Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-16 / 51-52. szám
«m tán ás könnyekig meghatódva örült barátja és „riválisa“ sikereinek. Ez az emberi nagyság, ne- meslelkűség, a helyzetnek ez a drámaisága erősen log- lalkoztatott Szóltam Edelé- nyl Gabinak, hogy menjünk ki Csillagvárosba Magyart Béla lakására, és készítsünk egy JÓ negyedórás „mélyinterjút“, ahol a leg- nyersebb őszinteséggel föltenném a legkézenfekvőbb kérdéseket Fölpakoltuk a VR-t egy Volga kombiba, és május 28- án délelőtt meg is érkeztünk a tizenhárom (vagy tizennégy, nem emlékszem pontosan} emeletes modern ház elé, amelyben Farkasék és Magyarlék laktak. Fölmentünk a liften és máris ott álltunk a Magyarl-lakás ajtaja előtt. Csöngetésünkre Magyariné, keresztnevén: Márta nyitott ajtót. Suttogva közölte, hogy éppen protokoll-vendé- gek vannak a lakásban: a közös űrhajózás alkalmából érkezett párt- és kormány- küldöttség tagjai tesznek rövid látogatást az űrhajós- családoknál. A nagy szobában örömmel üdvözölt ben nőnket Korom Mihály, a Központi Bizottság titkára, akinek ölében éppen Farkas Aida, a hároméves kis ebadta csücsült, és rágógumit követelt, régi Ismerősként köszöntött Czlnege Lalos honvédelmi miniszter... A zonnal fölszereltük a tech nikát, és forgatni kezdtünk. godt órácska. Elmentek a politikusok, mi pedig Magyart Bélával leültünk arra a bizonyos „mélyinterjúra“. Gondolom, az Űj Ifjúság legtöbb nézője látta ezt a beszélgetést, hiszen annak idején a Magyar Televízió kétszer is sugározta, vágás és rövidítés nélkül. Aztán átmentünk ugyanazon az emeleten a Farkas- -lakásba. Ugyanolyan há- roroszobás modern lakás, szerényen, de ízlésesen berendezve. Az apró gyerekszobában Aida a kis Gréti- vei és két orosz kislánnyal játszik: Dzsanibekov űrhajós gyereke az egyik, egy másik űrhajósé a másik, a nagyobbacska. A két kis magyar lány két nyelven beszél, a legteljesebb terme szetességgel. Anikót leültetjük egy karosszékbe, vele is elbeszélgetünk néhány millió nézőt érdeklő kérdésekről: mit é- rez Ilyenkor, nem félti-e Bercit, hogyan tudja követni az űrhajózás eseményeit. Aztán a magunkkal hozott színes képernyőn „mozit“ rendezünk a két családnak, vísszajátsszuk az Interjúkat A kicsik tágra nyílt szem mel figyelnek. Az öregek könnyeket morzsolnak szét a szemük alatt Anikó félrehív a gyerekszobába. Kér, hogy ne adjuk le az interjút, mert ő nagyon élégedetlen önmagával. Megvigasztalom: nagyszerűen viselkedett kitűnően uralkodik magán, és nyilván ezt fogja érezni a néző is. Bejön Edelényi Gabi, aki már régebbi ismerőse a csa Iádnak. Ű kissé hangosabban és erélyesebben, de szintén megnyugtatja Anikót. Farkas Bertalanná végre megnyugszik, ismét süteménnyel, borral kínál bennünket. De sajnos menni kell. (Mindig sietni kell!) És visszajöttünk június 3- án, amikor a messzi Kazahsztánban visszatér a Földre Farkas Berciék űrhajója. Délután hat óra hét percre várjuk az eseményt. Glazkov űrhajós, a lengyel Herma- szewski, Andrijan Nyikola- |ev (Tyereskova férje, a negyedik űrhajós, már vezérőrnagyi rangban), és még ki tudja, ki mindenki nyüzsög Farkaséknál. Ml a VR-rel el akarjuk kapni a nagy pillanatot, amikor Anikó megtudja, hogy a leszállás sikerült. Nem akarunk „játékfilmet" rendezni. Anikó nem mint színésznő érdekel bennünket, hanem mint aggódó feleség. Itt jól ki kell dolgozni a jelenetet, de úgy, hogy egyedül Anikó legyen az, aki nem tud semmiről. Az is fontos, hogy a nagy hírt magyarul közöljék vele, mert a mi műsorunkról van szó. Megszervezzük tehát a „hírláncot“: amint megjön a hír, a moszkvai tévéstúdióból valaki felhív ja Magyarinét a szomszéd lakásban. Magyariné átjön Farkasékhoz és jellel értésemre adja, hogy húsz má sodpercen beiül hívni fog ják Anikót is. E jelre mi bekapcsoljuk a lámpát és „csak úgy" ráíndulunk kamerával, magnóval. Tizennyolc óra hét perc. Nyolc. Tíz perc. Sehol sem mi. A lakásban zaj, koccintás, nyüzsgés. Egyszer csak nyílik az ajtó. Márti belép, és boldog mosollyal rám kacsint. Edelényi bekapcsolja a lámpát. Közel vagyunk a telefonhoz. Máris csöng. A nikó odarohan. Magyarul beszél. Látszik az arcán a megkönnyebbülés, a boldogság, megköszöni a hírt, leteszi a kagylót. A nagy szobában egy keménypapírból készült üres MONIMPEX borosládába bukunk. De nem is üres! A há roméves Aida csücsül benne, saját fejére hajtja a láda fedelét és kiabál: — Nem szállók ki az űrhajóból! A szobában felbomlik minden rend, pezsgősüveg durrog, az emberek köny- nyes szemmel ölelkeznek. Csak Aida mondogatja a magáét: — Nem szállók ki az ür- hajóbóll Közben — innen ötezer ki lométernyire — apukája éppen kiszáll. N em dicsekvésből, Inkább a történelmi l- gazság kedvéért mint puszta tényt, el kell mondanom: egyike voltam az első két külföldinek, akik a Moszkva melletti Zvjozdnlj Gorodokban, Csillagvárosban jártak. 1962 végén, amikor már nagyon hideg volt, a Népszabadság moszkvai tudósítója, Vajda Péter, továbbá Oleg Nyejolov szovjet foto- rlporter és jómagam mint az MTI moszkvai tudósítója nem kisebb embertől, mint Mallnovszkij marsall honvédelmi minisztertől kapott engedély alapján egy reggelen elindultunk a kozmonauták városába. Ennek földrajzi helyét és igazi nevét akkor még hétpecsétes tltokk* it őrizték. Mi is pontos útvonalengedélyt kaptunk, és Vajda Péter Moszkvics koőstját a fordulókban dideregve tisztelgő rendőrök irányították tovább. Riportjainkban „Csillagvárost“ emlegethettük, énnél többet a- datszerüen nem. Ma már persze nem titok, hiszen külföldiek ezrei jártak már ott, sőt ma is ott lakpak a leendő űrhajósok, például a négy kijelölt francia asztronauta. A helység neve Cskalovszkaja, a nagy repülőről nevezték el, Moszkvától észak-északkeletre körülbelül 36 kilométernyire fekszik. Azóta nagyon kiépült, sokkal modernebb lett — állapítottam ineg 1980 nyarán, Farkas Berci és Ku- , bászov űrrepülése napjaiban, amikor 18 év elmúltával Ismét eljutottam Zvjozd- nijbe. 1962-ben még pontosan o lyan volt, mint bármely más — akkonl — városka vagy munkáslakötelep Moszkva mellett. Az erkélyeken frissen mosott ruha száradt, bundás gyerekek játszadoz tak a póban. (Es ahogy itt most elmélkedem, és írom e so rokal, eszembe jut, hogy Csillagváros MOST IS pontosan olyan, mint bármely más Moszkva melletti városka. Talán kicsit rendezettebb, meg aztán feltűnik a magas és hosszú fal, amely mögött a kiképzőközpont é pöletei bújnak meg. De egyébként? Azt hiszem, Csillagváros együtt nőit az egész környékkel, az egész országgal.) HÁROM LÁTOGATÁS CSILLAGVÁROSBAN ... Hát szóval eltelt tizennyolc év, és 1980 májusának végén ismét eljutottam Csillagvárosba. Farkas Bertalan mér majdnem két napja az űrben rótta a köröket Valeri] Kubászovval együtt. Én naponta bejártam a szovjet televízió hatalmas osztankl- nói stúdiójába Moszkva é- szaki részén, egy gyönyörű nyírfaerdő és egy régi nemesi kastély mellett. A tévé épületében, a földszinten néhány szobát kapott a Magyar Televízió népes csapata. Technikusaink egyeztették a szovjet kollégákkal az oda-vissza kapcsolásokat, a vonaligényeket; titkárunk és tolmácsnőnk, az orosz születésű Fodor Irina buzgón telefonált és főzte a kávét literszám; mi magunk újságírók — Farkas József, E- lek János és a többiek — féltékenység és irigység nélkül osztoztunk a szerepeken, a helyszíneken, a műsoridőn. Magunkkal hoztunk Budapestről egy úgynevezett VR kamerát és annak visszajátszó masináját, képernyővel. A VR nem más, mint a video-recorder angol sző rövidítése, ami egyszerűen képmagnót jelent. Persze színeset. „Gazdája” Sághy László, a kitűnő mérnök és Edelényi Gábor, a szókimondó, heves, kiváló operatőr. Már az első nap megismerkedtem Magyarl Bélával, Berci dublőrjével, akit csak egy egészen apró baleset vagy nem várt megbetegedés választott el attól, hogy űrhajós lehessen. Ha például Farkas Bertalan az indítás előtt egy nappal vakbélgyulladást vagy más heveny megbetegedést kapott volna (mondjuk tüszősman dulagyulladást, magas lázzal járó vírusos Influenzát, vagy ne adj’ Isten Iábtő- rést...), Magyarl lett volna a világtörténelem első ma gyár űrhajósa. Nem így történt. Én a szemem sarkából figyeltem Bélát, amikor Berci ürslkerelt nézte az irányító központ kameráin, vagy amikor a társaságban mindenki Berciről beszélt. Talán csodálkoznom kellett volna azon, hogy Béla az t- rlgység árnya nélkül, őszlnOtt voltak Magyari szülei Is, és Farkas Berci apősa- -anyősa Pépéről. Láthatóan kitűnő volt a viszony a kát család között Is. Én némi aggodalommal kutattam a két űrhajósfeleség arcát. Egyrészt: hogyan bírják ki ezt a megpróbáltatást, az Űrrepüléssel járő Izgalmakat, mellette a gyereknevelést, az állandó vendéglátást — szinte étjárőház volt a két lakás — és mindent. Kétségkívül kitűnőre vizsgáztak. A vendégek, a szóm szádok, a leendő kubai űrhajós, Arnaldo Tamayo, a felbocsátásra váró vietnami kozmonauta, a váratlanul betoppant Hermaszewski lengyel űrhajós, sok szovjet kolléga és feleségestül, gyermekeikkel, végül — de nem utolsósorban — a szovjet és a magyar sajtó kíváncsi munkatársai úgy jöt- tek-mentek, mintha csak ott hon lettek volna. Anikő és Márta, a két asszony ügyesen megosztotta a teendőket, jutott mindenkinek finom falat és Jő borocska, még mosogatásra is észrevétlenül sort kerítettek. Végre maradt egy nyu 1980. június 3-án néhány perccel Farkas Bertalan kazahsztáni földre érése előtt a csillagvárosi lakásban. Balról Farkas Aida, középen a szerző, jobbról Magyart Gré- tt. Interjú Anikóval: Nem félti a férjét? Anyusl már kikészítette a poharakat, nemsokára koccintani fognak a felnőttek. Azt mondják, apa űrhajója most száll le (Aida néhány perccel a visszatérés előtt).
