Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-14 / 163. szám, vasárnap

Prešovi mozaik Nagy idők tanúi között A Szlovák Tanácsköztársaság 40. évfordulójának alkalmából tartott országos konferencián néhány száz küldött fordult meg. Nagy volt az ismerkedés, barátkozás. Régi ismerősök évtizedek után v itt látták viszont egymást. A beszélgetés tényleg a proletár nemzetköziség szellemében folyt. Az újságírók — mint afféle kíváncsi népség — a szünetekben a vitatkozók, vagy a falatozókban ülő elvtársak közé keveredtek, hogy egyet-mást megtudjanak életükről, nagy élményeik sokaságából. Mit mesélnek a kortársak... Körülfogjuk Mikuláš Beňo elvtársat. Éppen azt az epizódot meséli, hogyan robogott be 1919. június 9-én reggel a prešovi állomásra az első vörös páncélvonat. A bevonuló magyar vörös hadsereg fogadására díszes városi kocsiján jött ki Magyar József, a polgármester helyettese. A bakon parádéskocsis, kalapján szalaggal, az ülés mögött sújtásos egyenruhában, fején csákóval a városi hajdú. A polgármesterhelyettes úrnak bizonyosan nem volt nagyon az ínyére ez a bevonulás — hiszen Fábry zsupánnak volt a puszipajtása.. A légionárius és a francia tisztekkel való mulatozások sem voltak megvetendő dolgok. Nagyokat nyelt tehát, gondolkodott, hogyan kezdje el mondókáját. Mikor kiszállt a kocsijából, már ott állt a Szociáldemokrata Párt elnöke, Ér Mihály. Megveregette vállát, mondva: „Polgármesterhelyettes uram, ne fáradozzék. Az eperjesi dolgozók nevében majd én üdvözlöm a bevonuló vörös hadsereget". Majd áttér az eperjesi direktórium munkájára a szociális gondoskodás terén. Az eperjesi temető területén volt az aggok háza. Vagy negyven-ötven idős ember lakott ott. A mi munkásállamunk nem feledkezett meg róluk sem, elhelyeztük őket a püspöki szeminárium épületébe. Hozzájuk beosztottuk a püspök, főszakácsát, aki a legjobb kosztot főzte részükre. Sőt a miseborból is kaptak - orvosi receptre. Ezt aztán holtukig emlegették a szegényház lakói... Sokan vitatják a kulturális kongresszus felszólalásait. Jordán Miklós, akadémiai festőművész említi ezzel kapcsolatban. „... Amikor bevonult a vörös hadsereg, az első szónok arról beszélt, hogy ne féljenek az írók, a művészek, költők, az értelmiségiek, a kultúrmunkások, mert az új tanácskormány gondoskodik megélhetésükről, munkalehetőségeikről." Sáva Tomin: A vörös hadsereg pünkösd hétfőn vonult be Eperjesre. Gyönyörű napsütés volt. Az ezred élén munkások meneteltek. Fekete, szép növésű parancsnok vezette őket. ő beszélt a várakozó lakossághoz, akik a vörös hadsereget méltóan fogadták: virágerdő, lobogódísz, felékesített házak, mámoros lelkesedés várta a vörösöket. Legjobban a proletárok örültek. A munkanélkülieknek gyorssegélyeket osztottak ki, az özvegyeket és hadirokkantakat is azonnal segélyben részesítették. Dugás Miklós: „— Június 9-én bejött az első páncélvonat, mely a megrongált híd előtt, közel az állomáshoz állt meg. A páncélvonat parancsnoka, aki ulánus-egyenruhát viselt, amikor meglátta a magyar soviniszta kispolgárokat a nemzetiszínű zászlóval, így szólt rájuk: „Uraim, a maguk ideje már lejárt. Mi nemzetközi, proletárharcosok vagyunk, a mi zászlónk vérpiros, az igazság lobogója. Menjenek szépen haza! Peselár József: „Láttam, hogyan vonulnak vissza hosszú sorban a csehszlovák csapatok. Egyszerre csak a lovasok visszatértek és belelőttek a békés, várakozó tömegbe. A páncélvonat megérkezett és egy géppuskás osztag benyomult a városba. Gyorsan feltettek egy gépfegyvert az egyik fiákerre és így kezdték üldözni az ellenséget. Délután építőmunkásokból megalakult egy zászlóalj, mely azonnal, zenével a frontra indult." Svaton Károly: „Én akkor mint fényképészsegéd dolgoztam. A Szebeni úton a Tulipán-házban laktunk és az ablakból néztük a kivonuló légionistákat. A szekerek végnélküli sora roskadásig meg volt rakva. Az állomáson piros pünkösdi rózsákkal várták a vörös katonákat. Nagy volt az öröm, az utcán énekeltünk és táncoltunk. Éjjel azonban megszólaltak az ágyúk, melyek a nagysárosi várat lőtték, ahol akkor a csehszlovák légionisták táboroztak. Másnap már megjelentek a különféle hirdetmények és a - „Be a vörös hadseregbe!" — feliratú emlékezetes plakát. Én is jelentkeztem, és a vörös őrségbe osztottak be. Ketten jártunk a lőcsei hidat őrizni. Jozef Mičulka, cseh elvtárs, aki mint tüzér végigharcolta az összes frontokat, lelkesedéssel beszélt, milyen nagy volt a nemzetközi szolidaritás a különféle nemzetiségű vöröskatonák között. Agyúütegük részt vett a hidasnémeti előtti harcokban, Szepsi és Kassa felszabadításában, Alsó-Mecenzéfnél az ellenállás likvidálásánál. Később Szobnál, Érsekújvárnál, Nyitra térségében harcolt. Surányban voltak, amikor parancsot kaptak, hogy vonuljanak vissza a demarkációs vonal mögé. — Nem akartuk teljesíteni a parancsot — mondja Mičulka elvtárs — sírtunk és dühöngtünk, de nem használt semmit. Még egy érdekes epizódot mesélnék el. Két olasz egyenruhás cseh légionáriust ejtettünk foglyul. Félelmükben reszkettek. Azt kérdem tőlük, mi bajuk van? Hát maga tud csehül? Ügy hallottuk, hogy maguk mindenkit agyonlőnek. - Nem kell félniök - feleltem én. A két éhes foglyot megvendégeltük, gulyást, fekete kávét kaptak, jóllaktak vele. Azt mondták, soha ilyen jő ételt még nem ettek. Nem telt bele egy óra s már arra a véleményre jutottak: „Harcoljanak a tisztek egyedül, mi nem". Amikor szabadon engedtük őket, hogy hazamehetnek, még csak annyit mondtam nekik: „Látják, ez a bolsevista emberség!" Még sok elvtárssal beszélgettünk, akik nagy szeretettel emlékeztek vissza a Szlovák Tanácsköztársaságra, a proletariátus, a vörös hadsereg heroikus küzdelmére. Egytől egyik azt fejezték ki, hogy a harcot a proletár nemzetköziség szellemében vezették. Nem irányult az a csehszlovák egység ellen, ahogy azt a burzsoázia, vagy a jobboldali szociáldemokraták igyekeztek beállítani, ellenkezőleg: egész Csehszlovákiában a proletariátus diktatúráját akarták megvalósítani. g-k. A nemzetgyűlés egészségügyi bizottságának ülése (ČTK) — A nemzetgyűlés egészségügyi bizottsága legutóbbi ülésén megtárgyalta a balesetekkel összefüggő kérdéseket népgazdaságunk különböző szektoraiban. Jan Mátl képviselő-előadó a többi között rámutatott arra, hogy noha 1958-ban a munkában történt balesetek következtében a kimaradás csökkent, még mindig jelentős a munkamulasztás. Kedvező jelenség a halálos balesetek állandó csökkenése az utóbbi években. Szükséges, hogy a vezető gazdasági dolgozók a termelési terv teljesítését összekapcsolják a munkabiztonsággal és hogy e feladatukban az illetékes minisztériumok, a szakszervezetek és a dolgozók maguk is támogassák őket. A képviselők a vita során kiemelték, hogy az üzemi balesetek kérdése a tömegszervezetek ügye és szükséges, hogy a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom szervezetei és az üzemek vezetősége rendszeresen elemezzék a balesetek okait és ezen az alapon a balesetek számának csökkentésére megtegyék a kellő intézkedéseket. Dr. S. Manca képviselő beszámolója után az egészségügyi bizottság megtárgyalta és jóváhagyás végett a nemzetgyűlés elé terjesztette a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között a szociális politika terén való együttműködésről szóló egyezményre vonatkozó kormányjavaslatot. Ahol még előttünk senki nem járt ® Qi

fwi<p a déli ia i

fk Szeptember elején elhatároztuk, hogy egy hónapon belül két menetoszlopot indítunk. Az egyiket könynyű terepjáró „Pingvinekből", a másikat nehéz hernyótalpas vontató- törtek a szánok acélcsavarai, s ezért traktorokból állítjuk össze. A jégku- állandóan cserélni kellett őket. tatási munkálatok terve kényszerí- A lélegzés és a fizikai munka natette ezt ki, melyeket a nem szü- gyon nehéz lett, amikor a légnyonetelő erős fagyok ellenére haladéktalanul meg kellett kezdeni. r~ . ;— ,._ , 1958. szeptember 24-én kora reggel óta szüntelenül berregtek a motorok. A „Pingvinek" felsorakoztak és magas antennapóznáikon friss szél lobogtatta a zászlókat. Két vontatótraktor kísérte a „Pingvineket" a legfárasztóbb útszakaszon. A Mirnij minden lakója eljött a búcsúzásra. Tolsztyikovnak, az expedíció főnökének beszéde után baráti öleléssel búcsúztatták azokat, akik szániára a legkeményebb munka és a leg——~—v"* •"• trww • ni. Szét kellett kapcsolni a szerelvé- és fagyott vízcsepp lógott - a kinyeket és a mozgóképes traktorok- lehelt pára maradványai. Nehéz lekal kivontatni az elakadtakat. 50 C írni, mily szívélyesen fogadtak minfoknál nagyobb hidegben gyakran el- ket a telep lakói. Együtt örvendezq m n más nagyon mélyre süllyedt. A légzőszervek megfagyásának veszélye miatt ki kellett küszöbölnünk minden hosszantartó, fárasztó mozdulatot. A tengerparttól kb. 150 km-re elértük az erős szelek és hófehér köd hírhedt övezetét. A 15 — 20 km széles ködövezet az aránylagosan jó láthatóság övezetével váltakozott, úgyhogy kellőképpen megmérhettük a nap magasságát és így meghatározhattuk földrajzi helyzetünket, néha minimális pontossággal. A fehér A harmadik szovjet expedíció J. Tolsztyikov vezetésével több mint egy évet töltött az Antarktiszon. A tudósok nagyon nehéz munkát végeztek a Vosztok, Szovjetszkája és Komszomolszkája-telepeken, ahol hiány van az oxigénben és nagyon alacsony a hőmérséklet. A szovjet expedíció hitelesen megállapította, hogy az Antarktisz nem szigetrendszer, hanem szárazföld, amelyen a jég vastagsága valaha meghaladta a 700 métert. A képen a Vosztok-telep látképe. Itt mérték világviszonylatban a legalacsonyabb hőmérsékletet: 87,4 C fok hideget. nagyobbfokú önmegtagadás hónapjai kezdődtek, melyeknek az Antarktiszon általában ki van téve az ember. Erősödött a motorzúgás, a hernyótalpak hányták a havat és megindult az első menetoszlop. Az út sok kilométeren át hóborította, mély, gyakran láthatatlan jégszakadékokon keresztül vezetett. Csak világos időben és az előre kijelölt úton haladhattunk előre. Figyelmesen kerestünk minden nyomot, melyek jobbról is, balról is eltűntek a tátongó mély szakadékban. Elől a vontatótraktorok, mögöttük a „Pingvinek" és a szántalpas traktorok egy nagy fúrótoronnyal. A menetoszlop több mint két kilométer távolságra széthúzódva lassan halad előre a Mirnij fölött húzódó jéghegység meredek nyúlványán. Estefelé a Mirnijtől 25 km távolságra elértük a 600 méter tengerszint fölötti magasságot. Friss szél fújdogált a 32 fokos hidegben. Még napnyugta előtt keleti irányban a parti jégtömbök sötétkék kupolái fölé emelkedik előttünk Helena földje. Fönt bíborszínű széles szivárvány ékíti a légkör felső rétegeit. A láthatáron ezüstös fényben úszik a telihold. Az alkonyat sárga és vörös színei egybevegyülnek a jégmező kékeszöld színével. Leszáll az éj. Fehér, végtelen, enyhén domború területként fest a holdfényben úszó vidék. Fejünk fölött a Kentaurus és a Délkereszt fényes csillagai tündökölnek. Csend honol. Csak a konyha motorja zúg. Az orvos és a vegyész vacsorát készít az expedíció tagjainak. Kint a jégkutatás vezetője villanylámpa fényével befejezi a hó hőfokának, sűrűségének és keménységének mérését. Az első éjszaka ama kevés szép éjszaka közül, melyek az Antarktiszon ebben az évben még hátravannak. A második nap végén elváltunk a jégkutatóktól és vontató traktoraink rövid időre még visszatértek a Mirnijre. Az első tanulmányutak alkalmával szerzett tapasztalatok alapján egész sor intézkedést tehettünk a munkálatok sikeres befejezésére. Üzemanyag készleteket helyeztünk el az úton, segéd-traktoroszlopot küldtünk a Pionyerszkaja telepre, légi úton sok tonna üzemanyagot szállítottunk az ország belsejébe a távolfekvő telepekre. A nehéz hernyótalpas vontató traktorok október 23-án indultak velünk utoljára a Mirnijről. Az első menetoszlop jégkutatőinak csoportját a Komszomolszkaja-telepen kellett utolérnünk és ott két menetszakaszra oszlanunk: az egyik a viszonylagos megközelíthetetlenség pólusához, a másik pedig a Vos?.tok-telep felé a déli geomágneses sarkhoz tart. Utunkban egész idő ilatt nagy nehézségekbe ütköztünk. Gyorsan emelkedett a tengerszint feletti magasság, és a légnyomás. Több száz kilométer szélességben átvágtunk a szakadatlan „zasztrugák", hókupacok és dünák övezetén. A vontató traktorok gyakran elakadtak az 1 — 2 méter magas kemény hókupacokban, se előre, se hátra nem tudtak mozdulA szovjet sarkkutatók 8 méter magas összefüggő réteget képező hótömegbe vájták a Pionyerszkája-telepet. A képen a hóba vájt alagút. ködben nagyon gondosan kellett figyelnünk az iránytűket, s következetesen betartani a rövid távolságot és rádióösszeköttetést kocsijaink között. A traktorok lassan egymás után küzdötték le a zasztrugákat és így elértük az első szovjet déli-sarki szárazföldi telepet, a Pionyerszkaját. A telepből csak a rádiópőznák kandikáltak ki, melyekre tiszteletünkre a Szovjetunió zászlait és a moszkvai pionírok ajándékzászlaját tűzték ki. A telep lakóhelyiségei és munkahelyei több mint 5 méter vastag jég ve ünnepeltük meg a Komszomol megalakulásának 40. évfordulóját és emlékeztünk meg az otthoniakról. A Vosztok I.-telepen rövid ideig megálltunk — a repülőteret alkalmassá kellett tenni az LI-2 üzemanyag szállító repülőgépek leszállására, majd tovább haladtunk előre a Komszomolszkája-telep felé. A Pionyerszkaja-telep után csakhamar elértük a 3 ezer méteres tengerszint fölötti magasságot, további útszakaszunk pedig már többnyire 3400 méter körüli magasságban vezetett. November 10-én áldozott le utoljára a nap s megkezdődött az expedíciók munkájának végéig tartó sarki nap. A hótorlaszok állapota is rosszabbodott és a traktorok hernyótalpai 60 cm vastag porhóba süppedtek. A gépek is gyakrabban álltak le üzemzavar miatt. A nappali hőmérséklet 40 C, az éjszakai 50 C fok hideg körül mozgott. A délkeleti szél állandó sebessége másodpercenként 10 méter volt, hordta a havat északra a beláthatatlan antarktiszi síkságon. Annak ellenére, hogy úgyszólván mindig világos volt, a nap körül minduntalan különféle optikai tünetek jelentkeztek. E tüneteket a fény visszaverődése és törése okozta az apró jégkristályokon, melyek úgyszólván szakadatlanul hullottak alá a néhány méterrel fejünk fölött vékony fonalak és ritka fátylak formájában szálló fellegekből. A Komszomolszkája-telep megérkezésünk után további tanulmányutak széles alapjává vált. Az expedíciók, a menetoszlopok és a repülők főnökei tanácskoztak. Kijavították a megrongálódott 'gépeket, pótolták az üzemanyag rakományt és megváltoztatták mindkét csoport tagjainak és gépeinek állományát. Szinte állandóan keringtek nagy Iljusin-12 gépek és kőolaj, olaj-, benzin hordókat és pótalkatrészeket dobáltak le. Egy héten belül minden készen állt az út utolsó szakaszának megkezdésére, melyen a nagy távolság miatt már nélkülöznünk kellett a légi ellátást. November 20-án a fő menetcsoporttal elindultunk a Szovjetszkájatelep felé és visszatérésünk után, november 30-án a Vosztok-telepen levő déli geomágneses sark felé. Ügyszólván szakadatlan 8 napos menetelés után december 7-én elértük a Vosztok-telepet. Kilenc sarkkutató, akik a világ eddig ismert legrosszabb időjárási viszonyai közepette élték át a sarkvidéki éjszakát és telet, zászlókkal, rakétákkal és forró öleléssel fogadtak bennünket. Örültek az emberek, akik e fehér sivatag közepén hosszú távollét után a közeli hazatérés hatása alatt találkoztak. A munkálatok befejezése és a teherszállítmányok kirakása után viszszafordultunk. Sokkal gyorsabban haladtunk előre teher nélkül a kitaposott útvonalon. A Komszomolszkája-telepre mindössze 4 nap, a Pionyerszkája-telepre 4 nap, a Mirnijtelepre pedig további 5 nap alatt tértünk vissza. Ezzel véget ért utazásunk a több mint 3500 km hosszú antarktikus jégmező fennsíkján. Minden ránk bízott feladatot elvégeztünk, vissza mind egészségben tértünk. Ezért ünnepelték annyira viszszatérésünket december 27-én a Mirnij-telepen, ezért kaptunk sok hálás köszönetet az expedíció vezetőségétől. Még egy örömteljes pillanat várt ránk. Két nap múlva kellett feltűnnie a Mirnij előtti révben az Ob ha- ' <*» A Pionyerszkája-telep hóba vájt tudományos csarnokai és lakóhelyiségei elhelyezésének vázlata. alatt feküdtek. Csupán jégbe vájt jónak, mely a messzi szovjetországalagutakon keresztül tartották fenn az összeköttetést. A jég többméteres rétegén keresztül csak gyönge sötétkék fény szivárgott be. A falakon és mennyezeteken sok ezer kristály ból új váltást hoz a sarkkutatóknak, egy csehszlovákiai honfitársunkat hozza és sok üdvözlő levelet ismert és ismeretlen barátiunktól. ANTONÍN MRKOS ÜJ SZÖ 4 * 1959. június 14.