Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-09 / 15. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (15. sz.)_______________________________1898. április 9. Pénz!!! Mit jelent e szó ós miért villan fel szemeinkben ama szokatlan fény, ha elébünk nagy garmadban leteszik ős azt mondják: ez mind a mi tulajdonunk; miért vonja be a sóvárgás pírja arczunkat — és miért nyúlnak ujjaink önkéntelenül is a pénz után? Hiszen vallásosság, becsület, erény, szerénység, fedhetlen erkölcs képezik azon tulajdonokat, melyek nőikül a barbarizmus jellegével bírnánk; melyek nélkül letérve azon útról, mely a gondviselésben való rendületlen bizalomhoz vezet: a valódi megelégedést soha el nem érhetnők. Századunk a civilisatió korszaka egy alkotó évezred ölén, de a melyben a leleményesség az erkölcs rovására haladt előbbre árkon-bokron keresztül letiporva mindent, mi szent, mi ereklyeként őrzött hagyomány — előre! előre! Tény, még pedig elvitázhatlan, hogy a pénz az, mi az emberekből munkásokat nevel; a pénz az inger, mely a fél világ idegeit mozgásba hozza. Ámde a munbásokat két osztályba sorozhatjuk, nevezetesen: az első osztályba tartoznak azok, kiket a pénz megszerzésének ösztöne csak annyiban sarkal, amennyiben hivatásában, önmagában és hozzátartozóinak az élet gondjai ós terheitől való megkimélósére elégséges ; a második osztályba tartoznak azok, kik előtt semmi sem szent, egy akarat, érdek ős czől által vezéreltetve, lelkiismeretük feláldozásával — „elmerülve a föld pora ős szalmája közötti keresésben“ — pénzt halommá gyűjteni ős a pénzzel vallás, erkölcs és erény fölött uralkodni óhajtanak. Az első osztályba tartozók rendszerint a társadalmi élet középosztályában foglalnak helyet. Nemes hivatásuk tudatában a háztüzhely lakói, a családok szeretetteljes tagjai, hű családapák, jó családanyák. Ezen osztálybeliek a pénz becsének megítélésében következetesek tudnak lenni. Nem nézik irigy szemekkel — mintegy versenyezve a pénz- gyűjtés hajszolásában — ki mennyit ős mily utón, módon szerzett, nem is vetik meg a pénz becsét, de a pénzgyűjtést alapjában mindig a tisztesség határáig becsülik azt szükségletük mérvéhez képest. Igen találóan mondja Bacon: „Ne keress büszke gazdagságot, de igenis olyat, melyet igazságosan szerezhetsz meg, mértékletesen használhatsz, vidáman szétoszthatsz és elégedetten hátrahagyhatsz“. Covoley tünemőn/szerü munkájában igy nyilatkozik: „A szegény gazdag, a szegények legszegényebbje“. A második osztályba tartozók a kincsekben gazdagok, a lelkiekben legszegényebb szánandó uzsorások, kiknek vágyai a szellemi élet forrásait kiszárítják, a szépség iránti érzetet elfojtják, a természet csodái és a művészet remekei iránt közönyössé teszik; hártyát vonnak szemeikre a jó ós rossz közötti különbségek felismerésében. Ezek a pénzszerzés szenvedélyének lánczra vert, őrült rabjai, kik lelkileg a penészes sötét börtönben fetrengenek. Lelkiismeretükkel nincs mit számolni. Nem rettegnek semmi bűntől; egyedül a haláltól és pénzük elrablásától félnek. A társadalom fekélyei, kik önmagukhoz hasonlóvá szeretnének idomítani mindenkit ős erős meggyőződésük Shakespeare szerint az, hogy: „a tanult koponyának bókolni kell az arany bolond előtt“. Ismerünk ez osztálybeliek között családapákat, kik mozgó testek szív nélkül. Rideg fészke az, az édesnek hitt otthonnak, hol a szülők szeretető szemben a gyermekek érzelmeivel nem egyéb játék ős üres formaságnál, mi időnként, mint aminő az „agió“ oly mértékben nyilvánul ós soha a romlatlan igaz vonzódásban, szeretetben .... Szeresse ismerni mindenki a pénz valódi becsét; meg ne vesse ezt senki, de túl se becsülje azt, mert mig a könnyelmű pénzfecsőrlő nyakán koldustarisznya lesz a czőgér, addig a zsugori uzsorás kezéhez sok szenny, lelkére — mint a szurtos kéményre — fekete korom tapad ós a kenyerüket véres verejtékkel keresők átkával száll sírba. Báttaszéki M. Szabadságharczunk emléktárgyainak országos múzeumáról. Ha angolok laktak volna köztünk 1848/49-ben, úgy alighanem megcselekedte volna közülök legalább egy azt a derék dolgot, hogy még a szabadságharcz alatt összegyűjtötte volna ama tárgyakat, a melyek e dicső kort hirdetik, a vértanuk szent ereklyéit, melyek a hazaszeretet ős önfeláldozás néma apostolai ma a múzeumban. Mi nem vagyunk excentrikus angolok, miközü- lünk egynek sem jutott eszébe a szabadságharczi ereklyék gyűjtését a szabadságharcz alatt, vagy annak lezajlása után mindjárt kezdeni, midőn még könnyű szerrel, olcsón lehetett volna összevásárolni ama nagybecsű emléktárgyakat, melyekből ma már egy százezredrósznyi létezik ős a létezők nagy részét is inkább a véletlen, mint a kegyelet őrizte meg. Ezelőtt 8 évvel gróf Kreith Bélának támadt az a jó, nemes ötlete, hogy az 1848/49-ki emléktárgyakat föl kell kutatni nemcsak itthon, hanem a külföldről is, hol sok emléktárgy maradt az emigráczió folytán. A derék eszmét csakhamar tett követte. Nyolcz évi fáradhatlan munkásságnak és igazán apostoli ügyszeretet és áldozatkészségnek eródménye lett a fővárosban levő 1848/49-ki ereklyemuzeum, melynek gazdagságát már jórészben a vigadébeli kiállításon láttuk. Megjegyzendő, hogy az ott látott szabadságharczi emléktárgyak ős képek háromnegyed részét még a kiállítás megnyitása előtt már összevásárolta gróf Kreith Béla, ki azután a beküldött emléktárgyaknak is legnagyobb részét megvette, vagy elcserélte a kiállítóktól a fővárosban létesítendő ereklye- muzeuma számára. Az országos ereklyemuzeum eszméje a mily csöndesen pihent 1848-tól 1885-ig, oly egyszerre kezdett föltámadni három helyen is. Kolozsvár azon kezdte, hogy ők találták föl az eszmét, Arad azt mondta, hogy a miért ott végezték ki a 13 dicső vértanút, azért őket illeti meg az országos ereklyemuzeum. Épen ilyen joggal követelhetné Világos is, mert ott tette le hadseregünk a fegyvert. A harmadik még nem követeli ugyan, de kezdik pengetni Debreczenben, hogy ott élte a szabadságharcz igazi életét, a dicsőség napjait. Debreczenben lett Kossuth az ország kormányzójának megválasztva és a függetlenségi nyilatkozat elfogadva. Debreczent illeti a mi dicső szabadságharczunk ereklyemuzeuma. A három vidéki város közül mindenesetre Deb- reczen követelheti legtöbb joggal az ereklyemuzeumot. Rászolgált erre 1848/49-ben s azután is. Polgársága a magyarság szine-javából való s vagyona van annyi, hogy akár a nemzeti múzeumot is eltarthatná. De hol marad Budapest, a mi fő- ós székvárosunk ? Az bizony nem maradt hátra, mert mig a muzeum apostolai a gyűjtemény hovahelyezósón vitatkoztak, Budapest évi közgyűlése ezer forintot szavazott meg szabadságharczunk eréklyemuzeumának a fővárosban való föntartására. Ezt követte a miniszter által mégajánlott évi 1500 frt. Ez a támogatás kevés a szabadságharczi emléktárgyak föntartására, de elég kezdetnek. Hazánk városai ós vagyonosabb községei kövessék a derék kolozsváriak és a lelkes aradiak példáját. E két város évi több száz forintot szavazott meg szabadság- harezunk ereklyemuzeumának. Arad ós Kolozsvár most ugyan még ott tartják az általuk gyűjtött emléktárgyakat, de ha az ország közönsége kellő támogatásban részesíti a fővárosban levő és oda legjobban illő ereklyemuzeumot, akkor a miként Arad, épugy Kolozsvár hazafias és legszentebb kötelmüknek fogják tartani, hogy a náluk levő 1848/49-ki szent ereklyéket átadják a budapesti országos ereklyemuzeumnak. Mert e múzeumot szétforgácsolni nem szabad. A mi dicső szabadságharc, unk emléktárgyait összegyűjteni csak azért, hogy azok együtt legyenek: nem elég. Hanem oly helyen kell az összegyűjtött ereklyéket tartani, a hol a nagy közönség minél nagyobb számmal látogathatja, mert e múzeumnak missziója van, nemesebb hazaszeretetre, önfeláldozásra, lovagiasabb gondolkozásra kell nevelnie az újabb ós újabb nemzedékeket. Szabadságharczunk ereklyemuzeumának helye nem lehet máshol, mint Budapesten, csak azért is, mert ez az egyetlen oly központi város, hol száz- szornál több vidéki és idegen fordul meg naponta, mint a többi városok bármelyikében. Ezt mondja Kossuth is, gróf Kreith Bélához Írott levelében, a melyben csodálkozásának ad kifejezést, hogy olyanok is voltak, a kik máshová akarták az ereklyemuzeumot, Bevett szokás tánczvigalmak vagy más nyilvános mulatságoknak jótékony nevet adni, de a motívum, a hölgyeknél: láttatni, a férfiaknál: látni, vagy mindkettőnél: mulatni és nem jótékonykodni. Hogy azonban a „Tolnai kör“ f. hó 3-án a tolnamegyei árvízkárosultak javára rendezett ős tánczvigalommal egybekötött „műkedvelői elő- a d ájs a“ igazán jótékony motívumból eredt, azt bizonyítja azon tény is, hogy a „Kör“ elnöke saját költségéből fedezte a kiadások gáláns részét, hogy több jusson a „Körnek“ a jótékonykodásra. Viszont figyelemmel kísérte a műkedvelők minden próbáját, őszintén örülve azoknak buzgalmán, hogy élvezetes legyen az est a „Kör“ vendégeinek. Ilykóp nyilvánvalóan pártfogolva mindnyájunkat, a mi bizony nagyon kívánatos is. Mert mi vagyunk mi „pátronus“ nélkül? A kormány, miután modern államnak világvárosának is kell lenni, a fővárosban összpontosítja mindazt, ami jövödelmet igőr ós ami szép. A köz- igazgatás ős a többség pedig a székvárosokban gyűjti azokat. Ha középületek, vasutak m. e. létesülnek, akkor „földrajzi fekvés“, „közóhaj“ stb. veszedelmes dolgok, a kis városoktól szépen elterelik azokat és igy mi sem természetesebb, minthogy a legnagyobb örömmel üdvözöljük, ha akad pátronus, aki nemcsak számos családnak kenyeret adó iparágakat cultivál és összpontosít városunkban, hanem szellemi szórakozásunkról, a korábbi feszültség helyett kibékítő kedélyességről, és falainkon kívül is hatoló jó hírünkről is cordialiter gondoskodik, mert tagadhatatlan, hogy nem minden bokorban van olyan pátronus, aki könnyedén szerez nekünk illustris ós nem elégedetlenül távozó vendégeket ós azért egy négyes — vis á vis szerzését sem átallja. Aki nemcsak műélvezetünk és sportunk kifejlődött színvonalára ügyel, hanem a próbákon frissítő nyalánkságokról és a szereplő hölgyek elegáns csokrairól is gondoskodik. Szóval nem csoda, ha a szereplők olyan correct játékkal ós a közönség — noha a rendező kör egyletnek még mindig vannak ellenségei — zsúfolásig megtelt teremmel hálálta meg előzékenységét, daczára annak, hogy szinőszeink csak most távoztak és pedig nem elégedetlenül. A „tolnai műkedvelők társulatának“ színpadán, csinosan díszített teremben színre kerültek: Labiche egy felvonásos vigjátéka „Az ajánlott levél“ és Murai Károly csókolni való vigjátéka, „A virágfakad ás“. Az előbbiben meglepett bennünket Smeral Etelka k. a. (Härtens, fiatal özvegy), kinek fiatalságától nem feltételeztük volna, hogy igy tudjon játszani. Noha először lépett fel, egy perezre sem engedte eszünkbe jutni, hogy nem színésznő áll előttünk, olyan jól tudta kihasználni azt az egyetlen előnyt, amelyet csakis az ő helyes hangsulyozásu és minden fölösleges modulatióktól mentes könnyedén előadott beszédével lehetett egyszerű, de hosszú szerepétől kicsikarni és a jövőben bizonnyára azonnal a szinpadralőpósónól fogja az a taps fogadni, a melyben most, játékával kiérdemelve, utólag részesült. Fugerth Mariska k. a. (Francine, komorna) olyan tökéletes franczia szubrett volt, de nem csoda, | mert a soubrettenak hivatása, hogy kedves legyen, csakhogy ő nem csupán amerikai nábobot hódított, hanem —-------legszenvedólyesebben tánczolta előad ás után a csárdást is. Geiger Károly ur kellő nonsalauszszal adta rövid szerepét (de Carvalin). Matejka Károly ur igen jól volt maszkírozva, mint amerikai milliomás gyapotkereskedő, kinek játékától függ a darab sorsa. Személyével szerző az amerikai tapintatlanságot perziflálja, melylyel az amerikai, mint csupán a pénzkeresésnek élve, a legkényesebb szívügyekről ős hitvesi érzelmeiről is csak üzletszerüleg beszél. És noha mint humánus ós a női erényeket kedvelő gentlemant állitja mégis oda ugyanazon ember, amint két hetes özvegy minden előzetes átmenet nélkül kezét kéri egy idegen hölgynek .... Honnan ezen ellentét? Csakis azon hideg- vórüségnek szabad ez esetben tulajdonítani, mely az amerikait minden érzelgősség ellenlábasává teszi és éppen ezen hidegségben fekszik a szerep komikuma, de elveszik a komikum, ha a szerep maga komikusán adatik. Ezen darabot követte a „Virágfakadás“, melyben Geng Józsefnő úrnő mint Mártha kitünően bebizonyította, hogy a legdiseretebb szalonala- kitással is lehet érvényre jutni, ha olyan természetesen tud valaki játszani, mint ő, kinek volt bátorsága a szemjátékra bizni azt, amit mások a leghevesebb taglejtősekkel igyekeznek elérni ós csupán a minden túlzástól ment élethű előadással csinálni hatást. Garay Jolán k. a. (Nelli) már szerepe ős megjelenésénél fogva is azt az illatot árasztotta el, a
