Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-26 / 48. szám
vesztett szemeihez használni kénytelen.) Egészen egyedül élek itt nővéremmel. Látogatóba csak néha jön Volli polgármésler. Keveset alszom s rosszul, étvágy nélkül es/em s folyton gondolkozom. Olasz látogatásokat nem is fogadhatok, mert Itália szövetséget kötött Ausztriával.“ 1893. fíóvefriber 26. Jókai Mór. A franczia espritnek köszönhetjük ezt a szellemes axiómát: „Mondd meg, hogy mit eszel és én megmondom, hogy ki vagy Ennek a szellemes mondásnak analogiája-kőppen mi is azt Írhatjuk czik- künk fölé mottónak: „Mondd meg, hogy ünnepelsz és én megmondom, hogy mennyit érsz.“ Ebben az országban talán még sohasem kínálkozott olyan fényes alkalom bebizonyítani, hogy a nemzet miképpen ünnepelheti nagyságát, miképpen örvendhet azon, hogy az ország géniusza egyik fen- költ gyermekében számára is mennyi d:csőséget szerzett, mint most, a mikor arról van szó, hogy mindannyiunk fényességét, irodalmunk egyik legkimagaslóbb alakját: Jókai Mórt jubiláljuk. Ebő alkalom ez arra, hogy a nemzet bebizonyítsa, egy élő költőjével szemben, az elismerés és hódolat lelkében gyökeredző tudatát és ez egyszer ne akkor nyújtsa a babért, a mikor az, a kinek fejére akarja tűzni, már nem sütkérezhet a nemzeti elismerés meleg, éltető fényében, hanem a mikor még maga is a régi töihetetlen erőben, az ifjúság minden varázsával épp úgy, mint ötven évvel ezelőtt újból és újból leróhatja köszönetét a háláért. Az a lángész, a kit ünnepiünk, a kinek hálánkat lerójuk, a kinek hódolatunkat bemutatjuk, a kinek hosszú életet könyörgünk a zlstentől: Jókai M. még közöttünk ól, még részese a mi örömeinknek és nekünk megadatott, hogy mint hálás kortársai elébe álljunk, a mikor szakadatlan irói munkálkodásának ötven éves jubileumát megünnepli, mondván: Nagy kincsesei ajándékoztál meg bennünket és mi nem vagyunk érte háládatlauok. Egy egész könyvtárt Írtál a számunkra, nevedet tiszteli és nagyrabecsüli az egész világ és az a glória, a mely homlokodon ékeskedik, mireáuk is juttat nehány sugarat és a te diadalod a mi diadalunkat jelenti. Nos hát mutassuk meg,, hogy a mikor egy igazán nagy költőnek jubileumát históriai nevezetességű ünneppé akarjuk tenni, akkor nem elégszünk meg azzal a külső fénynyel, azzal a tartalmatlan lelkesedéssel, amely eddigi jubileumainkat ős eddigi ünnepeinket karakterizálja. Mutassuk meg, hogy ez egyszer imm£r örömünket, elismerésünket, tiszteletünket és hálánkat cselekedetekkel is kifejezzük és nem csak szavakkal. Itt az alkalom és Magyarország, a melyet a külföld még mindig szeret a kelethez számítani, szakíthat régi tradiczióival és örömének az erkölcsi alapot meg tudja adni. Arról van szó, hogy mi J ó- kai Mórnak jubileuma napján a nemzet honoráriuma szőpitósi fáradozás, míg Varjú Péter csúfítja el a falut. Le is mond menten az elnökségről. Hát még a Rágónő, az az istenfélő asszony, ki minden vasárnap eljár az Isten házába, az mit mondott ? Hogy Varjú Péter nem is ember, hanem ördög. Ő saját szemeivel látta az ablakából á múlt éjszaka éppen tizenkét órakoí, úiint parolázott Varjú Péter az ördögökkel. Még egy boszorkányt is . látott nagy seprővel, amint Varjúnak az ölébe ült, — alighanem a Jávor Böske lelke volt. A mig csak híréből ismertem Varjú Péter segódnótárius urat, azt hittem, hogy a dobos- pisztrángiak csak henczegnek és hazudoznak — nem tudnak úgy hazudni az égősz világon sem, mint Pisztrángon — de mikor azután személyesen lett szerencsém Varjú úrhoz, úgy találtam, hogy a dobos- pisztrángi közvélemény felónyit sem vallotta be segéd- jegyzőjének testi ős lelki bájait illetőleg. Mert arról, hogy Varjú ur egyik szemére vak, másikára meg rosszul lát, hogy nyolez szál fakó haja van és ugyanannyi sárga foga (a többit a gerebencsi vásáron kiütötték), hogy jobb lábára sánta s bal fülére süket s ráadásul még kissé dadog is — nem hallottam semmit sem. De azért nem szívesen láttam, mint fejezik ki iránta a dobos-pisztrángiak nagyrabecsült rokon- szenvüket. Valahányszor Varjú ur ugyanis az utczán mutatkozott, a suszterinasok kifütyölték, a parasztgyerekek megdobálták, az asszonyok lenézték, a polgártársak pedig fejcsóválva szidták, sőt még a képpen százezer forintot nyújtunk át. Gondoljuk Csak meg, hogy mi ez az összeg ős mi volna ennek százszorosa is ahhoz az ajándékhoz képest, a mit mi kaptunk Jókai Mórtól? Megfizetheti-e egy nemzet nagy fórfiának csak megközelithetőleg is azt a kincset, a melylyel ő lett gazdagabb. Azok a boldog órák, a melyek bearanyozták ifjúságunkat, a mikor Jókai Mór egy-egy könyvének olvasásába mőlyed- tünk el, az a sok szellemi kincs, a melyet az ő költészetének forrásából vittünk magunkkal az életbe és mindazok az édes reminiszczencziák, a melyek lelkűnkben a Jókai névvel vannak összeforrva, meg- válthatók-e aranynyal, megjutalmazhatók-e pénzzel, meghálálhatók-e szóval ? Tiszteletre méltó önzés az, hogy Jókai Mórt, aki öt évtizeden keresztül nekünk dolgozott és a mi gyönyörűségünkre fáradozva őszült meg, még évek hosszú során át a mienknek akarjuk tudni. Gondtalan aggkort óhajtunk szerezni annak, a kinek poó- zise még mindig kiapadhatatlan, szelleme még mindig alkot, hogy menten anyagi gondoktól az élet lehangoló prózájától, ezentúl is megnyilatkozzék számunkra az ő géniusza. Százezer forintot adunk mi neki és mi megkapjuk érte az ő összes műveit: egész könyvtárát az ő páratlan szépségű és minden időkre szóló munkáinak. Az a nemzeti diszkiadás, a melyet a jubileum alkalmával sajtó alá rendeznek, fogja az irodalom- történetben megörökiteni a nemzet örömnapját és úgyszólván, módjában van mindenkinek megváltani a maga helyét a jubileumban való részvételre, a kiadás egy-egy példányával. Módjában van mindenkinek hozzájárulni a jubiláns munka létrejöttéhez és a tiszteletdijhoz, melyet mint a nemzet honoráriumát nyújtanak majd át a koszorús költőnek. Szomorú volna már az is, hogy ha kételkednénk e vállalkozás keresztülvitelében, szomorú és lesújtó volna már az a tudat is, hogy nem találkoznék Magyarországon ezer ember, aki e diszkiadás megrendelésével konkrete hozzájárul az ünnep sikeréhez. Megsérti az ennek a nemzetnek lelkesedő képességét ős erkölcsi értékét, a ki csak feltételezi is, hogy ilyen alkalomkor a társadalom nem lesz áldozatkész és vájjon találkozik-e olyan küldöttség, a mely majdan pirulás nélkül járulhatna az ünnepelt költő színe elé, ha a részvétel most is csak szép szavakban, hangzatos frázisokban nyilatkoznék meg ? Azért tehát újra ős újra felhívjuk közönségünk figyelmét a nemzeti ügyre és felszólítjuk városunkat és társadalmunk vagyonosabb osztályát a mozgalom legerélyesebb felkarolására, mert a mulasztás és a közöny szégyent hoz minden magyar ember fejére, de különösen sújtja azokat, akik hazafias lelkesedésüket minden alkalomkor gyönyörűen kiczirkalmazott tósztokban hangoztatják, de a mikor cselekedetre kerül a sor, nincsenek az elsők között és arányában képességükhöz, vagyoni viszonyaikhoz nem sietnek beszédeikben ígéretképpen hangzó áldozatkészségüket a kellő formában beváltani. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (48. sz.) kutyák is megugatták (de ezek nem a fejüket csóválták, hanem egyebet). Egyszerre azonban mélységes változás állott be. A suszterinasok s parasztgyerekek elhallgattak, az asszonyok kitüntető mosolylyal viszonozták üdvözletét, a polgártársak pedig kezet szorítottak vele, sőt mintha a kutyák sem ugatták volna már meg annyira. Varjú Pétert csakhamar beválasztották a kaszinóba, a temetkezési-egyletbe, vörös-keresztbe, fillórbankba, katholikus legényegyletbe, a szépitőszeti bizottságba, az olvasókörbe, a járási hitelszövetkezetbe, az önkéntes tüzoltó-testületbe, szóval csakhamar olyan népszerű ember lett, hogy majd össze- roskadt a sok zsíros hivatalnak miatta. Rövid idő alatt három elnökség, négy titkárság, öt választmányi tagság lön népszerűségének jutalma. Ezek után nem volt csodálható, ha a Bizikék vacsoráján mindenki Varjú Pétert kívánta hallani, ha mindenki mellette kívánt ülni. Az, hogy Varjú ur a vacsoránál leöntötte Munczi kisasszonyt vörösrópa levével, hogy az asztalkendőt használta szalvéta helyett s hogy a mellette ülők szája elől minden falatot elevett, nem befolyásolta a társaság véleményét egy cseppet sem. Bízik Andrásnő indítványára egyhangú határozatként kimondták, hogy Varjú ur kedves, aranyos ember, kit kár volt eddig félreismerni. * Nekem, ki ismerem a dobos-pisztrángi viszonyokat, ez elég. De azoknak, kik a mi viszonyainkkal nem ismerősek, vagy kik az oknyomozó 3 Ne elégedjék meg egy város sein azzal, hogy jubiláns küldöttséget alakit, s a diszkiadás egy példányát megrendeli, hanem vegye fontolóra, hogy azok a költségek, a melyekbe esetleg az ünnepi fle- putáczió, hangverseny, illumináczió kerül sokkál nemesebb czélokra fordíthatók s e jubileum, a íúely komoly jelentős, alkalmat nyújt a városoknak arra, hogy a kiadásból minél több példányt megrendelve iskoláikat, intézeteiket és kulturális czélokat szolgáló testülteket olyan munkával ajándékozzák meg, a mely páratlan a mi irodalmunkban s tálán egyedül áll a világ literaturájában is. Kettős czőlt őrünk el ilyen módon: jubiláljuk a költőt és szolgáljuk a kultúrát. íme példával járnak elől az ország nagyjai a politikai élet kiválóságai és tudjátok ki volt az első ma gyár nő, a ki minden felszólítás nélkül jött ős megrendelte a jubiláris munkát: koronás véduöknője országunknak Erzsébet királynő. Gondolják meg a városok, a testületek, egyesületek, intézetek és a magánosok, hogy az egyszer nem olyan ünnepségről van szó, a melyet egy-egy bankettel, ünnepélyes közgyűléssel, arczkép leleplezéssel elintézni lehetne. Mert ehhez minden ember őrt, lelkesedését ilyen formákkal beváltani senkinek nagy megerőltetésébe nem kerül, de meg kell ragadni az alkalmat annak a bebizonyítására, hogy a kik Jókait tisztelik, tiszteletüket és elismerésüket impozáns módon tudják nyilvánítani és méltón a költőhöz, méltón önmagukhoz, méltón ahhoz a nagy naphoz, a mely úgyszólván határköve lesz hanyatló századunknak. Csak ismételhetjük azt a mottót, a melylyel czikkünket bevezettük! „Mondd meg, hogy ünnepelsz ős ón megmondom, hogy mennyit érsz.“ A mesterséges borok eltiltása. Alig ismerünk olyan törvényt, melyet nemzet- gazdasági szempontból nagyobb megnyugvással fogadtak volna, mint a mesterséges borok készítésének és forgalomba hozatalának eltiltásáról szólót.' Különösen a bortermelőket érdekli ez közvetlenül, kik a lehető legnagyobb áldozatok árán hozhatják csak a fillokszera által kipusztult szőlőiket ismét térmérő. Óriási tevékenység uralkodik országszerte a kipusztitott borvidékek újbóli virágzóvá tőtelere s ha a költséges munkába bele nem fáradnak, úgy néhány óv múlva a rekonstruált szőlőkben újra felhangzik a szüretelők vig zaja s ismét lesz bő jövedelme annak a gazdának, a ki nem várta a példabeszéd szerint: mig a sült galamb a szájába repül, hanem csüggedés nőikül serényen idejében hozzáfogott a munkához. Mig azonban ez bekövetkezhetik, borainknak jó hírét meg kell tartanunk. Ez sikerülni is fog, ha a legnagyobb szigorral és következetességgel őrködnek a hatóságok, hogy a mesterséges borok készitörténelemnek barátai, szolgáljon felvilágosításul még a következő: Bízik Munczi negyvenkét esztendős volt, de még kisasszony. Bájait a hetvenes években grasz- szált himlőjárvány tökéletesen elpusztította, sőt vörös hajából is alig maradt pár szál mutatóba. A mellett beteges is volt kissé. Egyik lábára rheuma, másikára meg tyúkszem nehezedett. Néha-néha kö- hécselt is, hanem annál gyakrabban tubákolt. (Ennek a sportnak szenvedólylyel hódolt). Szegény Munczikának csak egy csúnya szokása volt: mikor mosolyogni akart (szegény, mindig csak az akaratig vitte), kinyitotta a száját s becsukta a szemét. Pedig olyan jól állott ahhoz a himlőhelyes és májfoltos arezhoz az az egy kancsal szem! Varjú Péterben lágy érzelmek ébredeztek. Szivét Munczi kisasszony foglalta el egészen. Hiába, a virágnak megtiltani nem lehet. Péter urnák sem, hogy ne szeresse Munczit. Akik még most sem értik az összefüggést, azok ne feledjék, hogy Munczi kisasszony apja Bízik András volt, Dobos-Pisztrángon a legbefolyásosabb ember, kinek szava emel ős porba dönt — édes anyja pedig Bízik Andrásné szül. Rágó Borbála asszony volt, akinek nyelvében olyan csodálatos hatalom rejlett, melynek csupa rettegésből a fél vármegye is meghódolt. Csoda ez Dobos-Pisztrángtól? * A lakodalomról Varjú Péter ur engedelmóvel külön jelentést fogok kiadni.
