Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
8 iiiMsWcMtiüffinsigmiiffl I ] I ui 11111 helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (Vili.) Lövétei Lázár László 8. nagyszünet Áj-váj Vagy a tüdő, vagy a máj, Vagy a szív, de az a táj! Érzem, szorul, feszül, fáj. Ettől csappan meg a háj: Ez mondja majd nekem: álljl Hanem panaszt ne ejts, száj! Az élet úgyse volt báj, Meghalni jobb, ha - muszáj. (1868) Szenvedek én... Szenvedek én egyben-másban, Vén hurutban, fulladásban, Rokkant ideggyengeségben, Félvakságban, siketségben, S impertinens dicsőségben. (1877-78) Évnapra Ma hatvankét esztendeje annak, Mikor engem megtettek Johannák, Esztendeim hát bővibe vannak, Nem sok időt ígérek magamnak. (1879. március 8.) Ahogy ezekből a rövid, bokorrímekkel telezsúfolt, önironikus versikékből is látszik, Arany nemcsak fennkölt témákról (szülőföld, haza stb.) tudott pompás verseket írni, hanem egészen evilági dolgokról is. Mint amilyen - például - a betegség. A különféle testi-lelki nyavalyák megverselése amúgy a költők egyik kitüntetett témája: „Olyan próza minden részem”, panaszkodott egyik versében a testi dologra „vézna, ügyetlen” Arany; „...hadd hívjam Múzsámat, / szegény, bús testemet”, sóhajtotta Arany halála után egy emberöltővel Ady Endre. Figyelembe véve, hogy hányféle betegségben szenvedett (tüdő, máj, Könczey Elemér karikatúrája szív, hurut, fulladás, ideggyengeség, félvakság, siketség), az a 66 év, amit Arany megért (lásd Sejtelem című versét), egyenesen matuzsálemi kornak nevezhető. (Meg kell viszont jegyeznünk, hogy nem Arany volt a magyar irodalom legnagyobb „betegeskedője”: Füst Milán állítólag harmincvalahány betegségben szenvedett - egy időben!) Ercsey Sándor, Arany rokona és barátja azt is tudni véli, hogy mire vezethető vissza Arany János betegeskedése: „Szalontára lett jövetelük után [1852] augusztus elején egy, a szomszédos pusztán lakó ismerősünkhöz mentünk ki látogatás végett. S igen nagy forróság lévén, egy elhagyott vízimalom csatornájában megfürödtünk. A vízfogó szerkezet zsilipjéről mintegy két ölnyi magasságról jó vastagon omlott a víz egy deszka-padolatra s úgyszólván zuhany gyanánt kínálkozott. Arany, figyelmeztetésünk dacára, legtöbbször és leghuzamosabb ideig használta azt. Midőn estefelé haza indultunk, főfájásról panaszkodott, de arról, hogy ezen főfájás a zuhanyozás eredménye, hallani sem akart. Későbben azonban mindig gyakrabban támadta meg és kínozta a főfájás és fülzúgás, kiválólag pedig azon időszakokban, midőn valamit írni akart.” Volt tehát mit kezelnie Károlyi Sámuelnek, Arany nagykőrösi orvosának! És a költő - hálából - mindvégig hűséges maradt hozzá: hiába kezelte később az egyik leghíresebb pesti orvos (Poór Imre), Arany mindig kikérte Károlyi véleményét a tudós fővárosi doktor diagnózisairól és receptjeiről. őrt re HUSZÁRKÉNT SZOLGÁLNI A HAZÁT - SOMOGYI GYŐZŐ MŰVÉSZETÉRŐL Gulyás Gábor A Krisztus születése utáni napnyugati történelem rögzítése hagyományosan két területhez kötődik: az íráshoz és a szépművészetekhez. A szekularizáció időszakáig, azaz a XX. századig az egyes uralkodóházak, népek, országok, majd nemzetek történetének a keresztény morál olyan biztos keretet adott, amelyben egyértelmű volt, ki a hős és ki a gyáva, ki a nemes és ki az alávaló. A scriptorok és a művészek hivatása nem kis részben erre épült: megemlékezni a hőstettekről, a dicsőséges sikerekről vagy éppen a tragédiákról. A modernitásban ez a majd két évezredes gyakorlat néhány évtized alatt a perifériára került.- Hirtelenjében több lett a kérdés, mint a válasz, új és új nézőpontok sodródtak egymás mellé, az oly sokáig átörökített morális alap pedig jórészt szétmállott. Egyre többen lettek, akik nem megismerni és megérteni akarták a múltat, hanem átírni, átértelmezni vagy éppen „végképp eltörölni”. A XX. század második felére az olyan alkotók, akik a múlthoz való viszonyukat továbbra is az évezredes értékrend mentén alakították ki, s munkáikban azt képviselték, korszerűtlenné váltak. A korszerűtlenség a haladás mindenhatóságát hirdető világban meglehetősen súlyos bélyeg volt. Szép számmal akadnak ma is, akik elrémisztő billogként aggatják rá nekik nem tetsző alkotókra ezt a jelzőt, de egyre többen vannak, akik ettől nem ijednek meg. Épp ellenkezőleg! Manapság, amikor mindenki olyan rettentően korszerű akar lenni, egy korszerűtlen alkotó kifejezetten üdítő jelenség. A kortárs magyar képzőművészet egyik korszerűtlen ikonja Somogyi Győző (1942). Ugyanazt a munkát végzi, amit előtte oly sok korszakos mester: megörökíti az arra érdemeseket. Szenteket, államférfiakat, hősöket fest - de katonákat is. Legfőbb témája a nemzeti hagyomány, legfőbb mércéje pedig a keresztény erkölcs. A magyar történelem panteonját festi - hatalmas merítéssel, de biztos választásokkal. A szó eredeti értelmében népi művész, ami nem pusztán abban mutatkozik meg, hogy néprajzi pontossággal örökíti meg a különféle viseleteket és szokásokat, de leginkább abban, hogy mindezek mögé odafest, odarajzol valamit, ami a képeken ugyanúgy nem látható, mint a mindennapokban: az emberek lelkét. Egy romantikus kifejezéssel élve: a „néplelket”. Ez a képessége teszi nagy művésszé. Festeni, rajzolni ugyanis - kis túlzással - mindenki tud. Ráadásul az a naiv vagy „álnaiv” stílus, amihez Somogyi kapcsolódik, többnyire nem a képzett alkotók sajátja. A naiv festészet többnyire nem törődik az anatómiával, a perspektívával s az egyéb klasszikus kompozíciós elvekkel, hanem gyermeki egyszerűséggel, némiképp primitív módon ábrázolja a tárgyát. Somogyi nagyon is reflektáltan viszonyul mindehhez, de ebben a viszonyban rendre tetten érhető a népművészet roppant hagyománya. Ettől izgalmasak a művei, ettől képviselnek más esztétikai minőséget, mint általában a naiv képek. Ilyen módon kerül rá a képeire a „néplélek”, amelyet a néző azonnal megérez. Hogyan és miért? Azt nem tudjuk. Ahogyan egy-egy ember esetében azt érezzük, hogy „lélektelen”, mások esetében pedig éppen azt, hogy „nagy lelke” van - ez a műalkotások esetében sincs másképp. Somogyi Győző műveinek lelkűk van. Értelmezésünket alighanem befolyásolja a művész hitelessége is. Az, hogy a Káli-medence egyik kis falujában élő Somogyi számára a népi életvitel nem üres forma vagy divat, hogy a hagyományhoz való viszonya nagyon is gyakorlatias - mindez bizonyára segítheti a műveinek a megértését, de azt hiszem, nem ezen múlik. A művek legfőbb hitelesítője az a nemzeti hagyomány, amelyhez mindannyiunknak szoros, személyes kapcsolódásunk van, függetlenül attól, hogy ezt tudatosítjuk-e magunkban vagy sem. Az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc kiemelten fontos része ennek a hagyománynak. Somogyi Győző volt az első művész, aki átfogó módon örökítette meg a szabadságharc hadseregét: képeken ábrázolta a magyar huszárokat. Ez a hagyományőrzés egyik legnemesebb formája: Somogyi huszárjai ugyanis nem pusztán hadtörténeti, hadviseleti szempontból pontos rekonstrukciók, de a díszes öltözéküket büszkén viselő katonák tekintetében felfedezhető a hazaszeretet érzése is. Ilyet más aligha tud kifejezni, csak aki maga is tudja, mit jelent egy - esetenként kifejezetten ellenséges környezetben - huszárként, alázattal szolgálni a hazát., Lapszámunkat SOMOGYI GYŐZŐ munkáival illusztráltuk. A Nemzet Művésze címmel kitüntett, Kossuth-díjas grafikus és festőművész 1942-ben született Budapesten. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Jelenleg Salföldön él. A fotók Somogyi Márk munkái. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. március
