Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)
1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
S zczypával üldögéltünk a házunk előtt, a küszöbön s nem tudtuk, mit csináljunk, mert vasárnap volt. Szczypa ásított, én még hallgattam, hogy az ajtó mögött, a konyhában Szczypa anyja meg Michalowska, a szomszédasszony beszélgetnek, és hogy nagyapó hogyan próbálkozik beleszólni időnként a beszélgetésbe, de akkor a nők hangosabban kezdenek beszélni, hogy túlkiabálják az öreget. A lisztről volt szó. melyik a legjobb, aztán hamarosan rátértek kedvenc témájukra — az új papra. Akkor nagyapó újra beleszólt, elkezdett mesélni egy papról, aki a tengerre került fiól ismertük már ezt o történetétl s aki a végén lemondott küldetéséről — nagyapó különösen kihangsúlyozta a „küldetés" szót — és halász lett. S persze a nők megint hangosabban kezdtek beszélni, hogy túlkiabálják az öreget, de ő ettől függetlenül csak mondta a magáét — úgy hallottam a hangját, mintha messziről jönne. Később Michalowska kijött Szczypa anyjától, kinyitotta mögöttük az ajtót, aztán becsukta fsovány volt, fogatlap s köpködött beszéd közben) és azt mondta: — Csináljatok valamit, fiúk, ezzel az unalmas öreggel. Vigyétek ki a partra. Mutassátok meg neki a vizet. Hátha visszaemlékszik rá? Nem lehet tőle nyugodtan beszélgetni. Megtöröltem a homlokomat a kabátom újjával, mert Michalowska köpködött, mikor beszélt, <le Szczypa oldalba bökött és azt mondta: — Hallod, Peti, ez nem is rossz ötlet! — Micsoda? — Gyere — mondta Szczypa és felállt —, kivisszük nagyapót a tengerhez. Szczypa nagyapja meg volt bénulva és egy kis rokkantkocsiban üldögélt, amelyet Szczypa apja készített neki egy régi karosszékből és biciklikerekekből. Azelőtt halász volt, sokat hajózott, tengeri hajókon is, de amióta megbénult, nem látta a tengert, nem is volt a parton. Ö mesélt nekünk arról a szigetről, ahol mindenki boldog. Ahányszor csak hazatértünk a kunyhóból vagy délutánonként a mezőről, nagyapó a tengerről kérdezett: — Na, milyen ma, nyugodt? — Nyugodt, nyugodt — mondta ilyenkor Szczypa, csakhogy az öreg elhallgasson. Vagy: — Hullámzik — habár lehet, hogy aznap egyáltalán nem voltunk a parton és nem is láttuk a tengert. ismertük az összes történetét, melyeket unalomig ismételgetett, pl. az, hogyan fogtak lazacot a folyó lorkolatánál, mikor azok felfelé úsztak s hogyan ugráltak át a lazacok a háló felett, úgyhogy senki sem tudta őket kihalászni. De nagyapónak támadt egy jó ötlete, hogy fel kell emelni a hálót egy jó fél méterre a vízszint fölé, így aztán sikerült nekik néhányat fogni, míg a többi halász mind üres kézzel tért vissza. Vagy azt, hogyan találtak rá egyszer egy heringrajra és úgy megrakták a kuttert, hogy az a vízvonal alá merült s aztán jöttek a hullámok és ki kellett dobniuk a heringet, hogy partot érhessenek. Jó néhány éve már, hogy utoljára látta a tengert, csak állandóan mesélt és kérdezgetett róla, a végén már mindenkit untatott a locsogásával — senki sem hallgatta végig, még mi is otthagytuk a mese felénél. Verőfényes napokon Szczypa anyja kitolta a széket a ház elé és az öreg ott üldögélt .estig, a homokkal beszórt gyámfal előtt és nézte az erdőszéli fenyőket. Ha vihar volt a tengeren, hallhatta a zúgását, de így is kikérdezett minket, nyugalmas-e vagy viharos, mert biztosan kicsit megsüketült s úgy tűnhetett ngki, hogy a # fenyők zúgnak a ház felett. — Gyere, Peti — ismételte Szczypa és kinyitotta a konyhaajtót. Felkeltem és bementem utána, nyitva hagyva az ajtót — megéreztem a kályha- és ebédszagú meleg levegőt és utána a hűvöset, mely bejött az udvarról. — Nagyapó — mondta Szczypa —, kivisszük a tengerhez! Hadd emlékezzen vissza nagyapó, hogy is volt az valamikor! — Mit... ? — mondta nagyapó. Székében ülve, a sarokban, a kályha mögött, leeresztett fejjel biztosan elbóbiskolt Michalowska távozása után, s most, hogy megállunk mellette, felébredt. Szczypa anyja az e(*ényeket mosta a lefolyó felett. — Mi ütött belétek — kérdezte — nagyüpónak biztos nem lesz rá kedve. — Michalowska tanácsolta — mondta Szczypa —, nagyapó állandóan a tengerről mesél, de amióta megbénult, még a parton sem volt. Legalább visszaemlékszik majd egy kicsit, hogy volt az valamikor. Szczypa anyja vállat vont. — Hát ha apa akarja, vigyétek kl. — Mit? — ismételte meg nagyapó. Nyugtalanul forgolódott a székben. KAZIMIERZ ORTOS: A TeNgER Megigazította a pokrócot a térdén. — így hirtelen, minden nélkül? — Miért ne? A tenger nincs meszsze. Kis darab út az erdőn keresztül. Elfelejtette már nagyapó, hogyan járt arra? — nevette el magát Szczypa. Odaállt a kocsi mögé és elkezdte tolni az ajtó felé. Mentem utána. — Apa is minek egyezik bele — mondta Szczypa anyja, mikor kiértünk a küszöb elé. — Mi ütött belétek? Ennyi éven át elüldögélt itthon és minden jó volt. Még egy kis idő és már elfelejtette volna. Hűvös nap volt, a fákról már hullottak a levelek, de szél nem volt és a tenger zúgását sem lehetett hallani. Mentünk lefelé az ösvényen, az útra — Szczypa tolta a kocsit, én meg mentem utána. Mikor már az úton voltunk, nagyapó rá akart gyújtani és kiderült, hogy nem hozott gyufát. — Ugorj — mondta Szczypának —, kérd meg anyádat, hogy adjon a kályháról. Szczypa visszafordult, én ottmaradtam az öregnél. Néztem ráncos, kövér ujjait és hogy remegnek a kezei. Semmit sem mondtam s ö sem szólt, csak párszor felköhögött. Később megjött Szczypa a gyufával, nagyapó rágyújtott és mentünk tovább. Szczypa oldalba lökött és megkérdezte: • — Hát ma milyen a tenger, nagyapó? — Nyugodt — mondta nagyapó és egy pillanat múlva hozzátette —: Nincs szél. Szczypa megint meglökött és azt . mondta: -— Eeee, nagyapónak csak úgy tűnik. Vihar van a tengeren, s nagyapó meg azt meséli, hogy nyugodt. Talán nagyapó megsiketült és nem hallja ezt a zúgást! És Szczypa rám kacsintott, mert azt akarta, hogy nagyapó viharos tengert képzeljen el magának, nagy hullámokkal, aztán meg majd csodálkozzon, hogy milyen nyugodt, ha odaértünk. Kopócs Tibor rajza Aztán már nem bántottuk nagyapót, a szputnyikokról kezdtünk beszélgetni, meg arról, hogy lehetne-e látni őket szabad szemmel. Én azt mondtam, hogy nem, Szczypa erősködött, hogy lehetne látni, ha a szputnyik éppen felettünk repíjlne el. — Engedj egy kicsit tolni — mondtam, mert egész idő alatt ő tolta a kocsit, én meg mellettük mentem. De Szczypa nem engedte. És beszélgettünk a meccsről, amelyet a csapatunk elvesztett Nowy Dwórban, ahová a múlt szombaton elutaztunk autóbusszal öt-kettő, félidő kettő-egy. Elhagytuk a gerendautat és mentünk felfelé, egyre magasabbra, arra az emelkedőre, ahonnan látszik a tenger, a telep a fövenyen s a csónokak a homokon. — Engedj egy kicsit tolni — ismételtem. — Ne légy olyan. — De Szczypa nem engedte meg. S megint a meccsről beszélgettünk, hogy a szünet után a mieink letörtek, később ugyan szépfteni akartak, de akkor már késő volt. Beszéltünk a lányokról is — Szczypa szerelmes volt az egyikbe, Scymanszki lányába, de az meg inkább engem akart, és én ezt tudtam, de Szczypának semmit sem mondtam, csak magamban elégedett voltam. — Te — mondtam Szczypának, mikor már felértünk az emelkedőre, ahonnan már látszik a tenger —, most engedd tolni. De Szczypa megintcsak ellökött engem és akkor elgáncsoltam. Megfordult, meg akart rúgni, de elugrottam, s mikor ismét elindult, megint csak elgáncsoltam. Erre otthagyta a kocsit az öreggel együtt az ösvény közepén és nekem ugrott. Verekedm kezdtünk és leestünk a kemény földre, én pedig megpróbáltam gyomorszájon vágni, hogy elveszítse a szuszát. Egy kis ideig verekedtünk ezen a kemény földön, az ösvényen — tenyereimen éreztem a kavicsokat —, aztán észrevettem, hogy az apó már nincs azon a helyen ahol Szczypa a kocsit hagyta. — Nagyapó eltűnt — mondtam. Szczypa elengedett és mindketten felugrottunk. Néztünk le az ösvényre. — Még láttuk, amint a kocsi elhagyja a kanyart, amely mögött a legmeredekebb rész kedődik a tér és a homokos telep előtt. Ott már jól lendületbe* jött, felugrott a zökkenőkön, nagyapó feje minden rázkódásra megimbolygott. Egymásra néztünk és mind a ketten ugyanarra gondoltunk. — Az árok — mondta Szczypa. A telep előtt, az ösvényen, keresztbe árkot ástak egy kábelnek, melyet még nem fektettek le, és ez az árok, fél méter széles és vagy egy méter mély, már néhány napja megnehezítette a telep megközelítését. Hallottam, ahogy a nagybátyám mesélte, hogy a halasládákat át kellett hordaniuk a téren a raktárból az autóig, mert semmiféle kocsi nem tudott eljutni a telepig. Lefutottunk — kétszer megbotlottam —, a végén kimelegedve és lihegve elértük a kanyart, aztán átfutottunk azon a legmeredekebb részen és már láttuk is a felborult kocsit, egy kereket, amely még forgott és nagyapót a homokon, az árkon túl. Odarohantunk és megálltunk felette — mozdulatlanul feküdt, arccal a homokra fordulva, a kerék pedig szünet nélkül forgott és csendesen nyikorgott. — Nagyapó! — mondta Szczypa. Letérdelt és megrázta az apót a vállánál fogva — Nagyapó! — ismételte. Megpróbálta megemelni, de alig emelte fel az apó fejét, egy kis vért pillantottunk meg a homokon. Szczypa felállt és elsírta magát s így álltunk egy darabig — Szczypa sírt, nagyapó mozdulatlanul feküdt, a kerék meg még forgott. — Menj — mondtam Szczypának —, hívd ide apádat és anyádat. — Félek — mondta Szczypa. — Ogyis öreg volt — mondtam. — Félek — ismételte meg Szczypa. Nem hagyta abba a sírást és a keze elkezdett remegni. — Na menj — löktem meg. — Gyorsabban. Hátha még nem halt meg? Orvost kell majd hívni. Szczypa elment egy kicsit meszszebb. Csak sírt és a kezei remegtek. — Michalowska meg lesz elégedve — mondta. — Menj már — kiáltottam. — És ne bőgj. Egyedül maradtam, néhány sirály repült át a tér felett, és lent a tenger, csónakok a homokon és karókra felaggatott hálók. A kerék már nem forgott. Arra gondoltam, hogy Szczypa nagyapjával meg a tengerrel úgy volt, mint a könyvvel, amelyet bezárunk egy képnél és aztán még egy pillanatig ez a kép a szemünkben marad, aztán már semmi. 1962. Lengyelből fordította: NEMERE ISTVÁN
