Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-21 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

S

zinte lehetetlen egyetlen cikk, tanulmány keretében áttekintést adni a közelkeleti problematikáról. A szemben álló felek rétegeződése, belső tagoltsága rendkívül kérdésessé teszi a pontos tájékozódást. A progresszív arab erőknek nem csupán a Tel Aviv-i imperialista-militarista körökkel, az expanzív politikát hirdető és megvalósító izraeli héjákkal kell felvenniük a harcot, hanem saját ellenzékükkel, a még mindig jelentős erőt képviselő arab reakcióval is. Ugyanakkor egyre erőteljesebben szükséges visszautasítaniuk a szélsőséges nacionalista, sokszor antiszemita programmal jelentkező arab csoportosulásokat, amelyek törvényszerűen a cionizmus malmára hajtják a vizet, sőt esetleges érvényesülésük az izraeli kormány álláspontját igazolná. A másik oldalon nem becsülhetjük le az izraeli haladó erőket, amelyek az lzraeľ Kommunista Párt köré csoportosulva, az adott feltételek mellett, mindent megtesznek a zsidó állam dolgozó népe érdekeinek védelmében; a helyzet marxista—leninista elemzéséből kiindulva kísérelnek meg érvényt szerezni helyes, történelmileg indokolt, a realitásokat figyelembe vevő koncepciónak. Nein vitás, hogy Közel-Keleten az imperializmus vívja elkeseredett harcát a haladást képviselő erőkkel, a politikai érdekek elválaszthatatlanul összefonódnak a gazdasági érdekekkel. A tét a térség szinte felbecsülhetetlen, s javarészt mind a mai nagig kiaknázatlan természeti gazdagsága; a nyugati monopóliumok, illetve az őket kiszolgáló burzsoá kormányok politikai vonalvezetésének alapképletét az olajérdekeltségek határozzák meg. Mint a későbbiek során látni fogjuk, a nyugati kapitalista államoknak az a törekvése, hogy a zsidó állam militarizálása útján növeljék befolyásukat a Közel-Keleten, nem mai keletű, a neokolonialista mesterkedések eklatáns példája. A profitért, az egyre busásabb haszonért folytatott harcnak természetesen megvannak az áldozatai. Az első áldozat maga a zsidó nép, az izraeli dolgozó, akit megkísérelnek az imperialista hódítás élvonalába állítani, akinek az ágyútöltelék szerepét szánták. A zsidó állam megalakításának további áldozata a palesztinai arab nép, amelyet gyakorlatilag elűztek őshazájából, szétszóródva, sokszor embertelen körülmények között, menekülttáborokban él a szomszédos arab országokban, míg egy jelentős része az izraeli hatóságok megkülönböztető politikájának, kénye-kedvének kitéve tengeti életét a zsidó államon belül, illetve a júniusi háborúban megszállt területeken. A teljesen leplezetlen imperialista politika dühének célpontjában továbbá a haladó programot meghirdető arab országok állanak, így elsősorban Egyiptom és általában a kairói vezetés köré tömörülő arab országok. Nasszer forradalma nyomán az arab világban sorra buktak meg a félfeudális rezsimek, a nyugati tőkésvilág érdekeltségei közvetlen veszélybe kerültek. A demokratikus-haladó erők feliilkerekédése, a függetlenségért folytatott következetes küzdelem, a széles néprétegek eszmélése, forradalmi öntudatának ellensúlyozásaképpen kíséreli meg Washington bevetni Tel Avivot. Ezzel egyidejűleg az arab egv ség megbontására törekszik, az arab monarchiáknak, elsősorban Jordániának szánja az ék szerepét. S ez utóbbi esetében ismét a palesztinai probléma kerül előtérbe, hiszen köztudo mású, hogy Jordánia lakosságának mintegy kétharmada palesztinai menekült, vagy őslakos. Vitathatatlan, hogy az Egyesült Államok kitartóan ólálko dik a hasemita trón körül, sőt valószínűleg hű szövetségesekre is talált. Ebből ered a palesztinai felszabadító mozgalom drámai helyzete, hiszen éppen a legfőbb bázisát alkotó országban került két tűz közé. A múlt évi jordániai polgárháború tanulságait levonva aránylag könnyűszerrel körvonalazható Tel Aviv és Washington elgondolása. A palesztinai felszabadítási mozgalomra Ammanból szeretnének csapást mérni; a gerillaszervezetek felmorzsolása lehetővé tenné az izraeli kormány terveinek sima megvalósítását. Persze csak tenné, ha ezáltal viszont a hasemita uralkodóház nem kerülne két tűz közé. A polgárháború Idején tanúsított egyiptomi magatartás, az arab egységfront relatíve gyors formálódása és felsorakoztatása megszeppentette Husszein királyt, akinek trónját ugyan az izraeli kneszet több fzben is garantálta, viszont nyílt árulással nem meri kihívni maga ellen a szomszédos arab országok felháborodását, jogos haragját. Arról nem is szólva, hogy a döntő csata kimenetele ugyancsak kérdéses, hiszen ha aránylag vontatottan ls, de határozottan javulnak a kapcsolatok a palesztinai gerlllaszervezetek, valamint a Jordániai Kommunista Párt és a köréje tömörülő progresszív erők között, ugyanakkor tökéletesedik a gerillák harci felkészültsége, javul ellátottsága. Ez a tény arra inti Husszeint, hogy bár kelletlenül, de kompromisszumot kössön a palesztinai menekültekkel. A másik oldalon tagadhatatlan, hogy e belső válság elvonja a palesztinai felszabadítási mozgalom figyelmét a legfontosabb frontvonalról s ez feltétlenül előnyös az izraeli kormány számára. Visszatérve a palesztinai szervezetek és a Jordániai Kommunista Párt viszonyára, le kell szögeznünk, hogy a véleménykülönbséget elsősorban a Biztonsági Tanács 1967. november 22-i határozatának értelmezése, illetve elfogadása, avagy visszautasítása okozaa. A jordániai párt elfogadta a hatáPersze, a Rogers-terv, illetve a Biztonsági Tanács határozatának ilyen értelmezése eléggé egyoldalú, nem vesz figyelembe bizonyos realitásokat. A kairói vezetés számtalanszor hangsúlyozta, hogy a Biztonsági Tanács 1967es döntésének az elvszerű végrehajtása mintegy kiindulópontját, feltételét jelentheti a béketárgyalásoknak, az államközi szerződések megkötésének — ebben a vonatkozásban viszont elkerülhetetlen a palesztinai arabok ügyének igazságos rendezése. Sem a mozgalmon belül, sem az egyes arab országokban nem alakult ki egységes vélemény azzal összefüggésben, vajon az „igazságos rendezés', a „nemzeti érdekek érvényesítése" fogalmak tulajdonképpen milyen követeléseket tartalmaznak. A palesztinai felszabadítási mozgalom maximális programot tűzött ki, egész Palesztina, tehát Izrael Államot is beleértve, felszabadításának fontosságát hangsúlyozza, amelynek a helyét a Palesztinai Köztársaság foglalná el. Ezzel szemben egy másik alternatíva tör magának egyre erőteljesebben utat: a palesztinai állam létrehozásának a terve, mégpedig Ciszjordánia területén KÉT TÜZ KÖZÖTT Jasszer Arafát, a PFSZ Központi Bizottságának elnöke Szadat egyiptomi elnökkel tárgyal rozatot, viszont a Palesztinai Felszabadítási Szervezet Központi Bizottsága elfogadhatatlannak minősíti azt. Tagadhatatlan, hogy ez a sokat idézett határozat a palesztinai problémát változatlanul menekültkérdésként kezeli. A határozat 2. pontjának 3. alpontja előírja „a menekültkérdés igazságos rendezésének megoldását" s ezzel a dokumentum elintézettnek tekinti a palesztinai nép problémáját. Ebből indult ki Jasszer Arafat, a PFSZ Központi Bizottságának elnöke, amikor kijelentette: „ .. . A Biztonsági Tanács határozata és a Rogers-terv halva született rendezés." Tény, hogy a Biztonsági Tanács határozata a status quo helyreállítását célozza, viszont ez a status quo a palesztinai mozgalom szempontjából elfogadhatatlan, hiszen a palesztinai nép nemzeti jogainak az érvényesítéséért folytat küzdelmet. (CSTK

J és a gazai övezet térségében. Közelkeleti politikai megfigyelők véleménye szerint ez utóbbi elgondolás — figyelembe véve az adott lehetőségeket — aránylag rövid időn belül megvalósítható lenne. A problémát az okozza, hogy a palesztinai felszabadítási mozgalom ezt a tervet is elutasítja, minimálisnak tartja. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy alapjában véve ez az elgondolás áll legközelebb az Egyesült Nemzetek Szervezete 1947-es határozatához, amellyel a volt brit mandátumot ketté osztotta. Az ENSZ-dokumentutn s'jisrlnt ugyanis Palesztina helyén két államnak kellett volna megalakulnia. Egy zsidó államnak és egy arab államnak, míg Jeruzsálem és más szent helyek a nemzetközi övezetbe tartoztak volna. Nos, az „arab rész" sorsát Ben Gurion és Abdallah emír alkuja pecsételte meg. Az 1948— 49-es háború során a terület Izrael Állam és a transzjordániai feudális uralkodóház között oszlott meg. Abdallah királlyá lépett elő, Ciszjordánia bekebelezésével háromszorosára nőtt országának lakossága. A háború befejezése után a palesztinai arabok megoszlása a következő volt: 170 ezer maradt Izrael területén, 400 ezer őslakos került területekkel együtt Jordániához, a menekültek száma viszont elérte a 750 ezret. így alakult ki tehát .az a paradox helyzet — elősegítette ezt a 67-es háború, valamint a természetes szaporulat is —, hogy a palesztinai menekültek javára billent Jordánia népességi összetételének mérlege — mint említettük, az ország lakosságának mintegy kétharmada a menekült. Érthető tehát, hogy a hasemita uralkodóház ls szívesebben kezeli menekiiltkérdésként a palesztinai nép ügyét, semmint biztosítaná számára az állampolgároknak kijáró jogokat. Golda Meir izraeli miniszterelnök és Husszein király — természetesen nagyon diszkréten — építgeti a Ben Gurion—Abdallah alkotta Amman —Tel Aviv tengelyt. S ez a tény rányomja bélyegét a jordániai uralkodó körök és a felszabadítási mozgalom viszonyára. A júniusi háború, magától érthetően, továbbá súlyosbította a palesztinai nép helyzetét. Igaz viszont az is, hogy éppen ennek az agressziónak köszönhetően indult meg egy célratörőbb és tegyük hozzá: disztingváltabb tisztulási folyamat a felszabadító mozgalmon belül. Megmutatkozott azonban, hogy az elvi kérdések tisztázatlansága, a történelmi valóság torzítása, a realitásoktól elszakadó követelmények támasztása kedvezőtlenül befolyásolta e mozgalom legjobbjainak az egységtörekvéseit. A balszárnyon — mind a mai napig — a Habbas vezette Palesztinai Népi Felszabadítási Szervezet fPFLP), valamint a Havatmeh vezette Palesztinai Demokratikus Népi Felszabadítási szervezet (PDFLPJ helyezkedik el. Ez azonban nem jelenti azt, hogv a többi szervezet — így az Al Fntah ls -- nem helyezkedik gyakorta szélsőséges álláspontra. A mozgalom néhány vezetője, az egyes szervezetek több esetben nem tudnak megfelelő különbséget tenni a zsidó tömegek és a cionista körök között, sőt merev álláspontot tanúsítanak a zsidó közösség létjogosultságával összefüggésben. Az ENSZ 1948. december U-i határozata egyértelműen leszögezi, hogy a cionista terjeszkedés, nem pedig a zsidó állam jelszámolásáért kell harcot folytatni. A kérdés rendezése — figyelembe véve a pillanatnyi erőviszonyokat — csupán politikai eszközökkel érhető el. Ez annyit jelent, hogy a szóban forgó felszabadítási szervezeteknek — a világ haladó közvéleményére támaszkodva — kell síkraszállnia a Palesztinával kapcsolatos ENSZdokumentumok következetes megvalósításáért. Az egyértelműen elutasító, merev álláspont, esetleg a küzdelem helytelen módszereinek az érvényesülése éppen a palesztinai mozgalom kezéből üti ki az érveket, mint ahogy a marxista megfogalmazás szerint valójában az antiszemitizmus is a cionizmus hatékony eszköze. Világos és következetes ezzel összefüggésben az Izraeli Kommunista Párt platformja is. amely hangsúlyozza: „Nem az imperializmussal az arabok ellen, hanem az arabokkal az imperializmus elleni" A párt XVI. kongresszusán (1969) leszögezte, hogy Izrael Állam biztonsága csakis az arab népekkel való békés együttélésen alapulhat. Ennek egyik feltétele viszont a palesztinai nép problémájának a megoldása. : Egy pillanatig sem lehet vitás, hogy a palesztinai araboknak, adekvát körülmények között, joguk van állami létük megvalósítására. Függetlenségi harcuk éppen ezért igazságos, ezért támogatják azt a haladó arab országok, a szocialista tábor országai, a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom — általában a világ progresszív közvéleménye, imperialistaellenes erői. Természetesen ennek a kérdésnek is — hiszen a közel-keleti problematika egyik komoly vonatkozásáról van szó — az általános rendezéssel egyidőben kell megoldódnia. Feltétlenül szükséges, hogy a palesztinai felszabadítási mozgalom kellőképpen felkészüljön erre a diplomáciai offenzívára, ha valóban komoly eséllyel akarja felvenni a harcot, illetve érvényesíteni elképzeléseit, amelyeknek viszont alapos elemzésből, a realitások figyelembe vételéből kell kiindulniuk. BALOGH P. IMRE