Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-15 / 215. szám
helyorseg 7 rohaitas TE VAGY OTT FENN, RÁFI LAJOS? Bonczidai Éva Egy tíz évvel ezelőtti tavaszon a kolozsvári Bulgakov kávéházban - mint máskor is sokszor - bemutatták egy költő első kötetét. Ez az alkalom csupán attól volt különleges, hogy az ottani amúgy élő és mozgalmas irodalmi életben teljesen ismeretlen volt a szerző neve, nem közölt korábban olyan folyóiratokban, ahonnan tájékozódni szokás az ifjú költőtitánokról. Ahír, amire zsúfolásig megtelt a kávéház, az volt, hogy jön ide egy gyergyószárhegyi bádogoscigány, akinek a verseit Földhöz vert csoda címmel Budapesten jelentette meg a L’Harmattan Kiadó. Aztán megérkezett egy koravén, alig negyvenéves férfi a gáborkalapját szorongatva, de nem az látszott rajta, hogy zavarban van, hanem az alázat és a megilletődés, hogy írók, költők jöttek ide, hogy meghallgassák a verseit. Ez a furcsa tisztaság mindenkit megérintett - itt a közönség ahhoz volt szokva, hogy a frisskötetes költő hetykén jön titánsága teljes tudatában, és nagy mellénnyel felvértezve az esetleges kritikus megjegyzésekkel szemben. Kísérői méltatták, pironkodva meghallgatta, majd halkszavú, furcsa monológokban beszélni kezdett. Mesélt az életéről, a családjáról, a küzdelmeiről, a költészetről. Én meg azóta is hálás vagyok, hogy ott, abban a közegben láthattam-hallhattam egy költőt, akinek a költészet szent, a túlélés egyik útja, a gondviselés nehéz áldása. Aztán még sokáig folyt - és néha újra felparázslik - a vita, hogy Ráfi Lajos nem cigány költő, hanem magyar költő, hiszen magyarul ír (persze ilyenkor hallgatnak arról, hogy cigány nyelvű versei is vannak, meg olyanok, amelyeket utólag fordított magyarra). Ezt a vitázók mindig elismerésként hangoztatják, hogy ő magyar költő. Pedig szinte sértő az ilyen „elfogadás”, amely azt üzeni, jobb és több vagy, mint a tieid, feljutottál egy állítólag magasabb szintre, „kiemelkedtél”. Ahelyett, hogy egyszerűen csak örülnénk, hogy van egy remek költő, az erdélyi cigányság körében született egy ember, aki csodálatos versekkel gazdagította a magyar költészetet. Ráfi Lajos drámája épp ezek között a végletes elfogadások és oktalan kitaszíttatások között feszül - a két kultúra határán őrlődött folyamatos kétségek között. A sorsa megpecsételődött, amikor úgy döntött, szembemegy a családi hagyománynyal, és hiába sodorják bele egy korai házasságba, leérettségizik, még ha a felesége mindennap beteszi a táskájába a füzetei mellé a bádogos szerszámokat is. Közben végérvényesen beleszeretett a magyar nyelvbe, a költészetbe - a román középiskolából bekéredzkedik a magyarok irodalomóráira, olvas, tanul, ír, végül mégis a bádogvágó töri bütykösre a kezét. Ha csak A relatív város című versét írta volna meg, akkor is nagy költő lenne. Gyakran mondogattam ezeket a sorokat Kolozsvár utcáin sietve, Gyergyószentmiklós világvégi abszurdjai között téblábolva, és most a budapesti rohanásban is: „Olyan e város, mint egy földhöz vert / játék. /Megfordíthatatlan múltja lejárt. / Csak a kövek beszélnek róla. / Sosem tudom, mi hiányzik belőle. / Tény és megállapítás között gyalogolok / benne, mint mindig. / Mintha mindenik ember munkába / siető harangozó volna, s hóna alól / elejt egy tányért. / A pogány sorsra haragszom így: / miért kellett szerelmem szeme alá / ráncokat rakni? / Hörpintem a gyász zamatát s nézem / a messzi Napot: / két kézzel törli a füst.” Úgy hozta az élet, hogy másfél év múlva Gyergyóalfaluba költöztünk. Senkit sem ismertünk ott. Amíg a féljem tanított a helyi iskolában, magamra kötöttem a pár hónapos fiamat és csatangoltunk a település utcáin az októberi ködben. Egyik ilyen sétánkon megtorpantam: a magasban valaki dünnyögte-mormolta Szilágyi Domokos Hegyek, fák, füvek című versét. Te vagy ott fenn, Ráfi Lajos? - kérdeztem. Lejött a háztetőről, ahol dolgozott, köszönt, mondtam, hogy a kolozsvári könyvbemutatón találkoztunk. Látszott, alig hiszi el, hogy tényleg emlékeznek rá azok, akik csak egyszer is hallhatták őt és a verseit. Pedig szeretettel fogadták Svédországban is, verseiből svéd nyelvű kötet is született. Később meghívtuk a diákoknak szóló fesztiválra és rendhagyó irodalomórákra, tudományos dolgozat témájává tettük a költészetét - jó volt látni a helyi fiatalok arcán a döbbenetét, hogy a szomszédfaluban élő cigány, aki néha a falunapok nagyszínpada előtt is felbukkan, és suta, ritmustalan táncot jár egy-egy delirium utáni bódulatban, valójában költő. Az utolsó találkozásunkkor a vonatokról beszélgettünk és József Attiláról. Az embert kísértik rossz gondolatok, de nem akar meghalni, mert az élet mégis gyönyörű, a világban nemcsak mocsok van, hanem annyi szép csend, meg virág, de a vonatok mindig jönnek, azoknak menetrendjük van - mondta. Pár hét múlva, 2013. június 24-én hajnalban - máig tisztázatlan körülmények között - halálra gázolta őt egy Gyergyóditró felől érkező vonat. (Összegyűjtött verseit Halottként él az Isten címmel tavaly jelentette meg a Polis Könyvkiadó.) 2018. SZEPTEMBER 3. - SZEPTEMBER 9. I Ezen a héten Farkas Weltmann Endre naplóbejegyzéseit közöljük. Szeptember 3., hétfő Kesernyés szájízzel indul a hét, olyannal, mint amikor egy alaposan átmulatott éjszaka reggelén a második fogmosás sem segít a világ általános pH-értékét helyreállítani: nyolcra évnyitóra visszük a srácokat, a kisebbik most kezdi az iskolát, a nagyobbik már unja rendesen. Vegyesek az érzések bennem is. Ezek az alkalmak arra emlékeztetnek, s tán őket is, hogy lassan, de biztosan kifele lábalnak a gyerekkorból. Egy ki tudja, milyen világba... Szeptember 4., kedd Gyorsan lajstromozom a programot - az élet, ha sok jóval nem is, de adminisztrációval mindig kecsegtet, így hét elején pláné... Közben jön a jó hír, most már biztosan elmegyek a mantovai könyvfesztiválra, hujjé! Sűrű hét lesz: Mantova után Balatonfüred - a Quasimodo-díjkiosztó, meg a Magyar PEN Club rendezvénye. Vasárnapig csupa izgalom az élet. A legfontosabb tehát felíratni a doktor bácsival a háromhavit - mi, cukorbetegek már csak ilyenek vagyunk. De nem bánom, kiváló orvosaim vannak, mellettük lassan a diabéteszt is megszeretem, a többi úgyis Isten kezében van. Megnyugtató háromhavonta találkozni velük. Szeptember 5., szerda Tripla kávé és indulás. Szerencsém van, könnyen vészelem át az összes útlezárást, a határ előtt gyors tankolás és még egy kávé. Szlovéniát megúszósra veszem mindig, nem beszélem a nyelvüket, frusztrál. Aztánjön a kedvencem, az Italy felirat, beletaposok a gázba, így szeretek belépni a szabadság földjére. Olaszország valahogy olyan élettér, ahol a nyugati társadalmak rigorózus, szabályokhoz kötött világa feloldódik valamiféle balkáni-mediterrán lazaságban. Talán ezért is tekintek rá harmadik hazámként. Ismerem a működését, biztonságban tudom itt magam. Isonzónál lassítok picit, tiszteletből talán, de így szoktam, aztán megint ami kifér a csövön, keresem az első olasz benzinkutat, ahol végre újra igazi kávét ihatok. Utána belevetem magam a forgalom kavalkádjába. Sokan viszolyognak az olasz pályáktól, de én kifejezetten élvezem az „egyszabályos” KRESZ országát. Irányjelzőt nem igazán használnak, mindenki hajt, mint az őrült, mégis, ahhoz képest, hogy Európa egyik legzsúfoltabb útvonala, nagyon kevés a baleset errefelé. Az egyetlen szabály: mindenki vigyáz az előtte haladóra... És mit ad Isten, jobban működik, mint bárhol máshol az agyonszabályozott forgalom. Rendőrt csak akkor látni, ha valami baj van, a közúti ellenőrzés fogalmát nem tudom, kifejezetten ismerik-e itt... A veronai lehajtónál kifújom magam, majd begurulok a városközpontba. Pihenésképpen végigjárom a szűk utcákat, megnézek mindent, amit pár óra alatt lehet. Rómeót, Júliát. Rómeó házánál kisebb az érdeklődés, különben is épp gázvezetéket szerelnek. Tobzódom a quattrocentóban, valahogy a turisták se zavarnak most. Végre Itália... Megérkeztem. A pizza nem ízlik, másik aranyszabály: ahol sok a turista, lehetőleg nem kell pizzát enni. Aztán eszembe jut, hogy itt inkább mást se: az igazi olasz konyha vidéken keresendő, így az országúton indulok Mantova felé. Találok egy autentikus olasz kisvendéglőt, ahol persze jóféle vacsorát ehetek. Szeptember 6., csütörtök Indítsuk a napot egy kis Janus Pannoniusszal: egyetlen epigrammájában említi Mantovát a mester, én meg eszerint kóstolok bele. A címe: Ursushoz. Mantova tájékán hogy hány napon át is időztem, kérdezed, Ursus? Hét végtelen éjjelen át. Mert hol szüntelenül felhőtakaró van az égen, és ahol Ocnus az úr, mondd, az a hely mi lehet? Hát nem, most nem ilyen. Még ha Ocnus is az úr errefelé, a létezés most épp értelmes, az eltöltendő idő is annak ígérkezik. Erre menekült Dante, amikor Firenzéből elüldözték, de Torquato Tasso is megfordult erre a híres Gonzaga család vendégeként, és Kisfaludy Sándor is itt esett szerelembe valamelyik Colloredo grófnéval. A város egyébként Vergilius hazája, itt született az Aeneis zseniális szerzője, emlékét máig elevenen ápolják. Sok mindent lehetne felsorolni Mantováról, inkább a hangulatra próbálok figyelni, és a rendezvényre, amiért idejöttem. A Festivalettere Olaszország legfontosabb könyves eseménye, de ha nem mondanák is, hamar rá lehetne jönni: minden autón, üzleten, szállodán, kocsmán, biciklin ott virítanak a rendezvény jelképei, a főtéren pedig mindenki nyakában ott lóg a belépőkártya, ők a rendezvény boldog résztvevői. Olasz barátaim szomorúan újságolják, hogy képzeljem el, itt a lakosságnak „csupán” negyven százaléka olvas szépirodalmat... Elképzeltem. % Szeptember 7., péntek Ma már Balatonfüreden indul a nap, nem írom le, hogy kerültem ide tegnap este óta, nehogy valaki ki merje próbálni. Az autó motorja tán még mindig meleg, pedig már majdnem ki is aludtam magam. Ma lesz a Quasimodo-költőverseny díjátadója, amelyen most egy társrendezvény szervezőjeként veszek részt. Imádom Balatonfüredet, és ezt a költőversenyt is, igazi versünnep, a költészethez méltó pompa hatja át minden részletét. Van itt néhány csodálatos ember, akikre őszinte tisztelettel gondolok azért a rengeteg munkáért, amellyel évről évre gondját viselik ennek a hagyománynak: elsősorban a polgármester, Bóka László, majd Cserép László, a főszervező és Simon Erzsi, aki a programok jórészét menedzseli. Példaértékű, amit művelnek, és az is, ahogyan. A szakmaiság, a vendégszeretet, a színvonalas szervezés, a több évtizede csiszolódó tapasztalatok alkotják a Quasimodo-gála csodáját, amely a város kulturális életének egyik fénypontja. Idén a fődíjas Falcsik Mari (nincs itt), különdíjas lett Térey János, akinek külön örülök - hiszen hamarosan jót fogunk dumálni. Közben megérkezik az utolsó csapatunk a fővárosból, többek között Yang Lián kínai költő. Gyors megismerkedés után átadom az első magyar nyelvű könyve frissen megjelent példányát. Ide írom le, hogy el ne felejtse az utókor: Yang Lián tőlem tanulta meg élete első magyarul kiejtett szavát, azt, hogy „köszönöm”. Ez később még fontos lehet. Szeptember 8., szombat Ma végre nyugi van. Irodalmi programok, Balaton, hűvös nyárvégi szél. Ovidius-konferencia a nagyszerű Szörényi László professzor elnökletével, akinek az előadásán szétröhögtem az agyamat, pedig nagyon komoly témáról volt szó. De hál’ istennek így is lehet beszélni a tudományról, s ha ezt más is ilyenformán tudná, mindenki konferenciákra járna egyfolytában... Én bizonyosan. Este kiállításmegnyitó és könyvbemutató, előbbi olasz barátaink (Silvio Monti, Claudio Benzoni, Giorgio Robustelli, Vito Scamarcia, Luca Lischetti, Virginia Monteverde) műveiről, utóbbi pedig Yang Lián könyvéről szól. Vacsora, csopaki, alvás. Szeptember 9., vasárnap Várom, hogy viszontlássam a gyerkőcöket. Hiányoztak egész héten, jó lesz együtt vasárnapozni. Bár mára is lesz pár kilométer, de megéri: a délutánt másik kedvenc helyemen, a mátraalji Bodonyban töltjük, igazi pihenéssel.
