt hisszük, hogy valamiféle acélember, aki fáradhatatlan. Nem, nem az. Ezt bizonyítja az is, hogy nagy arányban betegeskednek a tanév folyamán, éppen ők. vú óvodába mindössze 9-et kívánnak já­ratni a szülők. Ami a magyar tanítási nyelvű alapisko­lákat illeti, elmondható, hogy a Rozsnyói járásban jelenleg négy 1-8 osztályos ma­gyar tanítási nyelvű alapiskola van, még­pedig Szádalmáson (Jablonov nad Tur- nou), Dernön (Drnava), Pelsőcön (Plesi- vec) és Rozsnyón. Magyar tanítási nyelvű 1-4 osztály van: Görgőn, Lekenyén, Csoltón (Őoltovo), Gömörhorkán (Ge- merská Hörka), Gicén, Kecsőn (Kecovo), Várhosszúréten (Krásnahorská Dlhá Lú­ka), Krasznahorkán (Krásna Hörka) és Szilicén (Silica). A Rozsnyói járás tankö­teles gyermekeinek 12,75 százaléka, azaz 1414 gyerek jár magyar iskolába, közülük 304-en tanulnak kisiskolákban. A magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói között 459 cigány van, ez a létszámnak 32,46 százalékát teszi ki. A magyar taní­tási nyelvű alapiskolák tanulóinak 78 szá­zaléka jár napközi otthonba, és ez a járási átlagnál - ami 68,7 százalék - sokkal jobb. A különböző szakkörökbe a magyar iskolák tanulóinak 20,4 százalékát kap­csolták be. A járási átlagnál (6,39 száza­lék) ez is figyelmet érdemlően jobb. El kell mondani azt is, hogy a magyar tanítási nyelvű alapiskolákból az értékelt időszak­ban a végzős tanulóknak 48 százaléka érettségivel végződő középiskolában folytatta tanulmányait, és sokan az egye­temi és főiskolai követelményekkel is eredményesen megbirkóztak. A szellemileg csökkent képességű magyar nemzetiségű gyerekek számára Rozsnyón 1983-ban nyitottak kisegítő is­kolát, amely az 1990—91 -es tanévtől 1-8 osztályos oktatási intézménnyé válik. Az iskola 6 osztályának jelenleg 62 tanulója van, akik közül 55 cigány. A CSKP KB Elnökségének 1976. júni­us 6-án hozott határozata és az ezt köve­tő kormányrendeletek értelmében a kisis­kolák körzetesítését a Rozsnyói járásban is végrehajtották. A megszüntetett 60 kis­iskola közül 12 magyar tanítási nyelvű volt. Az újabb rendelkezéseket figyelem­be véve, a jnb plenáris ülése feladatul adta a Hosszúszói, a Krasznahorkai, a Kúntapolcai, a Licei, a Hárskúti, a Sza- lóci (Slavec) és a Rozsnyói Nemzeti Bi­zottságok tanácsainak, hogy tárgyalják meg az új magyar tanítási nyelvű alapis­kolák létesítésének lehetőségeit. A plenáris ülésen káderkérdésekkel is foglalkoztak. Megállapították, hogy a Rozsnyói járás magyar tanítási nyelvű iskoláiban 79 pedagógus tanít, akik közül csak egynek nincs megfelelő képesítése. Ebben a járásban pedagógushiány eddig nem volt, de szeptember 1-jétői már lesz, mégpedig azért, mert többen nyugdíjba vonulnak. Az alsó tagozaton 4, a felsőn 3, a kisegítő iskolában 2 hely üresedik meg, a diákotthonokba pedig 5 szakkép­zett nevelőt tudnak felvenni. Az előrejel­zések szerint az ezredfordulóig a Rozs­nyói járás magyar tanítási nyelvű alapis­koláiban 41 új pedagógusra lesz szükség. A pedagógiai főiskolán, sajnos, jelenleg csak egy magyar nemzetiségű hallgató van ebből a járásból, aki viszont már jelezte, hogy nem szándékozik ide visz- szatérni. (szaszák) Persze, mondhatnám azt is, vannak családok, ahol már egy-két gyerek na­gyon fárasztó tud lenni a szülők számára. Mi ennél sokkal több gyerekkel foglalko­zunk naponta. Itt van például a „zajárta­lom“ - ezt nemhogy szünidővel, pénzzel sem lehet ellensúlyozni. Zajban tízórai­zunk - ha van időnk -, zajban ebédelünk. Az egész munkaidőnkre jellemző az örö­kös készenlét, a figyelem összpontosítá­sa és a zaj. Talán nem véletlen, hogy a pedagógus terhelését súlyosabbnak tartották némely felmérések, mint a pilótá­ét. Az is. De ha még nem úgy lenne is! Egyébként sok-sok foglalkozásban van valamiféle más vonzó elem is. Például a vasutas olcsón utazik, a kereskedő mindenhez hozzájut, a hivatalnok csen­des, nyugodt irodában tevékenykedik, az orvos szép, tiszta, csendes környezetben úr a maga „portáján". Ha csak annyi volna a szünidő jelentősége, hogy (töb­bek között) a pályához vonzza az embe­reket, azt hiszem, ez sem volna bűn. Meggyőződésem, ha rövidebb lenne a pihenés ideje, a pedagógusok kilencven százaléka nem lenne képes új tanévet kezdeni. A tízhónapos készenléti állapot és megterhelés után, azután amit végig­csinálunk, ennyi idő, tehát két hónap, minden tanító számára szükséges ahhoz, hogy kipihenten, regenerálódva tudjon új tanévet kezdeni, ami végsősoron társa­dalmi érdek is. Aki ezt kétségbe vonja, az bizonyára keveset volt gyermekek kö­zött. Jakabné G. Etelka A plakát királya ötven éve halt meg Alfons Mucha Kell a pihenés DJ SZÚ 6 1989. VIII. 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom