Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-25 / 205. szám, csütörtök

Kajaion is felcsendüli a dal Kajaion ez év elején. alakult meg a 0 Csemadok helyi csoportja. A Csemadok tagjai a nemzeti bizottság támogatásával működésüket azzal kezdték, hogy befejezték a kultúrház építését. Összetoborozták a falu lakosságát, szlovákokat, magyarokat és brigádot szerveztek. Lányok, legények, fiatalok, idősebbek és öregek úgy hordták a maltert, úgy rakták a falakat, mintha minden a kultúrháztól függne. És lám, a nagy igyekezetnek meg is van az eredménye, rövidesen olyan kultúrházat avatnak a községben, amelynek minden tégláján, cserepén ott büszkélkedik a falu lakosságának kezenyoma. Hogy a kultúrház valóban a kultúra otthona legyen, a nemzeti bizottság még ventillátorokról is gondoskodott. így fogott össze 1957-ben a kajali lakosság, ennek az összefogásnak jegyében avatják fel a közeli hetekben a tágas, színpaddal, öltözőkkel és könyvtárhelyiséggel egybeépített szép kultúrotthonukat. Persze a kultúrház építésével párhuzamosam a Csemadok kajali helyi szervezete a kultúra ápolásáról is gondoskodott. Úgyszólván alakulásuk első órájában megszervezték a kultúrműsort és húsvétkor már tíz főből álló tánccsoportjuk páros táncokat adott elő. Egyesek énekszámokkal tarkították a műsort, a színészgárda pedig három egyfelvonásos darabot mutatott be óriási sikerrel. Még zenekarért sem kellett a szomszédba menniök, a lelkes Oláh Károly négy-öt tagú zenekarával méltó módon járult hozzá a fiatal kultúrcsoport sikeréhez. A kajaliak sikere azonban nem maradt helyiméretű. A kultúrcsoport ugyanis néhány hónapos tevékenység után benevezett a taksonyfalvai járási Csemadok szemlére és ott is szép sikert aratott. Nemrégiben pedig Nagymácsédon, a szövetkezeti napon szerepeltek, ahol tetszést, lelkesedést váltottak ki a hallgatókból. A jelek azt mutatják, ha a kajali kultúrgárda munkáját továbbra is becsületes lelkesedéssel folytatja, példát mutat majd a többi Csemadok kultúr csoportnak is. (N. J.) Jláto cpatch 3Cmizitakői

fkájL Simkó Margit: Szm űii^ dón. atö n ' Vonatom robog. Az ablaknál állok s úgy érzem, alólam jut a talpfa, szántó, árok. Lágy dombok közt, hogy észre ne vegye akárki, ég felé szúr egy tornyocska hegye. Maga elé a nap habkönnyű felhőlegyezöt tart és rámkacsint, mint egy kacér delnő. Sárga színfolt. Két fürj fejét rázva billeget s eltűnik a dús búzakalászba. Zöld színfolt. A gazda lovát eteti, csikaja a tüosba ugrat, nem fogad szót neki. Hímes színfoltok. Asszonyok kapálnak serényen, estig kész kell lenni. Holnap vasárnap. m Virágos állomás. Egy legény integet — nem nekem — szép fiatal lány áll a hátam megett. • , ii.. viT. - .. 4• Egymásra nevetnek. Vonatom tótat, megérti a szerelmeseket a személyvonat. Pöfög és megindul. Én csak bámulok, őrükké nézném e színpompás futószalagot. » ) * \ ) i \ V lást, átkot szórt. embert gyalázó szavaklavináját zúdította rá és elzavarta: — Takarodj a házamtól te... te szemét... te, te szemetek legalja! ... Pista elment, Julika pedig két hét múlva felakasztotta magát a szénapad. lás egyik gerendájára. Deák István akkor érezte meg legelőször a kegyetlen embertelenség ízét és akkor mozdult meg benne legelőször az igaz emberség utáni vágy. * Most a munkája után megbecsülik, 's ha a háza elkészül — úgy érzi — széles e világ legboldogabb embere lesz. Idáig jut a gondolata amikor gyanús félhomály ereszkedik rája. Kilép a ház mögül. Nyugatról és délről ijesztően sötét, kavargó felhőkbe merül a szeme. Aztán vakító fénycsík nyilall át az égen, nyomában pedig rettenetes mennydörgés robban a világba, hogy beleremeg a föld. S mintha csak jeladásnak szánná a természet, egyszeriben megbokrosodik minden, mint a kötőfékjét szakító táltos. A két világtáj felhői összeugranak, mint két öklelő bika. Fülsiketítő reccsenés; dörrenés és a szél rettenetes erővel nekilódulva elbődül. Borzalmakat sugalló esti sötétség borul a világra. A felhők vészes gyorsasággal közelednek, egészen a földre szorulnak, ott gurgulyáznak, hömpölyögnek és köpik a vizet meg a jeget. Lyukat üt, sebet hasít, rettegést, félelmet szór. ] Egész falombok úsznak a levegőben. 'A büszke jegenyék derékon törnek, a szilajabb derekúak tövestől tépódnek. Nincs erő, mi ellenálljon, nincs élőlény, ki félelmében és kínjában védett helyre, ajtó mögé ne bújjon. Deák István a házban topog. Halálfélelmet egyáltalán nem érez. Nem, nem magát, hanem a házát félti, eddigi életének féligkész eredményét. Minden idegszála mecrisaaiU: vajon nem búj-e a szél a paífozatlan tető a}ái? ... Vajon ... de tovább nem is jó gondolni, még a gondolat is elképesztő ... A vihar pedig mind nagyobb erővel tombol. Aztán bekövetkezik az, amitől Deá^ István annyira rettegett. Borzongató recsegés-ropogás közben a háztető lerepül és pozdorjává törik, de magával dönti a túlsó házfalnak egy részét is. Deák Istvánban megdermed a szív, megdermed a lélek. Háztető, helyett szürkéspiszkos ég mered rá kegyetlenül, hideg közönnyel. Mintha a torkát jeges kéz szorongatná, mintha egy láthatatlan kéz nehéz bunkóval fejbecsapná. Talán maga sem tudja, hogy mit cselekszik. Kimegy a házból, de a szél beléfojtja a szuszt. Deák István azonban nem enged, szembefordul a viharral és nagy erőfeszítéssel a ház elé támolyog. Szétvetett lábbal megáll, mint egy márványból faragott szobor. Merev minden vonása. Majd az ég felé löki két kezét és ordítana, de a vihar túlharsogja, majd egy újabb kegyetlen hullám a falhoz lapítja. Ügy néz ki, mint a keresztre feszített Krisztus. Aztán lassan elcsendesedik világ. A vihar valahová messzire vonul, feltúrt, szétszórt falut, maga után könnyet, bánatot meg tengernyi gondot hagyva... S az égbolt ismét kékesen csillog, csak itt-ott pettyezi egyegy felhőfoszlány... Deák István leomtik a fal tövébe. Elernyed, mint akiből elszállt az élet. Legalább sírni, zokogni tudna ... Talán jólesne, talán könnyítene rajta, de nem tud, soha nem is tudott. Még akkor is ott ül, amikor a felesége hozzámegy. Csodálatosképpen az asszony nem sír, nem jajveszékel. Pedig a keserűség borotvaélként feszült a torkának. — Jó az isten, majd megsegít, István! — remegi ki Deákné halkan, mégis biztatón. Az ember azonban néma marad, nem válaszol. Csak nézi a földet mereven, meg se moccanva, mintha onnan várna valami csodát. — Majd csak lesz valahogy, István! Gyere, menjünk haza — kérleli Deákné az urát szelíden. Hazamennek. De megnyugvást se az éjszaka, se a vasárnap, se a hétfp nem hoz. KegyetA várban Végigsétálok a falun és keresem a várba vezető legközelebbi utat. — Erre — mutatnak egy gyalogúira. Meggyorsítom lépteimet és a meredeken kapaszkodom a letűnt idők nyomába ... A várban egymást váltják a látogatók. Emberek jönnek, messzi tájakról, sőt messzi országokból, hogy láthassák Krasznahorka büszke várát. Valamikor már jártam itt, de most ismét alaposan megnézek mindent. Mindig talál valami újat a szem. Az „új" után kutatok most is. Köteteket írtak és rtiég köteteket lehetne Írni a vár múltjáról, történetéről. Mi azonban most kerüljük el a múltidézést. A vár jelenét nézzük. — A jelen? — így Bárányi Elemér, a vár gondnoka. — Olyan itt most is minden, mint régen volt. Egy-két műérték „helyet cserélt" egyébként minden a régi. Tovább érdeklődve Bárányi elmondja: — Legutóbb a tetőket javították. Államköltségen itt-ott úgyszólván mindig folyik valamilyen restaurálási munka. Tervezik, hogy az egész várat úgy hozzák helyre, mint eredetileg volt, s kitisztítják a vár kútját is, amelyhez sok monda fűződik. A kútba jelenleg 105 méter mélységbe lehet leereszkedni. Nem tudni azonban, milyen mély. Amikor a vár leégett, gerendák estek bele és keresztbe akadva most tartóul szolgálnak a hulladéknak, amelyet éveken keresztül szórtak ide. Nem tudják, ha kiszedik a keresztbe álló gerendákat, és a rajtuk levő hulladékot, a 105 méteren túl hány méterre van a víz színe. Mindenesetre a kút sok érdekességet és „titkot" tartogathat tisztítói számára. A gondnok többek között a látogatókról szóló statisztikát is megmutatta: — Márciusban 309, áprilisban 237, májusban 5780, júniusban 21366 látogatónk volt. — Szép szám — jegyzem meg, amire Bárányi bólint és még ezeket mondja: — Sokan jönnek és minden látogató sok élménnyel gazdagodva távozik. Krasznahorkát érdemes meglátogatni a távolabb lakóknak is. A vár alatt A vár lábainál elterülő faluban semmi sem emlékeztet, hogy Krasznalen fájdalmak hasogatják Deák István reményvesztett lelkét. Kedden hajnalban még az utolsó csillag ki sem alszik az égen, Deák István a telkén van. Ott van, de semmihez nem fog, semmihez nem nyúl, még egy darabka törött cserepet sem rúg odébb. Csak céltalanul jön-megy, ücsörög, meg cigarettázik. Estefelé jár az idő. Egy személykocsi áll meg a telek végiben. Három hivatalnok kinézetű fiatalember száll ki belőle. Rövid tanácskozás után Deák felé közelednek. — Jónapot! — köszönnek Deákra. — Jónapot! — mormogja Deák közömbösen, lélektelenül. Az egyik fiatalember jegyezetfüzetet húz elő a zsebéből és az elkeseredett emberhez fordul: — Szabad lesz a nevét, bátyám ... —Deák István... — jön tompán a félelet. Aztán a három fiatalember körüljárja a házat, alaposan szemügyre vesz mindent és a füzet lapja megtelik jegyzetekkel. Deák úgy gondolja, hogy valami újságírók, azért furdalja egy kicsit a kíváncsiság: — Aztán, mi járatban ? ... — A járási kárbecslő bizottság tagjai vagyunk ... — Bizottság?... — ejti olyan döbbentformán a szót Deák és valami megmozdul a bensőjében. — Igen. Csak 'fel a fejjel, Deák bácsi, nem kell elkeseredni! No, a viszontlátásra! Elmennek. Deák István csak áll az udvar közepén messzeségbe révült szemmel. Aztán valami kibuggyan a lelke mélyéből és tompán törnek fel belőle a szavak: — Számontartanak ... gondolnak velem ... — ÉS életében talán először gyanúsan elhomályosodik a szeme, s a szíve, az a •meggyötört szíve, mintha ismét muzsikálni kezdene... horka messze földön híres. Az emberek ugyanúgy élik hétköznapi életüket, mint másutt. Az idegenforgalom hatásának nincsenek különösebb jelei, ami esetleg megváltoztathatná a falu jellegét. Olyan itt minden, mint a többi száz és ezer faluban. Hírességére talán tet? Kultúrházuk miért kihasználatlan? Ha az idősebbek és fiatalok egyaránt jobban összefognának, és felmérve a kultúrmunka szükségességét kihasználnák lehetőségeiket, megtennének mindazt, amit megtehetnek —, KraszA krasznahorkai vár látképe csak annyi vall: a faluban 6ökkal több „idegen" motorosjármű fordul meg, mint másutt. Egyébként Krasznahorka nem jellegzetes idegenforgalmi hely. Pedig talán másként is lehetne... Jelenleg egyetlen dolog érdekel: milyen a falu kulturális élete? A Csemadok vezetőjéhez: Mészner Lajoshoz fordulok felvilágosításért. A bányászelnök pillanatnyilag munkahelyén teljesít szolgálatot. Nem nyílt mód szót váltani vele. Pedig mindenki rá hivatkozott: Mészner az elnök, Mészner lelkiismeretesen dolgozik, Mészner mindent megtesz, hogy fellendüljön a falu kulturális élete. — Az eredmény? — Az eredmény nem sok — mondták többen ezt már a kultúrházban. — Miért? — kíváncsiskodtam tovább. — Sajnos, de a mi fiatalságunk nagyon közömbös. Sokan előbbrevalónak tartják a kocsmát, mint a kultúrházat, vagy a Csemadokot. A CSISZ-t nem is említjük. Ez jóformán nem is létezik. A Csemadokban is inkább az idősebbek dolgoznak. Jobban szétnézve látom: a jó kultúrmunkának pedig Krasznahorkán is megvannak a feltételei. Rádiójuk, gramofonjuk, könyvtáruk és más felszerelésük van, amelyek a kultúrmunkához szükségesek. Miért a közömbösség, miért a: mit érdekel minket ez?! Az utóbbi időben többen vendégszerepeltek Krasznahorkán. A faluszínház magyar tagozata is ellátogatott ide. Az előadásokon mindig telt ház volt, ami csak azt bizonyítja: Krasznahorkán igénylik a kultúrát, a falu népe szórakozni akar. S ha így van: miért nem teremtik meg a kultúrélenahorka kulturális élete hamarcsan fellendülne. Legyenek rajta, hogy így legyen! Krasznahorka új „hisztériája" Föntebb elmondtuk, hogy a várról 6zólva nem múltidézést, nem a már megírt történetek újraírását; krónikák „kérődzését" végezzük. Előbb a vár jelenéről írtunk, itt röviden a vár legújabb históriájának egyikéről számolunk be. Krasznahorka várának és a hozzátartozó betléri kastélynak 1951-ben Havlik István betléri evangelikus pap volt a gondnoka. Havlik István „jól" gondoskodva elrendelte, hogy egyes értéktárgyak Betlérröl Krasznahorkára, Krasznahorkáról pedig Betlérre kerüljenek. Az értékes holmik — főként az aranynemüek — nem kerültek azonban se ide, se oda, hanem „elvándoroltak" Havlik István tulajdonába. A lelkész tehát a hagyomány és műemlékvédelem tekintetében nagyon lelketlennek bizonyult: lopta a nép tulajdonát. Az igazságszolgáltatás keze azonban utolérte, és lopásaiért nyolc évet kapott. Ma is a „hűvösön" van, dicstelen gondnokságának dicstelen intézkedése Krasznahorka várában azonban ma is fellelhető. Havlik István ugyanis „elrendelte" azt is, hofly a várban fellelhető magyar-nyelvű feliratokat le kell takarni. A szövegek ma is ie vannak fedve. A lakat alatt levő gondnok dicstelen intézkedése Krasznahorka várában tehát máig is él. Nem akarunk senkit kioktatni, de úgy gondoljuk: az illetékeseknek ma már mégiscsak illő lenne Havliknak ezt az „intézekdéséť" is felülvizsgálni. Balázs Béla EGY HlR MARGÖJÁRA A budapesti Népakaratban nemrég cikk jelent meg, amely arról számolt be, hogy a Fővárosi Operettszínházban Fényes Szabolcs már javában dolgozik az új évad előkészítésén. Fényes Szabolcs igazgató az újságíró több kérdésére válaszolva beszélt az új műsortervről, majd nyilatkozatát ezzel zárta: „Amint az elmondottakból is kiderül, egy időre „nyugdíjba küldjük" az elmúlt harminc év alatt agyonjátszott úgynevezett bécsi operetteket". A hír lényege: új, a kor szellemének megfelelőbb operettek műsorra tűzésével „nyugdíjazzák" a Csárdáskirálynőt. Csárdáskirálynő probléma nálunk is van, azért fűzünk nyugdíjaztatásához egy-két megjegyzést. Mostanában már alább hagyott, de nemrégen több műkedvelő színjátszó csoportunk lázban égett a Csárdáskirálynőért és a Luxemburg grófjáért. Ezt akarták játszani még ott is, ahol a kísérő zenét esetleg csak egy szál zenész vagy szájharmonika szolgáltathatta volna. A színjátszókat és vezetőiket sok esetben megtévesztette és megtéveszti a kiforratlan közízlésből eredő látszat- és kaszszasiker. Ogy gondolják: ha a Csárdáskirálynövel sikert érnek el, akkor ez kell a közönségnek, ezzel végeznek jó munkát. Nem! Többször elmondtuk, itt újra ismételnünk kell: műkedvelőink jól végzett munkájának nem az a fokmérője, hogy hányszor, milyen sikerrel játszották a Csárdáskirálynőt vagy a Luxemburg grófját. A mi kultúránkra nem ezek a müvek jellemzők. Műkedvelő-színjátszó csoportjainknak elsősorban az a hivatásuk, hogy népi kultúránknak legyenek az éltetői és terjesztői. Színjátszó csoportjaink jó munkát tehát csak akkor végezhetnek, hivatásukat csak akkor tölthetik be igazán, ha elsősorban a népi formájú, szocialista tartalmú kultúrának lesznek az életetői és hirdetői. A Csárdáskirálynő nyugdíjaztatásáról szóló hír olvasásakor ezért éreztünk örömöt s hogy e hírt most tovább adjuk, azt szeretnénk kifejezésre juttatni, nem ártana, ha a Csárdáskirálynő és a Luxemburg grófja nálunk is sokáig élne — „nyugdíjban"! (B. B.j