Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
'1 _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________:____________________________________ 7 helyőrség etvkak, legendák, művészét BEM APÓ - CSATÁK, CSODÁK, SZOBROK ÉS TÖRTÉNETEK Szilágyi András A legtöbben ismerjük Bem apó erdélyi hadjáratát vagy a magyar-lengyel barátságban betöltött ikonikus szerepét. Valószínű azonban, hogy ennek ^ellenére nagyon kevesen kapcsolnák személyét a hírekben naponta látott, romokban heverő szíriai Aleppó városához. Pedig a sajtófotók és híradások egykor mesés városát halála előtt épp Bem apó mentette meg a korabeli ISIS pusztításaitól. Iszlám vallásra való áttérését követően ugyanis ottomán kormányzó volt Murad pasa néven. 1850-ben, egy évvel Törökországba menekülése után a Kmetty, Guyon és társaik oldalán iszlám hitre térő, majd az ottomán hadsereghez csatlakozó hadvezér egy, a városra rontó arab szabadcsapat támadását visszaverve tett szert elismerésre. Még abban az évben elhunyt. Ő állíttatta azonban a város - korábban turistalátványosságként mutogatott - híres ágyúit a polgárháborúban mára korunk „arab szabadcsapatai” által jórészt szétlőtt citadella falára. Temetésekor a város lakói vállukon hordozták a „termetre kicsiny, ám lélekben hatalmas” tábornok koporsóját, és szúfi szentnek kijáró temetésben részesült. Síijához később a helyi dervisek biztatására zarándokként járultak Aleppó lakosai, hisz a legenda szerint Baba Murad pasa síijának földje gyógyító erejű volt a szembajosok számára. 1929-ben, részben az új állam, Szíria oszmánokhoz köthető emlékekkel szembeni ellenséges hangulatának köszönhetően hamvait hazaszállították Lengyelországba, ahol azonban - mivel muzulmán hitben halt meg - nem nyugodhatott szentelt földben. Szarkofágja a mai napig hat gigantikus oszlopon áll a tamówi temető fölé emelve. Az aleppói vakokat gyógyító szúfi szent, Baba Murad, „Osztrolenka véres csillaga” az erdélyi magyarság számára is kivételes személy. Az erdélyi hadjárat során hangzott el a neki tulajdonitott mondás: „Ha a híd elveszett, Erdély elveszett. A híd az enyém marad, vagy meghalok.” Ez a csata előtti mondat Trianon után az egész székelység mottója lett. Személye Erdélyben a magyarság megmaradását szimbolizálja. Marosvásárhelyi szobra, talapzatán a fenti mondattal 1919-ig a város főterén állt, és sokáig az erdélyi magyarság számára olyan emblematikus alkotás volt, mint később a nemzetnek az 1956-os forradalom képeit adó budapesti Bem-szobor. A szobrok azonban saját történeteket is mesélnek. A marosvásárhelyi Bem-szobor alkotója például az a Huszár Adolf volt, akinek halála adott lehetőséget a korszak másik nagy szobrászának, Zala Györgynek, hogy az általa Aradon megkezdett Szabadság-szobor befejezésével berobbanjon a magyar művészi életbe. A budai rakparton látható szobor alkotója már nem volt ilyen szerencsés. Zala György később a szobrászati élet egyeduralkodójaként csöppet sem volt megértő és támogató az őt követő generációkkal szemben. Istók János 1934-ben emelt Bem-szobrának sziluettje, bár egybeforrott az 1956-os forradalommal, hasonló méretű alkotást életében nem készíthetett. A mű nem is állhatna ott, ha a magyar-lengyel baráti társaság, melynek Istók János tagja volt, nem szerez hozzá forrásokat. Istók azon túl, hogy „kéznél volt”, kellően olcsón vállalta a Magyar Mickiewicz Társaság számára a szobor elkészítését, amelyet a Pálffy laktanya előtti térre helyeztek el. A műre tervezett két dombormű helyett azonban már csak egyre futotta a keretből. Istók János viszonylag kései, főleg a harmincas és negyvenes évekre eső szakmai kibontakozásának egyik oka éppen a Zala Györggyel való személyes ellentéte volt, amely fiatalkorára datálódott. Zala később is állandó konkurenciát látott benne, és a korszak elismert mestereként többször is próbálta megakadályozni, hogy a fiatal szobrász nagyobb, főleg fővárosi köztéri megrendelésekhez jusson. Emiatt Istók pályája elején, a századfordulón és a tízes években jórészt csak vidéken tudott dolgozni. A sors iróniája, hogy a Duna másik partján nemrég újonnan felállított Andrássy-szobrot, Zala egyik első nagy alkotását 1919-ben épp Istók akkor félkészen álló, Zalaegerszegre készülő Csány László-szobrának mellékalakjával „takarták el”. A Tanácsköztársaság alatt Zala Andrássy-szobrát a „munka templomának” kulisszaköntösébe falazták, elé pedig Istók János Munka névre elkeresztelt alkotását helyezték, mely a zalai származású Csány László, Erdély forradalmi kormányzója (ezáltal épp Bem apó közvetlen felettese), majd az 1848-as forradalom közlekedési minisztere szobrához készült. Ez a tett részben fricska is volt az „öreg, reakciós, neobarokk ízlésdiktátor” Zalának, aki a megelőző korszak, a kiegyezés korának legreprezentatívabb, leginkább foglalkoztatott művésze volt. Csány László szobra végül a háború után elkészült, Kun Béláék „templomát” pedig elbontották. A Munka-szobor az 1931-ben befejezett alkotás mellékalakjaként ma is látható. Istók túlélte Zalát és az Andrássy-szobrot is, a 100. születésnapja előtt pár hónappal hunyt el 1972-ben. A művész sorsára jellemző azonban, hogy a Bem-szoborhoz hasonló nagy méretű alkotást a második világháború után sem készíthetett: az idős művész a kommunizmus évei alatt szinte elfeledve újra vidéki szobrász lett, és főleg mellszobrokat, érmeket, kisplasztikákat alkotott kései haláláig. um JÓKAI MÓR MOZIBA MEGY Schreiber András Megszámlálni is sok az írófejedelem könyveiből készült mozgóképes adaptációkat. Jókai Mór nemcsak regény- és novellaíróként, de filmen és televízióban is népszerű. Ahogy Jókai Mór a magyar lektűr megteremtője, úgy a műveiből készült filmektől okkal remélték alkotói, hogy megteremtik velük a populáris kalandfilm magyar műfaját. Az első feldolgozások még a mozi őskorában, száz évvel ezelőtt születtek (s nem is akármilyen rendezők kerestek Jókainál ihletet: Az aranyember első adaptációját Korda Sándor készítette 1918-ban), a legutóbbi 2014-ben (A láthatatlan seb, r.: Kapitány Iván). S persze lehetne regélni a színészekről (Beregi Oszkár, Jávor Pál, Tordy Géza, Huszti Péter, Darvas Iván, Latinovits Zoltán) és színésznőkről (Mezey Mária, Szeleczky Zita, Béres Ilona, Pécsi Ildikó, Sulyok Mária) is, elvégre a nagy ívű kosztümös történetek mindenki számára egyértelműen szerethető-megvethető figuráit a magyar színjátszás legnagyobbjai keltették életre. Jókai szerette a színészeket - és a színészek is szeretik a mai napig. A rendezők között is soijázik a szakma színe-java, a már említett Korda Sándortól Bán Frigyesen és Gertler Viktoron át Várkonyi Zoltánig. Utóbbi kiváltképp szerette az irodalmi alapanyagokat s Jókai műveit. A színészként, színházigazgatóként, a Színművészeti Akadémia rektoraként, színpadi és filmes rendezőként ismert és népszerű Várkonyi négy ízben dolgozta fel Jókai Mór műveit. Sőt, Várkonyi műveivel ért csúcsra a kalandfilmes Jókai-hullám: az 1965- ös A kőszívű ember fiai, az 1966-os Egy magyar nábob és folytatása, a Kárpáthy Zoltán a Jókai-filmek legnagyobb igényű darabjai (Várkonyi még 1976-ban leforgatta a Fekete gyémántokat, de akkor már a hazai klasszikusok a tévébe szorultak, a tévéfilmek váltak a „lektűr” terepévé). Várkonyi filmjei a hatvanas években korhű, színpompás kosztümökkel és drága, igényes díszletekkel és kellékekkel, statiszták sokaságával készültek - szemben a korábban látott, költségvetési szempontok miatt inkább kamaradarab-kiállású filmekkel. (Az pedig kissé sem mellékes, hogy a nagyszerű színész Várkonyi remekül osztott szerepet, és jól is vezette színészeit.) A költségvetés politikai akarattal is támogatott szabadsága Várkonyinak megadta arra a lehetőséget, hogy ne kelljen a regények cselekményének egyfajta kivonatára szűkítenie filmjeit, s azok minden elemükben látványosak legyenek, így a mai napig Várkonyi számít a hazai kalandfilmes és népszerű adaptációs filmalkotások hivatkozási pontjának. Irodalmi hűség szempontjából is mintaértékűek Várkonyi filmjei: az adaptáció megköveteli a sűrítést és elhagyást, ám épp ezek miatt gyakorta át is értelmeződhet az eredeti mű mondandója. Jókai populáris elbeszélői technikája a filmforgatókönyvek írói számára is mintaértékű lehetett a hőskorban, ám e technikák átvétele és az adaptáció szükségszerű sűrítései miatt csupán Várkonyi tudott igazán hű maradni az eredetihez. Noha az ő filmjeiben is sérülnek a Jókaira oly jellemző, az eseményeket megszakító leírások és bölcselkedések, a gazdagabb filmes lehetőségek, a szabadabbra engedett lendület lehetőséget adott a rendezőnek arra, hogy filmes eszközökkel, a filmnyelv lehetőségeivel hű maradhasson Jókai világképéhez. A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán mai szemmel is meghaladják a szolgai feldolgozásokat, rosszindulattal sem lehet csupán a klasszikusokhoz készült mozgóképes illusztrációnak nevezni ezeket, épp úgy építik a nemzeti mitológiát, mint Jókai regényei. Mindezt ráadásul egy olyan korszakban, amikor a populáris filmektől az volt a felülről támasztott elvárás, hogy a jövő embere számára nagyon is konkrét - s épp Jókai valódi világszemléletével ellentétben álló - módon alakítsák a nemzetmitológiát. Igaz, Várkonyi nem is azzal a céllal forgatta Jókai-filmjeit, hogy azok afféle (kötelező)olvasmány-pótlékok legyenek. Az 1960- as évek derekán forgatott filmjei nemcsak a néző figyelmére számítottak, de arra is, hogy az esetleges egyedi gondolatok és megoldások a közös olvasmányélmény miatt továbbgondolásra késztetik a közönséget. Vagyis, hogy Jókait olvasni és nézni is jó - s hogy szerencsés esetben a látottakon is lehet elmélkedni. Huszórok 0 templomrom előtt (2004 - tojástempera, vászon) 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Magyar Hősök Arcképcsarnoka - Bem József [tojástempera, vászon]
