Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-09 / 15. szám
XXI. évfolyam. Szegzárd, 1893. április 9. 15- szám. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ES KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre...........................6 frt — Fél évre ......... 3 „ _ Negyed évre ....... I „ 50 Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. kr Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Megj e 1 e r.: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az hetenkint egyszer, vasárnap. lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirde tézendök. küldendők. tések jutányosán számíttatnak. Jókai Mór és vármegyénk. A közel jövőben leszen ötven éve Jókai Mór irodalmi munkásságának. Ötven éve, hogy csodás fan'áziájának bűvös hatalmával gyönyörködtet bennünket s hogy ragyogó tollának varázserejével elismerést s bec-ülelet szerez a magyar névnek, a magyar irodalomnak. Ötven év! Egy félszázad! Istenem, mily imponá'ó egy idő! Elég nagy és tiszteletre méltó egy közönséges ember életkorának is, hát még egy irodalmi működésnek, olyannak, a minőt Jókai fejteit ki az elmúlt ötven év alatt. Mindig a nemzet élén, mindig azok közt, kiken szere'ettel s büszkeséggel csüngtünk, egyike azoknak, kik Petőfinek kortársai voltak, kiknek tevékeny s bő szerep kínálkozott, hogy a nemzetet a lethargiából fölverjék, egyike azoknak a ma élő keveseknek, kik önérzettel mondha'ják el ama nagy és örökké dicső eseményekről: quorum pars magna fűi! Egyike azoknak a keveseknek, kiknek munkái a művelt nemzetek minden nyelvére leforditvák. Egyike azoknak, kik a világirodalomban az elsők közt foglalnak helyet. Egyike azoknak a keveseknek, kiknek szelleme sosem öregszik, sosem apad ki. Jókait ma ép oly gyönyörrel, ép oly érdeklődéssel olvassuk, mint ötven év előtt. Nem akarjuk olvasóinkat megsérteni, hogy Jókai működését e helyütt részletezzük. Elég, ha fölemlítjük, hogy az egész ország siet megragadni az alkalmat, hogy koszorús Írója iránt való elismerésének és hálájának kifejezést adjon. Maga Budapest fővárosunk jár elől a nemes példával. Ünnepségeket tervez, alapítványokat fisz s virágokba öltözködik Jókai Mór jubileumi alkalmából. A főváros ünnepi program mj.i már kész s a sajtó utján ismertetve is volt. Nincs terünk, hogy erre bővebben kiterjeszkedjünk, elég, ha konstatáljuk, hogy e Programm méltó Jókai Mórhoz, az ünnepelthez s méltó Budapesthez, az ünneplőhöz. Budapest példáját egyre követik a vidéki városok. Bizottságok alakulnak, értekezletek tartatnak, hogy Jókai ünnepléséből a vidék is kivegye a maga részét. Mert Jókai nemcsak a főváros kincse, hanem az egész magyar népé. Nálunk Tolnamegyében e tekintetben siri csönd van még. Senki se mozdul, de tán nem is jut eszébe senkinek, hogy nem volna helyes s a mi fő nem felelne meg megyénk ismert értelmiségének és házafias szellemének ez ünnepről elmaradnunk. E sorok czélja még idejekorán figyelmeztetni vármegyénk illetékes tényezőit, hatóságait és testületéit, hogy valahogy el ne mu- laszszák az alkalmat Tolnamegyét méltón képviseltetni azon az ünnepen, mely nemcsak Jókai ünnepe, hanem az egész nemzeté, mely nagy fiaitól nem vonja meg a babért. Bezzeg volna csak intelligens megyénkben, hacsak szerény keretben is, egy irodalmi kör, vagy társulat, mily impozáns Jókai ünnepet rendezne az! Itt az alkalom, hogy rámutassunk arra a fontos misszióra, mit az ilyen vidéki irodalmi körök, oly lelkesülten végeznek. Felolvasások, irodalmi ünnepélyek rendezése, pályadijak kitűzése, a magyar nyelv s irodalom terjesztése, az általános kultúra emelése, a nép erkölcsi életének fejlesztése nem megvetendő tényezők egy pangásnak indult vidék felvirágoztatása körül. Plane, mikor megyénkben annyi a tollat forgató s tudományért lelkesedő ember. Vannak számba- vehető íróink, tudósaink, a kikhez megyei lapjaink szerkesztőit s munkatársait csoportosítva, igazán oly testületet alkothatnának, melynek' meg volna a kellő erkölcsi s szellemi ereje, hogy feladatának eleget tehessen. Itt van Apponyi Sándor gróf, Wosinszky Mór, Széllé Zsigmond, Kämmerer Ernő, az archaeologia s történelem e kiváló művelői, Rátkay, a jeles népszínműíró, Sántha Károly, Bodnár, érdemes poéták, Borzsák, Kálmán Dezső a lapszerkesztők s zsurnaliszták stb. kik mind hivatottak arra, hogy mint egy irodalmi kör tagjai vidékük kultúráját elébbre vigyék. Az egylet tevékenységéhez szükséges anyá’gi részi bőven fedeznék áz alapítványok s a közönség áldozatkészsége. Nem szándékunk ez alkalommal ez alakítandó kört érdemlegesen méltatni s annak szervezetét s fennállási tényezőit körvonalazni, csupán a figyelmet kívántuk rá felhívni, mint oly eszmére, mely megérdemli azt, hogy minél hamarabb effectuáltassék. Jókai jubileuma volna a legméltóbb alkalom, hogy ez irányban megyénkben mozgalom induljon meg. L D. TÁRCZA. E s d e k I é s. Jer közelebb szép angyalom! Ne légy tőlem idegen. Szivem’ őrli a fájdalom: Ne kínlódjék betegen. Kopár földnek égető nyár Epedésem utánad. Csak csókodtól futna már meg Keblemben a búbánat. Lelkem tél zord éjszakája: Tekintsen rám szép szemed; S májusi nap hajnalára Ébreszszen föl engemet. Vagy csak kezed’, azt add ide; Azzal is megelégszem. Bimbós fa lesz jövőm hite, Mely kinyit majd egészen. Hát megteszed, mire kérlek? óh szólj! Nem szólsz? Hát ne szólj; Csak ajkadról, midőn nézlek, Légyen enyém egy mosoly. Aranykulcscsal nyitod ezzel Remónyimnek ajtaját; S a boldogság érzetével Mondok búmnak jó ’j szakát. Tóth István. A szabadságharcz történetéből. Sokszor tűnődtem e latin közmondáson: „Inter arma silent Musae“; mert, hogy a költészetre nem vonatkozhatik, nem kell Tyrtaiosra hivatkoznom, kinek a lelkében a csatazaj közepette születtek meg magasztos harczi riadói, s megszerezte velők a görög nép diadalát, — elég a mi 48—49-iki szabadság- harezunkra tekintenünk, melyben költőink nem nó- multak, sőt karddal oldalukon zengték leglelkesebb dalaikat. Petőfi költészete minden időre megörökítette a nagy napok emlékét. De hogy nemcsak nagy költőink nem pihentették a lantot, sőt honvódeink is elővették; s a fegyverek csattogása megszólaltatta a lyrát ott is, hol eddig hallgatott, annak egy érdekes példáját találtam édesanyámnak 1848—49-iki irataiban. Garay Antal, jelenleg puszta-apáthii (tolnamegyei) tiszttartó, Garay Jánosnak, a koszorús költőnek öcscse, Párisban tartózkodott, hol egy magyar lapot is szerkesztett. A hazának hivó szózata azonban őt is hazahozta, beállt honvédnek s csakhamar tiszt lett. Mielőtt a csatába iudult, anyámnak, ki unokatestvére volt s együtt nevelkedtek, a következő emleksorokat adta át bucsuzásul: „Szentelve a barátság emlékéül K. Terkának: Szedjél Terkám virágokat Rózsát pirost s liliomot, Fűzd azokat fürteidbe A barátság emlékére I Szedjél virágot, nefelejcset, Mely barátodra emlékeztet ! S ha ő a csatában elveszett, E sor s virág legyen emléked 1 Szegzárd, november 2-án, 1848. Garay Tóni.“ Szerzője nem veszett el a csatában, épen jött vissza és barátnőjével együtt rendíthetetlen hívei azon kor eseményeinek. És mennyi dal, és mennyi vers teremtetett honvódeink szivében, kik jegyeseiktől vagy hitveseiktől búcsúztak, mint a táborok és csatáknak virágai?! Várkonyi Endre. Tolnai műkedvelők. (A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tarczája.) Kedvelni a művészetet, az fenkölt és nemes; és az emberiségnek ezen szebbik tulajdonságát a nyomor enyhítésére felhasználni, még nemesebb; de ezt oly módon tenni, hogy ne csak a név és külszín legyen jótékony, hanem igazán az jgyekvós, az a legnemesebb.
