Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

SÁGI TÍTH TIBOR CSERESZNYEVIRÁG Mint a menyasszonyi fátyol, olyan fehér a cseresznyevirág. Bódító illata nemcsak mámoros méhecskéket, hanem minden tavaszt sóvárgó élőlényt elkábít. Igen, szűziesen fehér, mámoritóan illatos a cseresznyevirág. Ám ha a tél megkésett követe, a tavaszi fagy megérinti jégcsap ujjaival, egyetlen éjszaka alatt összezsugorodik, örökre elhervad, meghal á cseresznyevirág ... Szalatnyai kíváncsian nyitotta fel a borítékot. A rajta levő címzést és a belőle előkerült levelet is olyan valaki irta, akinek a kézírása nem volt ismerős a számára. Kereste az aláírást, elolvasta, de nem lett tőle okosabb. A levél ugyanis névtelen levél volt. írója így írta alá magát: Egy boldogtalan fiatalasszony. Nagyot sóhajtott. A tanári szobában nem volt senki, ezért egy pajzánul cinikus mosolyt is megkockáztatott. Egy boldogtalan fiatalasszony — mormogta maga elé. Csak nem azt 'akarja, hogy én tegyem őt boldoggá? Leült az egyik fotelba, és olvasni kezdte a levelet. Ez állt benne: Tisztelt Tanár úr! Elnézést kérek a zavarásért, és a helyesírási hibákért is, én csak egy egyszerű, kevés iskolát járt asszony vagyok. Azért merészeltem írni a tanár úrnak, mert a gyerekektől hallom, hogy olyan megértő, rendes, finom ember a tanár úr. Megtudtam, hogy a Maga osztályába jár Cserei Sári, az a szemforgató kis... Ezért, emiatt a lány miatt írok. Ezután hosszú gyalázkodó panasz következett, hogy a lány állítólag csábítgatja a boldogtalan fiatal asszony férjét és föl akarja bomlasztani a családját. Kovács jött be a tanáriba, hóna alatt egy csomó matematika dolgozatfüzet. — A, írt a Rózsika? Mikor lesz az eljegyzés? — kérdezte kíváncsian. Szalatnyai felkelt a fotelból. — Nem a Rózsika. Egészen más — mondta elgondolkozva és Kovács kezébe nyomta a levelet. — Olvasd. Kovács lerakta a dolgozatfüzeteket és kíváncsian nyúlt a levél után. — Abszolút lehetetlenség — rázta a fejét, miután elolvasta. A kis Cserei a te osztályodból, igen? — Igen — felelte még mindig elgondolkozva Szalatnyai. — Valaki kellemetlenkedni akar neki — magyarázta Kovács. — Szépnek szép a kislány, anynyi szent, de véleményem szerint az egyik legszolidabb diáklány nemcsak a te osztályodban, de az egész iskolában. Én tűzbe tenném érte a kezem ... És te? — Nehezen tudom elhinni. De majd eldől — mondta diplomatikus rövidséggel Szalatnyai. Szalatnyainak a következő órája éppen a III. Aban volt. Jól szemügyre vette az osztályt. Cserei ott ült a helyén, az utolsó előtti padban. A haja, mint mindig, most is nagy, klasszikus görögös kontyba kötve, kék szeme, szabályos, üde arca olyan derűt sugárzott, hogy Szalatnyai most is, mint már annyiszor, Petőfit kezdte idézgetni magában: „Ne nézz reám, süsd le szemed, elégeti a lelkemet ." — Legutóbb Štefan Žáry költészetével foglalkoztunk. Cserei, kérem, foglalja össze a tanultakat — szólította kl a leányt. Cserei szemlesütve, értelmesen, lassan felelt. Nagyon jól tudta a leckét. Szalatnyai igyekezett észrevétlenül szemügyre venni a lányt. Nagylány ez már — morfondírozott magában — csak úgy feszül rajta ez a kis fehér blúz. A csípője is gömbölyödik. A lába sem gyerekláb. Nő ez már. Nő bizony ... A lány befejezte a felelést. Szalatnyai megkérdezte: — Hány éves is maga, Cserei? — Egy hónappal ezelőtt, december huszadikán töltöttem be a tizennyolcat — felelte a .lány, ugyanúgy szemlesütve, mint ahogyan a leckét is elmondta. — Óra után beszélni akarok magával. Menjen a helyére. Szalatnyai úgy látta, hogy a lány arcát halvány pirosság öntötte el. A szlovák óra után félrehívta a lányt a folyosó egyik csendes zugába, és megkérdezte tőle: — Tudja, miről akarok beszélni magával, Cserei? — Nem, osztályfőnök elvtárs — válaszolta halkan a lány. Szalatnyai a zsebébe nyúlt. Elővette a névtelen levelet és a lány kezébe adta. — Erről... Olvassa ... Cserei érdeklődéssel olvasta a levelet. Az osztályfőnöke úgy figyelte a lány arcának minden rezdülését, mint valami mesterdetektlv. Cserei nyugodtan-olvasta a levelet, a legkisebb szemrebbenés nélkül. Amikor visszaadta Szalatnyainak, két könnycsepp csillogott a szeme sarkában. —• Szemenszedett hazugság, tanár elvtárs kérem — mondta határozottan. január utolsó tíz napja annyi munkát hozott és úgy elszaladt, hogy Szalatnyai meg is feledkezett az egész „Cserei-ügyről". Február elején négynapos félévi szünet volt. A félévi szünet harmadik napján reggel fél nyolckor valaki becsengetett Szalatnyaihoz. Gondterhelt arcú, idős falusi aszszony állt az ajtó előtt. — Szalatnyai tanár úr? — kérdezte halkan. — Igen. Tessék beljebb ... — A Cserei Sári nagyanyja vagyok. Hol van az unokám, tanár úr? — kérdezte az öregasszony. — Miért? Nincs odahaza? -- kérdezte Szalatnyai. — Tegnapelőtt este haza kellett volna jönnie Magyarországról. Csak egy napra ment át a balassagyarmati rokonokat meglátogatni. És még ma reggel sem jött meg ... Szalatnyai nem tudott a lány tartózkodási helyéről. Elgondolkozva kísérte ki az öregaszszonyt... Körülbelül egy héttel a félévi szünidő után Szalatnyai a szokásos időben, hét óra negyvenkor érkezett meg az iskolába. Az idős pedellus megállította: — Elnézést, tanár elvtárs. Az igazgató elvtárs kéreti, szíveskedjék azonnal az Igazgatói irodába fáradni. Szalatnyai felsietett. Az igazgató nem volt egyedül. A közbiztonsági szervek egyenruháját viselő, ötven év körüli férfi volt a vendége. A kölcsönös bemutatkozás után a tárgyra tértek. — A te osztályodba jár Cserei Sarolta? —- kérdezte az igazgató. — Igen — felelte Szalatnyai és most hirtelen eszébe jutott a névtelen levél. — Kérem, szíveskedjék behívni a kislányt — szólalt meg az egyenruhás. Szemlesütve jött be Cserei Sári. Az arca kissé kipirult, hatalmas fekete kontya igazán nagylányos külsőt kölcsönzött neki. Az őszülő halántékú nyomozótiszt néhány pillanatra rajta felejtette a szemét. — Maga Cserei Sarolta, harmadik osztályos tanuló? — kérdezte aztán némi szigorral a hangjában. — Igen — felelte halkan a lány. A nyomozótiszt fürkésző tekintettel méregette. — Hol töltötte, kérem, a február harmadikáról negyedikére virradó éjszakát? — kérdezte. Cserei Sári szemmelláthatóan elpirult. Kis, ideges mozdulattal a kontyába fűzött selyemszalaghoz kapott, aztán lesütött szemmel, halkan mondta: — Magyarországon, a rokonaimnál... — Ne hazudjék, kérem! — kiáltott rá ingerülten a nyomozó. — Nem hazudok ... — De hazudik! Február harmadikán 18 óra 40 perckor a rendszeres autóbuszjárattal átlépte a határt. Tehát visszaérkezett Magyarországról! — Nem érkeztem vissza ... Fél órán át tartott a meddő kérdezgetés. Cserei Sári kitartóan állította, hogy csak február negyedikén este érkezett haza. Visszaküldték őt a tanterembe. Szalatnyai az Igazgatóhoz fordult: — Igazgató elvtárs, ha megengednéd, én itt újra beszélnék vele. De ti addig menjetek ki... Cserei ismét bejött. Szalatnyai ráripakodott: — Nézd kislányom. Ne képzelj te senkit hülyének! Azt hiszed, nem tudom, hogy a névtelen levélnek és ennek a gyanús magyarországi utazásnak van köze egymáshoz. Beszélj! Mondj el mindent! Szalatnyai, aki egyébként magázta a tanítványait, most vette csak észre, hogy tegezi a lányt. Ha haragudott valamiért, mindig ezt tette. Aztán hirtelen megtörtént a „csoda". A szende, lesütött szemű diáklányból villogó szemű nő lett. — Hát jó. Elmondok mindent. De csak az osztályfőnök elvtársnak. És ne bántson engem senki! Mert én azt a férfit szeretem. Nem tehetek róla, szeretem! Február harmadikán este nem mentem haza. Ö a szomszéd faluban lakik. Este nyolckor bekopogtattam Jiozzá. El akart zavarni. De én nem hagytam magam. Hetek óta nincs már a feleségénél. Öreg édesanyjánál lakik. Míg ő a konyhában vacsorázott, én bementem a szobájába, levetkőztem, az ágyába feküdtem. Egy szál kombinéban ... Mikor bejött és lefeküdt mellém, azt is leszedte rólam ... Aztán ... Szalatnyai ismét magázta a lányt: ' — Bolond maga, Cserei! Teljesen megbolondult! Nős emberrel kezd ki! Nem szégyenli magát? A lány fuldokló zokogásban tört ki: — Tessék megérteni engem, én nem tehetek róla, hogy olyan nagyon szeretem. • Három nappal később piros képű, jó külsejű férfi kereste Szalatnyait. — Cserei Sándor, a Sári édesapja vagyok — mutatkozott be. — Tanár úr kérem, szeretnénk elejét venni a szégyenletes kicsapásnak. önként kiveszem a lánykát az iskolából. Nem iskola való annak, aki az eszét vesztette, mint ő, hanem bolondokháza ... Cserei Sárit hazavitték. Egy hely üres maradt a III. A-ban. Szalatnyai bosszankodott. Miként lehetséges, hogy egy ilywen eszes és kimondottan szép kisiány így bevágja maga előtt a kecsegtető jövő kapuját? Kajánul megszólalt benne Mefisztót idéző második énje: „Na, te híres! Mindig büszke voltál kitűnő emberismeretedre. Egy hónappal ezelőtt még megesküdtél volna rá, hogy a te osztályodban csupa szüzecskék ülnek a padokban. Erre a Csereire pedig meregetted is a szemedet, és emlékszel, nemegyszer olyan gondolatod is támadt, hogy lennél bár csak tíz évvel fiatalabb, érettségi után el is vennéd ezt a Sárikát. Nos, kedves tanár úr, tessék! Kényeskedni nem szabad. Az alma azért csak alma marad, ha más már előtted bele is harapott... Délután beült a kocsijába és száguldozott céltalanul. Milyen remek dolog is egy Ilyen autó — gondolta. Ha vezeted, leköti a figyelmedet, nem kell gondolnod másra ... Olyan ez, mint az ópium, vagy az alkohol ... Mint a menyasszonyi fátyol, olyan fehér a cseresznyevirág. Bódító illata nemcsak mámoros méhecskéket, hanem minden tavaszt sóvárgó élőlényt elkábít. Igen, szűziesen fehér, mámoritóan illatos a cseresznyevirág. Ám, ha a tél megkésett követe, a tavaszi fagy megérinti jégcsap ujjaival, egyetlen éjszaka alatt összezsugorodik, örökre elhervad, meghal a cseresznyevirág .. Reiner Imre: Pásztorlány