Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-04 / 36. szám
ÚJ szú A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG munkát, csak legyen betevő falatja a hat éhes gyermekszájnak. E szavaknál megnedvesedik a szeme, s a kemény szikár proletárarc komorab- bá válik. Fölemeli a párolgó kávés csészét, kortyint belőle, mintha ezzel akarná leplezni elérzékenyülését. Én újra a sportról kérdezem, hogy eltereljem gondolatait a keserűbb emlékektől: — Sándor bátyám, mit játszott a futballcsapatban? — Védtem, mert én voltam a legmagasabb. Magasan lőtt labdából nehezen kaptam gólt. Jártam én a színkörbe is. Ott énekeltünk, verset mondtunk, rövid jeleneteket adtunk elő. Egyszer egy szovjet darabban játszottam. Szép volt, szerettem csinálni. MÉG ITT IX. 4. 9 VAGYUNK... A legrégibb iratok emléke, melyben Kapos neve előfordul, II. Endre király 1214-ben kiadott oklevele. Az oklevél Kapóst Copus néven említi, majd száz év múlva már Kapus. Később Kiskapos, Kapos és Csepel összeépült és lett Nagyka- pos, Ung-megye egyik legnépesebb városkája. Századokon át a leleszi premontrei rend fennhatósága alá tartozott, ami nemegyszer egyházellenes lázadásra kényszerítette Kapos elnyomott -jobbágyait, s így nem csoda, hogy a reformáció idején Kapos túlnyomó többsége-az akkor haladóbb dogmáktól mentes protestantizmus felé hajlott. A kaposiak támogatták a haladó mozgalmakat is. Nagy számban csatlakoztak például a Bocskai- féle felkeléshez, majd Rákóczi kuruc- mozgalmához. A forradalmi hagyományokat erősen őrző kaposiak hamar felismerték az 1919-es Tanácsköztársaság idején is, hogy hol a helyük. Sok vöröskatona állt a Tanácsköztársaság zászlaja alá. Ezek közül kerültek ki 1922-ben a kommunista párt nagykaposi szervezetének megalapítói is. Ilyen veterán harcos a sok közül a 77 éves Balog Sándor is: Hallgassuk őt: — Hat osztály elvégzése után kömű- vesinás lettem. Nehéz volt akkor az inasélet, nemlátomtól vakulásig kellett dolgozni. Aztán jött a világháború, 17 évesen a frontra kerültem, s tizenkilencben már vöröskatona voltam. A pálóci vörösőrségnél szolgáltam, ahol később felváltott bennünket a miskolci század, s én Kapósra kerültem. Emlékszem, egy vasárnap reggel Vaján felől gépfegyverropogást hallottunk. Azt mondja a parancsnokom: Sándor, te vagy a legfiatalabb, eredj, nézd meg, mi van ott. Én mentem is biciklin, ekkor sebesült meg a lábam. Vérmérgezést kaptam, majd elvitt. Itt elhallgat, s hosszan maga elé néz, mintha gondolatait keresné, vagy ki tudja, talán emlékei közt kutat, hogy mi érdemeset mondjon még erről az időről? Nézem a megtört, csupa ránc arcot, s azon tűnődöm, ha szobrász vagy festő lennék, róla mintáznám meg a harcos proletárt. A szőlőlugas közt megbúvó, viharvert, szerény kis háza tornácán ülünk. Hallgatásunkat hat gyermeke közül a legfiatalabb lánya zavarja meg, a szobába invitál. Bemegyünk a kellemes hűs, szépen berendezett lakásba. — Örülök, hogy az apához is eljött. Olvasom én is A zászlónk vörös, mint a láng riportsorozatot, s már gondoltam, írok az Oj Szóba, hogy az apám is régi párttag, s ő is tagja volt a kaposi Munkás Sport Egyletnek, de a Munkás Színjátszó „Körnek is —'mondja, miközben feketekávét szolgál fel. — Hát igen, nagyon régen volt az, alig. emlékszik vissza az ember az eseményekre, de ahogy olvasom a cikkeket, bennem is felrémlik sok minden abból az időből. A Munkás Sport Egylet mindjárt a húszas évek elején alakult meg. Eleinte Ungvárra jártunk az ottani hasonló sportegyletbe, ahol futballozni tanítottak bennünket, mi meg az itthoniaknak adtuk át, amit ott tanultunk. Főleg a leleszi, helmeci meg az ungvári munkás sportcsapatokkal futballoztunk. A Latorca partján rendeztük a sportnapokat. Amíg mi sportoltunk, a párt akkori vezetői megbeszélték az egyes pártsejtek feladatait. Itt kaptuk meg, hogy mit kell csinálni, mi aztán pontosan végrehajtottuk, amivel a párt megbízott. Nem volt ez könnyű, mert mindig megfigyelés alatt álltunk. Mi. kommunista kőművesek munkát se igen kaptunk nagyobb építkezéseken. A gyerekeknek meg enni kellett, hát vállaltam én is mindenféle — Mire emlékszik még vissza leginkább? — A múltból? — Abból. — Szépre, jóra keveset tudnék emlékezni, mert ebből nekem nem sok jutott osztályrészül. A mozgalmi élet, az szép volt, azt szerettem nagyon csinálni. A felszabadulás után, amikor újra útkaparó lettem, 16 évig voltam a pártszervezetünk elnöke. Ma is tagja vagyok a városi pártbizottság vezetőségének, s az alelnöki tisztséget töltöm be az Antifasiszta Harcosok Szövetségének helyi szervezetében. Négyszer kaptam kitüntetést, ezekre büszke vagyok. Volt egy szovjet őrnagy is, rá is nagyon szívesen emlékszem vissza, Szásának hívták. Alig szabadult fel Kapos, én már végeztem a munkám, tisztítottam az utcát. S egyszer csak megáll mellettem egy szovjet katonai gépkocsi, s hallom az első orosz szavakat: „Dorozsnyik, igyi szuda!“ — s kérdi, miért dolgozom, hiszen még senki se dolgozik, én vagyok az első, akit a városban dolgozni lát, ki vagyok én? Mondom, útkaparó és kommunista. Megölelt és magával vitt, akkor tudtam meg, hogy ő a város főkapitányságának a parancsnoka. Jóba lettünk, neki köszönhetem az életemet. Ekkor éreztem először életemben, hogy nekem is felvirradt a nap, most már minden másképp lesz. Lett is, igaz, de csak jóval később, 1946- ban tőlem is bekérték a pártigazolványt, s csak az 1948-as Februári Győzelem után kaptam vissza Papp Sándor kommunista barátom közbenjárására. A kis házamat aknatalálat érte, a 90 ezer korona kártérítést mégse kaptam meg. Csurgott ránk az eső, esernyőt, meg rongyot tartottam a gyerekek fölé, de nem panaszkodtam, kommunista voltam, és vártam! Megszoktam az ilyesmit, tudtam, az élet azért megy tovább. A keserű emlékek lassan elmosódtak, boldog voltam, mert láttam, hogy épül egymás után a Hadabudán is, Kapos egykori legprolibb negyedében a sok szép, palotaszerű ház. Nagykapos másik végén, a Kolónián lakik a 71 éves Övári Ferenc. Régi, de takaros háza mellett emeletes villa áll. — A lányomé — mondja megelégedéssel. Mutatja régi pártkönyvét, 1930-ban állították ki, de már korábban is dolgozott a pártnak, mint ifjú komszomolista. — Gyakran jártunk fel Ungvárra előadásokra az ottani Pártházba, mely közvetlenül az Ung partján állott. Itt kaptunk utasításokat nemcsak a mozgalmi, de a kulturális- és sporttevékenységre is. — Feri bácsi, hallottam, hogy ön is ott volt az 1938-as nagy kassai mani- fesztáción? — Igen, a párt engem, Papp Sándort és Stofa elvtársat küldött ki hivatalosan erre a Hitler-ellenes tüntetésre. Nagy szerű dolog volt: magyarok, szlovákok, csehek, ukránok együtt tüntettünk a republika mellett. Ott láttam először Gott- wald elvtársat is. Csak sajnos a republika mégis széthullott. Aztán jöttek a fekete napok, Horthy kakastollasai, meg az üldöztetések, de azért mi az illegalitásban is végeztük a pártmunkát. Én voltam továbbra is az összekötő, egy árulás folytán majd lebuktam. A felszabadulás után is azonnal megkezdtük a szervezkedést, jártunk megalakítani a környező falvakba a kommunista pártot, az ötvenes években meg a szövetkezeteket. Ez volt még a nehéz munka, sok helyen majd megvertek. De ma kárpótol, hogy azóta már többen felkerestek személyesen, és bocsánatot kértek, hogy ne haragudjak, ők még akkor nem gondolták, hogy a szövetkezet ilyen jó lesz. Hát ilyenek az emberek, látja, ezekről az időkről is jó lenne írni, mert komoly forradalmi évek voltak azok, kivált itt a mi vidékünkön, a volt Ung-megyében, ahol nagy volt a papság befolyása a népre. Hadd emlékeznének, hogy nem született olyan simán ez a mai szép élet. — Elégedett ma Ferenc bátyám az életével? — Én mindig szerény ember voltam, az igényeim se voltak nagyok, boldog is vagyok, mert a gyermekeimnek ma már jó, két unokám most megy egyetemre, de az fáj, hogy tavaly a születésem 70. évfordulójára egy jó szót se kaptam. Hiába kerestem a jubilánsok közt az én nevemet, nem találtam. Pedig még én is itt vagyok és sok harcostársam is. Germán Liviusz a fiatalabb harcosok egyike, 62 éves, 1931-ben lépett be a Kommunista Ifjúsági Szervezetbe. Ekkor lett tagja a Nagykaposi Testedző Egyesületnek is, az egyesület igazolványát ma is őrzi. A Munkás Kultúr Egyletben is aktívan dolgozott. Germán Liviusz a felszabadulás után sck fontos párt- és társadalmi tisztséget töltött be, öt évig volt a Nagykaposi Járási Nemzeti Bizottság elnöke. — Hogy élnek emlékedben az ifjú mozgalmi évek? — Szép arra ma is visszaemlékezni. Izgalmas volt őrt állni a házak előtt, ahol az elvtársak a sejtgyűléseket tartották. A röplapokat, az újságokat mi hordtuk szét mindig. Feladatainkat pontosan és megbízhatóan végeztük. Én a sportegyesületünk futballcsapatában cen- terhalfot játszottam. Igen jó csapat volt, sajnos 38 után szétesett minden. — A Munkás Kultúr Egylet milyen szerepet töltött be Kapos akkori kulturális életében? — Megmondom őszintén, nem volt könnyű dolgunk, hiszen létezett egy Katolikus Egylet is, csupa értelmiségi vezetővel. Ezért nekünk egyik fő feladatunk volt a diákság és az értelmiség megnyerése is. Ez részben sikerült is. Körülbelül harminc tagja volt szervezetünknek, s ennek az egyharmada diák, illetve értelmiségi volt. — Ki vezette a Munkás Kultúr Egyletet? — Albert Béla, Papp Sándor és Perl Adolf. Nagy segítséget kaptunk a nagy- mihályi és az ungvári elvtársaktól is. Főleg esztrádműsorokat adtunk elő táncmulatsággal egybekötve. Túlnyomórészt szovjet egyfelvonásosokat tanultunk be, és verseket szavaltunk. Az anyagot a Sarló és Kalapácsból vettük át, de kaptunk anyagot Ungvárról és Nagymihály- ból is, sőt Kassáról is. — Hol tanultátok be a darabokat? — Helmeci bácsi csűrjében. Az előadás és a bál a Slanger-fé'e Színház és Mozi Teremben volt. Sokszor bebicikliztünk ilyen rendezvényekre Ungvárra is. Itt láttam először a Csapájev-filmet, melynek megnézésére 30 fiatalt verbuváltam ösz- sze. Évekig élt bennünk a film forradalmi hatása. Végül a riportsorozatról beszél: — Mindazt, amit e sorozatban leírtak, feledésbe merült volna, s annyival is :egényebbek lennénk. Ez is szerves ré- -ze volt nemcsak a hazai magyar, de az egész munkásmozgalmunknak. Ügy érzem, gazdagabbak vagyunk és többet tudunk egymásról. TORÜK ELEMÉR wt ízből kiemelt dűlőket já- V rok, szemlélődöm. A városban volt dolgom, s hogy elvégeztem, a kíváncsiság kihozott a gátakhoz. Mintha tisztem lenne az ellenőrzés, jól áll- ják-e a vizek ostromát, a visz- szakívánkozó hullámok csapdo- sását. Gyákran jártam erre a lecsapolás megkezdésétől. Az Olt torkolatától a Deltáig ki sértem a Dunát és a gátépítők munkáját. Ismertem lápi halászokat, akik a tavakból éltek; most Giurgiu üzemeiben talál- kozhatom velük. Emlékszem arra a jiatal mérnökre, aki a le- csapolást irányította a hajdani Greaca tó környékén: halpaprikást ebédelt minden nap, és közben szenvedélyesen magyarázta, hogy micsoda termőföld válik a vad halastavak helyén. Beteljesedett a jóslata: az állami birtok lovas csősze is elvész a nyár végi kukoricásban. Issza a föld a nap tüzét, annyi rideg eső után. Bágyaszt az idő, meg-megállok egy-egy átmenti ja árnyékában, míg a város jelé tartok megint- Aszfaltos út szalagja szalad mel- lettjzm, rajta tülekedő autók. Alifr figyelem a hajszájukat. Szinte nem figyelek semmire, BEKE GYÖRGY: AZ AL-DUNANAL élvezem a napfényt, az árnyékot, bennem csobog tovább az imént halott Duna, zizegnek körülöttem a kukuricalevelek. Az emberekre se figyelek most, nem ismer senki. Ogy érzem magamat, mintha kiemelkednék a tájból, az izzó levegő himbálna, hintáztatna a folyam, a földek, az emberek fölött... Ilyen lehet a súlytalanság állapota? Kamion húz el mellettem, lomhán. Török rendszámú roppant hosszú szállítókocsi. Ilyenek járják Európa országútjait: Külön jelzésük van: TIR, a rövidítést mindenütt megértik a kontinensen. Tekintetem ösztönösen észleli a jelzést, siklanék tovább. De a kocsi hátulján egy felíráson fennakad: Uzun. Betűzöm: Uzon — Uzon ... hogy kerül az én szülőfalum neve erre a kamionra? Ott vitt volna át az útja, s rosszcsont kölykek krétával rajzolták? A sofőr hallotta a szót, és megtetszett neki? Egyszerre magam körül érzem a Feketegyügy táját itt, az Al-Dunánál. Vagy száz lépésnyire innen, a v'ros szélén benzinkút. A kamion lassít. Na, most megfejtem a titkát. A sofőr sötétbarna, fiatal török. Mosolyog, de nem érti, hogy mit akarok ... A benzinkutas tud valamit törökül is, sok ilyen kamion halad át az országúton. Uzun? A sofőr most már nevet kíváncsiságomon (vagy tudatlanságomon?!: hát nem látom, hogy milyen hosszú kocsi ez. Hosz- szabb a szabályos méretűeknél, kisebb kocsinak veszélyes csak úgy, figyelmeztetés nélkül megelőznie. Motyogtam, hogy csak éppen azért... az én falumat Uzon- nak nevezik. Hosszú falu? — érdeklődik a sofőr. Nem hosz- szú, már nem hosszú, inkább szabályosan kerekded, nagy község. Még városi rangra is számitgat mostanában. Olyan nagy, teszem hozzá magamban, hogy lám, itt messze, az Al- Dunánál sem hagy elszakadni magától, utánam jön, kiemel a bágyadt nyári melegből, felvillanyoz. Szótlanul, inkább mosolygással búcsúzunk. Nem tudhatom, mit gondol magában kotnyeles- ségemről, gyerekes kíváncsis- kodásomról. Hiszen elég vén vagyok hozzá. A gondolatok némák, csak belülről érti őket az ember. A gyermekeknek meg enni kellett ... ... együtt tüntettünk a republika melle tt . ..
