Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-07 / 19. szám

189li 'május 7.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (19. sz.)

változása és ez igaz. Az eredésből lesz enyészet ős az enyészetből ismét uj eredós támad, tehát létezik az eredós és létezik az enyészet, de a lét örök; ezt senki kétségbe nem vonhatja; ami pedig örök, az állandó is; van tehát a természetben állandóság.

Tekintsük az állandóságot az emberben. Az állandóság az embernél a lélekazonosságban nyilatkozik. Ugyanis a lélek fejleszti, föntartja és alakítja ki magát a gyermek, férfi és aggkorban, mert ha nem ugyanaz volna, akkor ez agg nem emlékezhetnék vissza gyermek- és fórfikorára. Ez bizonyítja a lélek szellemiségét is. Az állandóság jegye tehát a lélekben a priori és posterióri létezik, csakhogy mint mindent fejleszteni ős önmagából kell előhozni az embernek. Fokonkénti öntudatos fejlesztés által jut a lélek arra a magaslatra, ahol már nem a tárgyak, tünemények ős viszonyok uralkodnak felette, hanem legyőzve a külbehatásokat, ő uralkodik azok fölött. Itt a lélek önmagával teljesen megegyező nyilvánuló jegye az állandóság; fölismerhető tulajdonsága a háborithatlan kedély az ész és szív, a gondolat ős az érzés egysége a kebelnyugalom; ez a legfőbb jó, melynek alapja minden emberben megvan ős melynek elérésére törekedni minden embernek erkölcsi kötelessége.

A boldogságot tehát minden ember föllelbeti saját magában, melynek lényege az ősz és szív nyugalma, a kedély tisztasága, azaz a léleknek állandó nyugodt volta. ' .

Van tehát boldogság a földön is és túl is!

Báttaszéki.

TAN ÜGY.

Felszólalás a Tanítónők Otthona érdekében.

A szeretet nélküli humanismus ellen ugyan ne- hőz a küzdelem, mert annak egyik iőtörekvóse tüntetni, — főczőlja dicsekvő szép szavak által az érdekelt felek, a közönség képzelőtehetségére hatni és ezáltal figyelmüket a tények rideg valójától elvonni.

E meggyőződésem daczára mégis fel merem szavamat emelni azon biztató reményben, hogy léteznek még nemes önzetlen lelkek is, kik a humanis- must nem szeretet nélkül, — nem önzésből gyakorolják. Ezekhez fordulok megaláztatásunk, sérelmünk orvoslásáért, aggodalmaink eloszlatásáért. Csak is önállóan gondo'kozó független emberek lehetnek képesek, hasznos, drága egyesületünket a visszaélésektől megszabadítani. A múlt év vége felé tanítónők részéről több vidéki lapban kérdés intézetett a M. D. E. felügyelő bizottságához, tőle az egyesület érdekek — czőljaira meg nem engesztelhető intézkedésekről felvilágosítást kérve. A bizottság adott is felvilágosítást, hivatalosan, az elnökség novőben. Ezekből óhajtok itt néhány pontot idézni; melyek eléggé illusztrálják, hogy mennyi hitelt érdemelnek a felügyelő bizottság hivatalos nyilatkozatai.

1. A Mária Dorottya Egyletnek felügyelő bizottsága a nagy szünidők alatt az Otthon ebédlőjét 5 vidéki tanítónő részére hálóteremnek alakította át.

2. Ezen idő alatt az alapitványosok által elfoglalt szobákon kívül minden szoba a vidéki tanitónők rendelkezésére állott. 3. A fővárosban működő tani- nőknek nem 5, hanem csak 4 szoba lett évi lakásul kiadva. 4. Tagadja a bizottság, mintha ez által alkalmazás uélküli nevelő- ős tanitónők az Otthonból kiszorította volna. Minden önzérzetcs tauitónő, aki a tavalyi szünhónapok alatt az Otthonban megfordult, csak fájdalmas megütközéssel olvashatta e valótlanságokat. Az egész kőt hónapi szünidő alatt egyet- leu egyszer sem hált senki a tanitónők Otthona ebédlőjében. K. Katalin oki. polg. isk. tanítónő Bpesten keresztül utazva, 1 napot az Otthonban töltött; este nem utazhatott tovább, mivel az általa használandó vonatnak nem volt összeköttetése. Kérve kérte az igazgatónőt, hogy az éjen át az ebédlőben alhassék, a szobák el lévőn foglalva; hiszen ő másnap már 5 órakor reggel elhagyja az Otthont. A tanítónőnek távoznia kellett. A felügyelő bizottság nézete szerint csak tanítónőnek lett az éji szállás a Tanitónők Otthonában nem tanítónő által megtagadva. Vonatkozással második pontra való az, hogy a nagy szünidő alatt az 5- és

6-os szobák szárva voltak. A 3-ik és 4-ik pontnak c/áfolatát Hlatkinénak még m. ó. augusztus havában tett nyilatkozata foglalja magában. Ő akkor több Ízben igy dicsekedett a vidéki tanitónők előtt: Szeptember 1-től kezdve a vidéki tanítónők és helynól- küli nevelőnők nem tartózkódhatnak hosszabb ideig a Tanitónők Otthonában, mivel én 5 szobát a fővárosban működő tanítónőknek adtam ki állandó lakásul, a keresztül utazók számára csak a kettős szobát tartottam fenn.“ Nem lettek-e ezáltal a vidéki tanitónők kiszorítva? Szeptember 1-őtől lakik az Otthonban működő tanítónő: „Javorszka E. Kondor M. Lieszkovszky J. Szelényi G. és Vlát R.“ Ez által azon állapot intóztetett elő, hogy a helynélküli tanitónők ős nevelőnőknek nincs Budapesten otthonuk, hanem mehetnek drága lakásba, ha néhány hétig vagy hónapig itt kell tartózkodniok; ugyanez azoknak a sorsa is, kik további kiképzés, betegség stb. miatt kénytelenek Budapesten tartózkodni. Még azon érv sem hozható fel, hogy pénzügyi szempontok tartatnának szem előtt.

Mi vidéki tanitónők, ha az Otthonban tartózkodunk, fizetünk egy napra 1 frtot, havaukint tehát 30—31 frt. A fővárosban működő tanitónők fizetnek őveukint 300 frtot, havonként tehát 25 frtot egész ellátásért. A fővárosban maga egy bútorozott szoba havonként 14—16 frt. A fővárosi tanitónők jövedelme 1000—1600 frt, sőt több is, a vidékieké 300 — 600 frt. Váljon a lefolyt hőt hónap alatt mennyi megtakarítás eszközöltetett a befolyt 2100 írtból, a mennyit a bennlakó 12 hölgy 25 írtjával számítva fizetett. Erős gyanúm van, hogy egy hivatalos kimutatás eredménye az volna, hogy a vidéki tanitónők haszon nélkül lettek az Otthonból

3_

kiszorítva. A tanitónők otthona fővárosi tanítónőkkel benépesítve; Hlatk nénak lekötelezettek kellettek, kik hálából nem szólhatnak az ellen, hogy a Tauitónők Otthonának ólén nem tanítónő áll, mi ellen mi vidéki tanitónők nyíltan fel merjük emelni szavunkat. A felügyelő bizottság nem találja fontosnak, hogy az előbbi igazgatónő német születésű, német illetőségű, német érzelmű nő volt, aki alatt az Otthonban a német oly tőrt foglalt el, hogy még a cselédség sem átallotta a magyar tanítónőket magyar kutyáknak nevezni. Az sem fontos továbbá a bizottság előtt, hogy az Otthon élére nem tanítónő tétetett!!! Hol — mi által szerzett Hlatkiné magának érdemeket, hogy megjutalmaztas- sék ? ?!! Ezt a felügyelő bizottság azzal indokolja, hogy az alapi tványos hölgyek idősek. Zirzen igazgatónő már évek óta nem képes tanítani, de azért legalább is 20-szorta népesebb intézetet vezet most is mint az Otthon; korát pedig egyetlen egy alapit- ványos hölgy sem haladja meg. — Azt mondja^a felügyelő bizottság: „Mi Hlatkinéval meg vagyunk elégedve.“ Tehát a t. bizottság helyesli azt, hogy a Tantónők Otthonában okleveles kiérdemült tani tónőkkel kicsinylőleg, tisztelet nélkül bánjanak; vagy a következő néhány eset tálán ellenkező magyarázatnak enged tért? Hlatkinénak szokása mondani: „Itt ón vagyok az ur a házban, itt én paracsolok! (Tenne e ilyen nyilatkozatot egy kiérdemült tanítónő?)

A vidéki tanítónőket csárának szokta nevezni, az Otthonban lakó oki. tanítónőket per Erzsi, Giza Irma stb. szólítja; ő magát pedig nagyságos igazgatónőnek hivatja. Ugyan ne szökjék-e egy önérzetes tanítónőnek a vér arczába, ha állását igy kicsinylig? Ha egy öreg tanitónő nézetét nyilvánítja valemely dolog felől, sértő szó, vagy lenéző tekintet által azonnal el- némittatik. Kiérdemült tanitónő pietással viseltetnék collegái iránt és nem gyakorolna erkölsi pressiót a szabad nőzetnyilvánitás ellen. — B. Ilona oki. magyar nevelőnő 1892. május havában kibérelt egy külön szobát augusztus 1-től szeptember 15-ig, amikor is uj állását el kellett foglalnia. A kért szoba levélileg oda is igértetett. Nem csekély meglepetésére Hlatkiné szeptember 1-je előtt tudomására adta, hogy szobája másnak van kiadva; ha tetszik, menjen a kettős szobába, vagy kihurczolkodhatik. A nevelőnő ez utóbbit választotta. G. Anna polg. isk. tanítónő a kettős szobában vett ki lakhelyet augusztus hónapra. Egy szép napon az igazgatónő azzal állt elő, hogy vagy könyörögje be magát valamely lakóhoz, vagy azonnal hagyja el az Otthont, miután az ő helye néhány napra másnak adatott ki. Ily megalázó, sértő etetek bizonyára nem fordulnának elő, ha az intézet élén kiérdemült tanitónő állana, aki tudná, bogy kell viselkednie collegáival szemben.

Amiért e visszásságok ki-induló forrására reá mertünk mutatni, a bizottság rovott jellemű- e k n e k nevezett. Fennhéjázóan vetették oda, hogy igen is jogukban áll rokonaiknak — ösmerőseiknek állásokat adni, — kegyeket osztogatni, — kereseti

— Oh igen — felelt ez — miért nem? És elkezdette Schulhoffnak egyik szép concert walzerját

A fiatal szomszéd bojár régen rossz szemmel nézte azt, hogy Majorescu tűri Arányi látogatásait, sőt azokat kivánjá, annál inkább boszantotta még az, hogy Anikó őt észre sem veszi és Arányit különös figyelmére méltatja.

— Hát mos játszók egyszer egy oláh nemzeti tánczot — Cólót — mondá a fiatal bojár ingerülten.

— Azt, nagyon sajnálom, nem tudok.

— Ügyetlen fráter — vágott vissza a fiatal bojár kihivólag.

— Pimasz paraszt —replikáit rá Arányi — és ha Annikó nincs, még tettleg is bántalmazták volna egymást.

Másnap ott áltak egymással szemben a pisztolyokkal. Arányi tanúja Majorescu volt, a fiatal bojáré egyik barátja.

A midőn az ellenfelek felállittattak és az első lövés eldördült, Arányi ellenfelének golyója által találva, lerogyott. Az orvos megvizsgálta a sebet és bekötötte és azután kocsira téve, ház a vitette, ki egész másnap reggelig eszméletlen volt. Azután be- ' állott a sebláz. Az volt a szerencse, hogy a golyó könnyen volt eltávolítható és hogy nemesebb részeket nem sértett meg.

Mikor Annikó meghallotta atyjától, hogy Arányi Gábor megsérüli, elájult és ijedtségében ideglázba esett. Deliriumában csak Gábort emlegette ős gyilkosát, a dzsentrit elátkozta. Két hót múlva azonban minden veszély már elmúlott volt ős ekkor Annikó

atyja vallatására bevallotta, hogy ő csakis Arányit szeretheti és csak avval tud majd boldogul élni.

— De édes leányom — mondá a bojár — nem tudod-e, hogy rangodnak is tartozol kötelmekkel?

— Atyám kérlek ne izgass ilyenekkel. Magad is beismered, hogy Gábor művelt, finom ember, nem-e ez teszi az embert egyenrangúvá a többiekkel?

— Hanem gondold csak: Majorescu leánya tanitónő!

— Kell-e akkor tanítónak maradnia? Nemde kedves édes atyám megengeded, hogy az ő neje lehessek ?

— Nézze meg kérem — szólt Majorescu ős evvel bevezette Annikó szobájába.

De mint ijedt meg Gábor, mikor Annikót meglátta.

Tanító ur — szólt ez könnyes szemekkel — hozta Isten ! és feléje menve megszoritá Gábor kezét.

— Nagysám — szólt Gábor — hiszen őn beteg.

— Dehogy vagyok én beteg1, csak voltam, a mi különben szót sem érdemel. Csak annak örülök ős adok hálát Istennek, hogy ön ismét felgyógyult, mert én voltam csak az egésznek oka és egész életemen át furdalt volna ezért a lelkiismeretem.

— Majd meggondolom a dolgot leányom.

* *

*

Három hőt múlva Arányi is fellábadt.

Első látogatása ki is lett volna más, mint Majorescu Mikor szegény sápadtan ős gyengén még, belépett a szalonba, Majorescu elébe sietett ős kiváló barátsággal és előzékenységgel üdvözölte.

— Hozta Isten kedves tanító ur. Hála Isten, hogy felgyógyult. Remélem már egészen jól is van.

— Oh igen, csak még egy kicsit gyengének érzem magam. Hanem első kötelességemnek tartottam, mihelyt kimegyek a házamból, a még hátralevő köszönetemet leróu», melylyel tartozom Nagyságodnak azon szivessőgeőrt, hogy tanúm volt.

— Szót se érdemel, csak azt végtelenül sajnálom, hogy annak a swiháknak a golyója önt találta.

— No már elmúlott. Se baj! Annikó ő nagysága egészséges?

— De nagysám — felelt Gábor, mialatt visszanézett, hogy ott van-e még az öreg Majorescu, ki azonban sejtve a történendőket, mindjárt visszavonult — boldognak éreztem magam, véghetetlen tiszteletemnek csak némi kifejezést adhatni és szívesen fogadom az alkalmat mindig, ha ezt tehetem.

— Szegény édes tanító ur — szólt Annikó.

— Igen, szegény vagyok, de még szerencsétlenebb, mint szegény — mondá véghetetlen szomorúsággal arczában.

— Miét, miért? kérdó Annikó;

— Nagysám — szólt most neki bátorodva Gábor — bocsásson meg ha vétkezem és ne vessen meg, ha esetleg megbántanám; legyen igazságos és őszinte, de ne gúnyoljon egy szerencsétlent, ne ....

— De kérem, volt-e már oka ezt rajtam tapasztalhatni ?

— Éppen, mert véghetetlen jóságát ismerem, bátorkodom erre a lépésre. Nagysám! szeretem telJ