Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-20 / 223. szám, péntek
MERIDIÁN Bemutató a Magyar Területi Színházban 111 Azzal kell kezdenem, amit már néhány nappal ezelőtt leírtam: elismerés illeti a Magyar Területi Színház vezetőségét, hogy néhány hónappal az ősbemutató után hazai magyar közönségünkkel is megismerteti az egyik legtermékenyebb kortárs szlovák drámaíró legújabb alkotását, fán Solovič nevét egyébként már jól ismerik a nézők délvidékén is, hiszen az utóbbi négy esztendőben immár a negyedik színmüvét adták elő Komáromban, illetve a MATESZ Thália Színpadán. Solovič nemcsak ismert, hanem kedvelt szerző is, elsősorban azért, mert nyitott szemmel jár-kel az emberek között: ismeri és meg is írja egyéni és társadalmi méretű problémáit, az úgynevezett kisember megannyi örömét, bánatát. Drámáinak erényei és fogyatékosságai is egy tőről fakadnak: Solovič alkotásainak mindig „életszaga“ van, nem szeret túlozni és szépíteni, s nem kedveli a bizonyos mértékig szükségszerű művészi ab- sztrahálást. Emiatt alkotásaiban a nagy horderejű és időszerű gondolatok, megfigyelések mellett jórészt csupán a felszínen mozgó, drámai szempontból kellőképpen nem megmunkált emberi kapcsolatok is elénk tárulnak. Ezért minden eddigi színművének megtekintése során az volt a véleményünk, hogy Solovič jó szemű és jo tollú szerző, de a valóban jellemző és gyakran égetően időszerű konfliktusok nem mindig érik el azt a mélységet, amikor már művészi hőfokon „izzanak“ a-gondolatok és a dilemmák ügy egyéniek és általánosak, hogy többek, nagyobb horderejűek a mindennapi élet átlagos bonyodalmainál. Az itt elmondottakat szinte szóról szóra vonatkoztathatjuk legújabb alkotására, a Meridiánra is. A konfliktus lényege két életfelfogás, kétfajta szemlélet összecsapása. A képzeletbeli mérleg egyik oldalán Tomáš Benedik áll, akinek nincsenek szépen kicsiszolt szólamai. Fö erkölcsi fedezete becsületes, és küzdelmekkel teli élete, amelyet fiatal korától napjainkig a kommunista eszmékért vívott. Mert ez az ember nemcsak partizánként harcolt. Ott volt a nagy horderejű ifjúsági építkezéseken, később pedig „egyszerű“ mozdonyvezetőként és pártfunkcionáriusként küzdött a terv teljesítéséért, valamint a munkahelyen és az élet más területén megnyilvánuló kispolgári szemléletek más káros megnyilvánulásai ellen. Öt például az is dühíti, ha a Meridián, vagy más gyorsvonat késik ... Múltját, különböző kitérőktől mentes életét nem akarta és nem is akarja kihasználni különböző előnyök megszerzésére még akkor sem, ha néhány telefonnal talán el tudná intézni, hogy idősebb fiát vegyék fel az egyik élenjáró üzembe, Mikit pedig az orvosi egyetemre. A másik oldalon a „kiskapukat“ jól ismerő Hajnos doktor és Hja, az idősebb fiú áll. Ök az ügyeskedők, az „emberbaráti“ szólamok képviselői, akik csak apró szívességeket, „pici“ protekciót, utánajárást kérnek. Egy hamis aláírás, néhány telefon, néhány jó szó, én segítek neked, te nekem — ezek a gondolatok vezérlik őket. Solovič jól látja, és láttatja,‘hogy sok, nagyon sok ilyen ember él közöttünk is. Nem kevés azoknak a száma sem, akik bekerülnek az ilyen mézes mázos szavak bűvkörébe. Az idős vasutast kemény iából faragták, féltve és büszkén őrzi legdrágább kincsé^ a becsületét. Hiszi, hogy tisztességes úton is előre lehet jutni, s meggyőződése, hogy humánus elveink a meglévő egyéni és társadalmi problémák ellenére a gyakorlatban is érvényesek. A tornyovolt a szavaknak súlya, s minden rendezői elgondolásnak — a cselekmény szempontjából — értelme. Ez a szinte hibátlan második rész, s főleg a jól megkomponált záró jelenet jogosít föl arra, hogy leírjam: szerintem a közönségünk már annyira fejlett, hogy nem igényli a fölösleges dramaturgiai magyarázkodást. Persze, kérdés marad, hogy Solovič gondolatai mennyire „éltek“ volna a színmű első részében ilyen rendezői aláhúzások nélkül. A vasutast alakító Bugár Bé la — nagyon helyesen — nem akart rájátszani a szerepére. Tudatosította, hogy őt inkább a tettek, s nem a szavuk jellemzik. így minden megnyilalko- zásának súlya volt. Játékával — többnyire sikerrel — igyekezett kilépni a már említett, szeFerenczy Anna, Bugár Béla, Holocsy István és Pöthe István a színmű egyik jelenetében. (Nagy László felvétele) suló gondok végül derékba törik a vasutas éleiét, de optimizmusát, életelvét ez a halál sem árnyékolja be. Sok találó megfigyelést, megszívlelendő gondolatot tartalmaz ez a színmű is. Kár, hogy az idős vasutas jól megrajzolt figurája mellett a többi figura arculata nem eléggé markáns. A vasutas kitűnő karakter, de a párbeszédekben kissé passzív. Hja viszont és részben Miki is eléggé felszínes figura, szavaik és cselekedeteik néha nincsenek „szinkronban“. A közönség ezt talán nem is tudatosítja, mert érzékenyen reagál a darabra, s ez a legfontosabb. Konrád József az előadás rendezője eredményes munkát végzett, habár az első részben a kelleténél valamivel több színnel és ötlettel igyekezett — jó értelembe véve — szórakoztatóvá tenni a darabot. Kérdés, hogy Solovič gördülékeny párbeszéde, s a darab cselekménye ezt igényli-e. Véleményem szerint kissé eltúlzott és a figurák jelleme alapján nem egészen elhihető Ilja, Miki és Magda reggeli jelenete. Elgondolkoztam azon is, hogy vajon a vasutas kerékpárja — habár értem az ötletet — megfelel-e a darab jellegének, s vajon kell-e ezt a figurát ilyen eszközzel „illusztrálni“. Mindezeket a problémákat a kitűnően megrendezett második rész alapján vetem fel, ahol minden túlzástól mentes, jó ritmusú jeleneteket láttunk. Itt már repből adódó passzivitásból, l'e renczy Anna nem sok „ziccert“ kapott a feleség szerepében* de így sikerült elfogadhatóan megformálnia az aggódó élettársat, valamint az édesanyát. Ilja szerepében Holocsy István — nem tudni mennyire az ő hibájából — kissé fölöslegesen hangoskodó és hancúrozó az elején. Az ilyen tulajdonság inkább a tizenéves színpadi hősökre jellemző. A második részben már ő is kitűnően játszik: ekkor sem hiányzik játékából a kellő bohémkedő vonás, de ez már a célratörő, ügyeskedő fiatalember jellemével párosul, s így hiteles ez a szerep. Számomra kellemes meglepetést' jelentett Pőthe István (Miki) végig kiegyensúlyozott játéka, aki nagyon jól gazdálkodott a szerep adta lehetőségekkel és több jellemző vonást mutatott fel az érettségizett fiatalok — majdnem felnőttek — jelleméből. Fazekas Imre Hajnosa sikeres karakteralakítás. Benes Ildikó (Magda] kedves volt és megnyerő — ennyit hozhatott ki csupán a szerepéből. Platzner Tibor díszletei illúziót keltőek voltak. Kifogásként csupán annyit említhetünk meg, hogy az előteret, a hátteret és a lakásrészt legalább valamilyen jelzéssel jobban el lehetett volna határolni. így a hazaérkező szereplők nem zavarnák a játéktér konvencióit, főleg a lakásrészt. SZILVÁSSY JÓZSEF A TERMÉSZET SZERETETE LADISLAV BERGER KÉPEI rt Majerník Galéria a fiatalok kiállítóterme. Az évadnyitó szeptemberi tárlatra Is ifjú festő jelentkezett: a Žilina környékén született, 32 esztendős Ladislav Berger. Szlovákia fővárosában látogatta az Iparművészeti Középiskolát. Ezután a Képzőművészeti Főiskolán Cse- micky László és Ján Zeiibský tanárok voltak a mesterei. 1970-ben szerzett oklevelet. A Fiatalok Híd utcai galériáján kívül a Dunamenti Múzeumban is volt egy önálló tárlata. Az elkötelezett művészet két bratisiavai csoportkiállításán, és a prágai „A nép élete és munkája a szocialista Csehszlovákiában“ elnevezésű seregszemlén is szerepeltek munkái. Igazolta, hogy nemcsak természetrajongó lírai alkat, nem csupán új kifejezési formák nyugtalan keresője, hanem a mának és a holnapoknak céltudatos komoly, helyes úton járó művésze. Alkotói arculatának kiformálására századunk irányzatai közül a szecesszió, a fauvizmus, és az expresszionizmus is hatottak. Mostani kiállításán 1971 és 3973 között keletkezett néhány temperájával és mintegy 20 olajtájképével találkozunk. Ezt az időszerűségéből mitsem veszítő műfajt nem letűnt korok avult szemléletével, hanem friss művészi átírással és a vallomás őszinte erejével eleveníti meg. Beleéli magát a szüntelenül változó természet jelenségeibe, s azokat a maga képére próbálja formálni. Képi fogalmazása tiszta és konstruktív. Nagy és színes felületek váltják egymást. A táj szolgál ihlető forrásául. Érzelemkeltő hatása elvitathatatlan. Drámai színellentétekre építette az Erdei utat. Érzelmi és gondolati tartalmakat érzékeltet a Kínos emlékkel. A Vándor feszültséggel teli kompozíció. A Megáradt folyó dinamikus és balladai sodrású. A Vörös tó, az Árnyék, a Tutajos álma nem csupán a színek jó érzékkel való párosításával, a növényi motívumok leleményes stilizálásával tűnnek ki, hanem átható lírai hevületükkel is hatnak. A vadul zuhogó Hegyipatak, a Faluvége személyes élmények közvetlen kivetítései és őszinte önkifejezése. Ezenkívül a néző cselekvő részvételére is számít. Agyontechnizált, száguldó korunk ártalmaitól félti a máris komolyan fenyegetett természetet, melyet szenvedélyesen szeret. Oltalmára, s védelmére bennünket is buzdít. » BÁRKÁNY JENÖNÉ VAJÚDÓ PARASZTVILÁG GONDOLATOK EGY ÉRDEKES KÖNYVRŐL Duba Gyula új könyvének szép munkájú védőborítóján két ló látható egy üres parasztsze- kór elé fogva. A lovak szomorúnak látszanak, egyik még a fejét is leengedi. A gazdára várnak, aki talán már soha nem érkezik meg. Parasztvilág. Szívmelengető és szívszorongató képek végtelen sora társul ehhez a fogalomhoz, melynek jelentéstartalma, különösen századunk második felében, ugyancsak megváltozott. A képek nagy többsége mégis — még az én háború utáni nemzedékem képzeletében is —• nem a mai falu életéből rajzolódik, hanem a már felgyorsult idő által klasszikussá avatott faluéból, a „látástól va- kulásig“ dolgozó közösség életéből. Érthető ez, hiszen nemcsak a filmek, regények, apáink elbeszélései vezettek be — legalábbis gondolatban, egy letűnt világija, hanem ennek a világnak még mind a mai napig meglévő tárgyi, fogalmi rekvizitumai is. Mert bár századunkban az idő nem tiszteli az értékeket, és néhány év alatt néhány évszázad kitaposott útjait tüntette el, épített újakat, de az útszéleken sok helyen, sok mindenben, főleg az emberben még munkál a múlt, a konvenciók, a szokások. Persze, előbb-utóbb ezek is eltűnnek, kihalnak, hiszen az emberi lét gazdasági feltételei alapjukban változtak meg. E rövid bevezetőből már sejthető, miről szól a Vajúdó parasztvilág, amely nemcsak témájában, de hangvételében és kidolgozás módjában is elért az eddigi Duba-könyvektől. Sportnyelven szólva ez a könyv: közvetítés felvételről, Hontfüzes- gyarmatról, a szerző szülőfalujából, kb. 1920-tól napjainkig — három harmadban. Vagyis egy egészben, ugyanis a kötet első része a második világháború eiőtti falunak, parasztvilágnak azt a valóságát eleveníti meg, amely a történelemben alig-alig változott, mert kínainál erősebb falán még a tizenkilencedik század különböző forradalmai sem tudtak rést ütni. Öntörvényei szerint élt és „fejlődött“ a faluközösség, amelyből még: „Vidékre menni (is) — mindig eseménynek számítolt“. Duba saját családja életének epizódjai, életstílusának, eszményeinek felhasználásával mutatja be Hontfüzesgyarmatot, lakóit, akiknek az élet lényeges kérdéseiben alig különbözött a véleménytik. Hiszen közös volt a sors, „ .. .parasztok voltak, erkölcsük a munka, törvényük a föld“. Ezek szabták meg az élettér, a munkaeszközök, a használati tárgyak, sőt a beszólt nyelv jellegét is. Duba az átélő szemével, sokszor a legapróbb részletekig, elemzi a parasztember világához tartozó környezetet, az udvart, a kertet, az utcát, a házat: a tárgyakat — funkciójukat, szerepüket. A második harmadban következik a háború, az első bomlasztó elem a falu szigorúan kötött, évszázadokon keresztül rendíthetetlen struktúrájában. „A Ga- ram mente parasztvilágát a front rendítette meg alapjaiban. Nem pusztította el, de olyan tapasztalatokra tanította és olyan helyzetek elé állította, amelyekkel nagyon-nagyon régóta nem találkozott... Napról napra tudomásul kellett venniük, hogy sokéves munkájuk eredményei, öröknek hitt értékei nagyon is mulandók és esetlegesek, szoros és bensőséges faluközösségük biztonsága ingatag.“ Mennyivel mozgalmasabb oldalai ezek már a könyvnek! A felbolydulás gyanítható a fejezetcímekből is: Menekülés, A faluközösség, Jogok nélkül, Betelepültek, A középparaszt, Lovak. Ez utóbbi a könyv egyik legszebb fejezte. A kisebb és nagyobb háziállatok mellett a ló nemcsak rangot je>- lentett, de olyan munkaerőt is, amely nélkül nagyobb föld megművelése szinte elképzelhetetlen volt. A háború mégis elvette: „Aztán egyszerre eltűntek a lovak, elvitték őket a kato nák, s kiderült, hogy nélkülük lelassul, sőt megáll az élet, és borús gondokkal lesz teli a jövő képe... A parasztember fél ember nélkülük, béna és magatehetetlen a gazdaságban, társtól un a munkájában, s ha van is földje, egyszerre zsellérsorba kerül.“ Csakhogy rövidesen, a háború befejezése után, jön a meglepetés: kiderül, hogy a becses állat nélkül is lehet élni. Megjelenik a faluban a ló „korszerű vetélytársa“, a traktor. Megjelenése nyitánya volt egy új kornak, egy új életvitelnek, második lépcsőfoka a „világba tárulkozásnak“. A faluközösséget összetartó kohéziós erők földbomlottak, vonalaik irányt változtattak. A harmadik rész első fejezetének címe, Indul a busz, egyben szimbóluma is az előbb elmondottaknak; és azoknak az intézkedéseknek, hirtelen változásoknak! melyeknek, különösen kezdetben, szükségszerű következményei voltak az egyéni és közösségi tragédiák. Ez is a valósághoz tartozik, erről som feledkezik meg a szerző. Egy világról és ezzel együtt a parasztnak saját magáról kellett lemondania, és elfogadnia az újat, hinni a hihetetlent. Azt, hogy kevesebb munkával, föld nélkül is lehet élni. Ma már „a szövetkezeti parasztmunka nem a sorsszerűség jegyében folyik, nem örökölt és létszükségletből fakadó kényszer határozza meg Jellegét, hanem az életszínvonal állandósításának, illetve fokozatos emlősének az igénye jellemzi. — írja Duba. ... a megélhetés gondját a szövetkezet közössége és végső fokon az államháztartás viseli. A falum emberének mai gondfai nem a létét érintik, csupán életvitelét, háztartása színvonalát, családja külső és belső reprezentációját.“ Ebben, az egészt záró harmadban már többet vagyunk a mában, tranzisztoros, farmernadrágos fiatalok között, az újarcú lévai Márton-napi vásár sátrai között. És végül egy lírai zárszó, az utolsó fejezetben, amely akaratlanul is József Attila sorait juttatja eszünkbe: Verset írunk — ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem. Szociológiai-szépprózai helyzetjelentésnek szánta munkáját Duba Gyula. Fogadjuk el ezt a minősítést, annál is inkább, mert csak szociográfiai vagy csak szépprózai műnek kevés, együtt viszont szépen megírott, hű ábrája egy évszázadokig befelé élő közösségnek, majd robbanásszerű felbomlásának. A könyv valósághitelét nem a megírás előtti hosszú stúdiumok, adatgyűjtések, kutatások eredményei adják, hanem a tény, hogy a szerző maga is bennszülött volt a parasztvilágban, és a vajúdás előtt még évekig élt a szűzi, zárt szférában, elfogadta, és alkalmazkodott normáihoz. A könyv azon túl, hogy nem válogatja közönségét, jó adalékként szolgálhat a folklór esztétikájához. (Madách, 1974) BODNÁR gyula KULTURÁLIS HÍREK ■ Vasárnap Cheben befejeződött az amatőr filmesek 6. országos fesztiválja. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. és a Pionírszervezet megalakulásának 25. évfordulója jegyében megrendezett ünnepségen a 16 mm-es filmek kategóriájában az első díjat Ľubomír Chytil „öv“ című filmje nyerte el. A 8 mm-es filmek kategóriájában a megosztott első díjat Jifí Nedévda „Nykon függő kulcs“ és Jindfich Barczay „A kis állampolgár“ című filmje kapta. A hagyományos 8 mm-es filmek kategóriájában az első díjat a zsűri nem osztotta ki. ■ Visszhangok a címe annak a fiatal szerzők műveit tartalmazó antológiának, amelyet a SZISZ bratisiavai körzeti bizottsága adott ki. A gyűjteményt a Szlovák Irodalmi Könyvkiadó SZISZ-tagjai állították össze és a Pravda fiataljai nyomták ki brigád- órákon. 1974.
