Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-10-12 / 41. szám
Xvm évfolyam. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI Előfizetési ára: I ^------I Félévrevre • ; ■ • • ® frt “ kr- ! -A-2 országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolna- j Negyedévre .... i ”, so i megyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a I Egyes sz&rn^kiadóhivatalban 12 kr. j tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos órtesitöje. HETILAP. ■p'J - —— ------------:— ; -7 Me gjelen: he ten kint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. j - •• - -+ SZERKESZTŐSÉG . Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Nyílt levél Boda Vilmos képviselő úrhoz! Kedves barátom! Most érkeztem meg az aradi ünnepélyről. Fáradt kezemben reszket a toll, elmém, szivemben hullámzanak az érzések és gondolatok; nem jó azokat oly gyorsan papírra vetni, hadd csillapodjanak el! Hátha sok volna bennük a fájdalom, a keserűség! »De egy gondolat bánt engemel« és nem csukom le álomra szemeimet, mig ennek hangot nem adtam! A vértanuk szobrának leleplezésénél hiába kerestem révedező szemmel Tolnamegye törvényhatóságának küldöttségét! A hivatalos Tolnamegye nem tartotta érdemesnek, hogy egy koszorút, vagy csak egy levélkét is helyezzen a szobor talapzatához! Megszégyenítő feledékenység! Hát negyvenegy év elég idő volt arra, hogy kitörölje e megye emlékezetéből az ^aradi vértanuk történetét-? Vagy attól félt a megye, hogy csorbát üt loyalitásán és ránczok verődnek a magyar koronás király homlokán, ha a szabadság hőseinek oda nyújtja a kegyelet virágjait? Boldog Isten! Hát oly kicsi, oly gyenge lett már a magyar szív, hogy abban együtt nem fér el, hogy az egyszerre nem bírja meg a tiszteletet királya, a szeretetet hona és szabadsága, a csodálatot hősei ránt? Avagy a formaság volt az ok? Azt vetik védelmül, hogy nem nyilatkozhatott a megye, mert nem volt közgyűlés? Hát feltehető-e, hogy akadt volna csak egy is a megye bizottságának tagjai közül, a ki utólag örömmel és lelkesedéssel ne adta volna meg a jóváhagyást a kegyelet tényéhez? Nevet nekem és én kitörölhetetlenül sütöm reá a megszégyenítés bélyegét! Hiba volt itt, menthetetlen mulasztás, melyet a mindenható Istenség sem képes többé helyre hozni! Tolnamegye ezen egy napra, 1890. október 6-án nem volt a magyar haza földje, nem tudta mi a szabadság, mi a honfiúi kegyelet, kötelesség és becsület! De azért, habár hiányzott is a" »hivatalos« megye, a nem hivatalos, a szabadon érző Tolnamegye szive ott dobogott ama magasztos pillanatban, midőn a lepel lehullott a szoborról! Dunaföldvár elküldé küldöttségét és koszorúját. A vértanuk sírjánál elmondtuk imánkat, elsírtuk könveinket, "mindnyájunk nevében. Van-e ezen megyének oly lelketlen és gyáva fia, a ki tiltakozik ellene!? Rátkay László. Az aradi ünnep után. Negyvenegy év kellett hozzá, hogy az ige testet öltsön, hogy a honfiúi magasztos kegyelet lerójja a szent szabadság ártatlanul legyilkolt dicső vértanúi iránt a hála legszebb adóját, úgy, hogy a monumentális szobor művészi remek alkotásában mintegy feltámassza, élővé tegye a törpe utódok előtt a magyar szabad- ságharcz kimagasló nagy alakjait, hogy azok az eszményi, néma alakok, azok az ércz- emberek, csengő nyelven tanítsák az elpuhult kor satnya nemzedékét élni-halni kész törhetlen hazaszeretetre. Sok idő telt el, mig a mustármag terebélyes fa lön, mig az egyes buzgólkodók kegyelet szikrája az egész hazát beragyogó dicső lángoszloppá növekedett, — de elvégre megnőtt s hatalmas arányokban fellobogott, felcsapkodott a szent láng október 6-án, egész az égig, — kedves, jóleső fényt sugározva szét szép magyar hazánk minden tájira, — s részben oszlatva azt az iszonyatosan sötét ború- latot, szüntetve azt a megrendítő gyászt, mely 41 év előtt egy ily napon hazánkra borult. Aradon — a most múlt október 6-án — mondhatjuk, nemcsak a nemzeti gyász kegye- letes ünnepének fájdalmas bánat könnyei, I hanem egyszersmind az öntudatra ébredt nem- I zeti lelkesedés és hazafiui magasztos fellán- rgolás örömkönyei folydogáltak ugyanazon szemekből. A múlt igazán fájó, sm zordon emlékeiért, kárpótlást látszott nyújtani a magyar nemzet szebb jövőjébe vetett amaz édesen biztató remény, hogy a nép, mely országosan igy tud lelkesülni* igy tud hálás és kegyeletes lenni elhunyt nagy fiai iránt: még nem koldus-szegény ama 13 vértanújának elhunytéval, mert szükség esetén, ha a haza veszélyben lenne — mitől mentsen a jóságos ég! — ez a példátlan lelkesedés újólag megteremtené csakhamar a trón és a nemzet dicső megváltóit. Bizony elmondhatjuk a költővel ; »él magyar, áll Buda még!« TARCZA. Czikoria. Irta: Paszkus Emil. Időnkben annak, a ki józan emberek között érvényre akar jutni, reálisnak kell lenni. Alkalmazkodva ehhez, legalább czimnek egy reális szavat választék. És ezt csupa spekuláczióból tevém, gondolva, ha kiírom a czégérre: „czikoria“, a mi tpdvalevőleg a nénikék üdvözítő italának surrogátuma, akkor ezen név alatt, senki sem gyanítana egy — elmélkedést a szerelemről és minden tisztelt és nem tisztelt olvasó, , gyanútlanul fog besétálni czikkembe. A háziasszony azért, hogy talán itt egy leírását találja egy nedűnek, a melyet behunyt szem- és orral kávé gyanánt is meg lehet inni, a háziúr pedig azért ! fogja elolvasni, mert reményű : hogy itt egy szert ta- láland a takarékosság eme kinzó közegének az elker- | getésére. Isten látja lelkemet én nem akarok senkit megcsalni és az ígért czikoria helyett filozófiával traktál ni. Csakhogy reálizmusomban következőleg elmélkedem : Miután azok, a kik kávét nem ihatnak, czi- koriát isznak, miért ne élvezzenek azok, kiknek a szerelemnél az élvezetből nem mindig jut ki, valami I surrogátumot ? Ha tiszta és igaz szerelmet nem ihatnak, miért ne igyanak czikoria szerelmet f ? Miután én tárcza avagy pardon czikoria gyanánt ezen elmélkedésem akarom feltálalni, tehát czikoriám- ban okvetlen elő kell fordulni e szónak : szerelem. Igen, igen erre a szóra minden reálizmusom daczára nagy szükségem van itten (akár egy tisztességes czikoria gyárosnak a medveczukorra). Tehát kérem reális olvasóim, kegyeskedjenek ez ideális szónak, a „czikóriámba“ való beőrlését megengedni. — Tudtam . . . tudtam, hogy már megint szerelemről kell olvasnom. — Szólal fel egy, az érzelgős költők által, a nem neki szóló ömlengésekkel megkínzott olvasó; és odavágja a lapot. Feltéve, hogy ő nem az obligat „bájos olvasónő“, hanem egy közönséges halandó. S miért vágja oda; mert bizonyára nem szerelmes — az ilyen tárczaczikkbe. Szellemileg megzaklatott kedélyének üdülésre van szüksége s nem tűri leírását annak, hogy minő haja van „Ö“-nek és hogy // ff „0“ nem lépked, hanem lebeg, „0“ nem beszél, hanem zeng s nem kiváncsi reá, hogy azon bizonyos „0“ näm is eszik, hanem teszem fel, a tündérekkel van egy koszton, stb. Hanem ha fenti olvasó mindezt nem is tartja szellemi megemészthetőségnek, az még nem bizonyíték arra, hogy ő maga is nem szerelmes! Mert mindenki szerelmes! — Az olvasó itt már talán azt véli, hogy ezt beszá- mithatlan állapotban írtam. Köszönöm a szives véleményét, hanem én, éppen a reálizmushoz való ragaszkodásom következtében maradok állításomnál. Igen mindenki szerelmes, kivétel nélkül I Az egyik önző és állhatatos; a másik zsarnok és féltékeny; vagy szerényen titkolódzó; csapo- dár pillangó; büszkén kérkedő; megrögzött nagyravágyó ; álnok boszuálló; szívtelen csábitó; önzetlen nemes; mint kéjvadász; kínzó önmegtagadással; fenkölt önuralommal; türelmetlen hévvel. És tudja Isten még minő sokféleképen. De szerelmesnek szerelmes mindenki; nem, kor és osztály különbség nélkül. Bárhova megyünk, bárhova nézünk, mindenütt bebizonyítható ez. Hát nem szerelmes X. fiskális, önző és állhatatosan, a bájos Elvira kisasszony — papájának zsiros perébe ? Már mióta huzza, vonja; ölelő karmai, pardon karjai közül ki nem eresztve. Ki hinné, hogy a ravasz Adám kereskedő: szerelmes. Még hozzá, mint egy féltékeny zsarnok úgy szereti — az iparosokat kiket egyszer vevőknek csíphetett. Őket hitelezéssel magához édesgetve és akkor nem fölösleges biztonságból, hanem szerelmes féltékenységből (hogy az másutt ne vásárolhasson és hozzá kényszeritessék) uzsoraösszegeket házukra betáblázva. És a későn észretért áldozatot szereti mint egy szerelmes zsarnok, a mig annak csak egy csepp — krajezárja van.
