Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)

1990-10-06 / 157. szám

4 - TOLNATÁJ 1990. október 6. T öprengéseim Tatárlánc Szedjük a szőlőt, telik a vödör és a lá­da, közben beszélgetünk, a változatos­ság kedvéért az árelemésről. „Csak en­nél rosszabb ne legyen, szerencsére a fiatalok nem tudják, milyen szegényesen éltünk akkor, mikor egy kötény krumplit adtak egy napszámért” - mondja Kati né­ni, a párom, akinek az arcát eltakarja a dús lomb, s csak a sor végén látom, mi­kor újabb sort fogunk. Tempósan hala­dunk, az idő kellemes és csönd van a he­gyen. Egyszerre csak az egyik férfi el- kíáltja magát: „fiúk, tatárlánc”. A munka ésszerűsítésének egyik mód­ja ez, olyan mint például a szaladgálás, s csak akkor lehet ilyen dolgokat művelni, ha több ember dolgozik együtt. Próbál­tam kideríteni, de nem tudtam: honnan ered az elnevezés. Elképzelhető, hogy évszázadokkal ezelőtt maguktól a tatá­roktól lesték el a munka megosztásának ezt a módját. A dolog lényege: három férfi két, négy férfi három műanyag szőlőslá­dát tud egyszerre a sor végére vinni, ahol vagy hordóba, konténerbe öntik a szőlőt, vagy viszik egyenesen a darálóhoz. A ta­tárlánchoz legalább három ember szük­ségeltetik. Legalább három ember pedig csak akkor fogható munkára, ha közö­sen elhatározták, hogy együtt fognak dolgozni. Közösség, együtt munkálkodás, egy­más segítése. Micsoda ósdi fogalmak! Talán már meg is szólják azt, aki csak úgy szívességből, jó szándékból, önzetlenül és fizetség nélkül segít az ismerőseinek, barátainak, sőt: rokonaiknak. Nem divat manapság, mikor a pénz az úr, a jószívű­ség. Nem szokás, vagy nagyon is ritkán, képletes értelemben akár, tatárláncot al­kotni. Nem az összefogás időszakát él­jük. Sokszor az az érzése az embernek, hogy mindenki csak fújja a magáét, mondja, mondja és már az sem érdekli, hogy a kérdésre milyen választ kap. A leggyakrabban ezt mostanában a külön­böző gyűléseken tapasztalni: ahelyett, hogy a lényegről beszélnének, sokan az elmúlt időszakban elszenvedett sérel­meiket sorolják iszonyatos hévvel, elég­tételt követelnek, már-már az az ember érzése, hogy gyilkolni is képesek len­nének. De vajon létézett-e olyan kor a világ történelmében, amikor egyáltalán senkit sem bántottak,, békésen, vidáman és ne­vetgélve éltek az emberek egymás mel­lett? Soha! Most, hogy ennek a piszkáló- dásnak, egymás bosszantásának az is­tennek sem akar vége lenni, az ember kezdi elveszíteni a türelmét. Mikor kez­dünk el végre a mindennapi gyakorlati dolgainkkal foglalkozni, azzal például, hogy ki és hogyan szállítja el az utcánk­ból a szemetet, kinek a dolga kicserélni az égőt a sarki lámpánál, mit lehetne ten­ni a buszmegállóban unatkozó gyereke­kért, azokért az öregekért, akik hétszám­ra még a postással sem beszélgetnek. Most az új önkormányzatoknál, a képvi­selő-testületi üléseken remélhetőleg nem a pártoskodás, egymás okolása, a felelősök keresése lesz a legfontosabb,, mindennél előrébbvaló dolog, hanem a falusi és városi tatárlánc megszervezése. Ha ez nem történik meg rögtön az ele­jén, valószínű, hogy még több lesz a sér­tődött és sértett ember, szaporodik a le­mezgyűjtemény, amelynek egyes darab­jait már az unalrjmig ismerjük. Közben az idő meg szép lassan telik anélkül, hogy körte került volna mondjuk a sarki villany­póznára, ahol ha sötétben hazafelé bandu­kol valaki, könnyen megeshet, hogy lábát töri az egyenetlen járdán. Gipszbe ágyazott lábbal pedig nemhogy futni, de bicegni is csak kínkeservesen lehet... Bocsánat... Vasárnap délután pontosan háromne­gyed háromkor felhívtak telefonon. A hölgy nem mutatkozott be, csupán közölte: „nem tetszik nekünk a maga cikkje”. Rettenete­sen érdekelt, hogy az anonim hölgynek mi a baja velem: mire kiderült, hogy nem a mai magyar valóságot feltáró jelenséggel kap­csolatban van véleménye, mondanivalója, hanem egy félmondatot kifogásol: nem is olyan rosszul öltözöttek azok az emberek, akik a domboldali házakban laknak. Mit mondjak? Megállt bennem a vér, elakadt a szavam. Csak akkor tettem le a kagylót amikor a hölgy a kínzásom változatos esz­közeit kezdte sorolni: ki kellene lógatni fej­jel lefelé az ablakon, továbbá szét kellene verni a fejemet Hát igen: dühösek az em­berek, s ugyan ki másra lehetőnek, mintáz újságírókra, aki lát a szemével, hall a fülé­vel, esetleg a pénztárosnőre, aki elkéri a drága mosópor árát Ám ez csak egy do­log: az öltözködéssel olyan érzékeny pont­ra tapintottam, ami fáj, amitől följajdul az ember. Nem ez az első eset. Talán húsz éve an­nak, hogy nagyrabecsült kollégám, az egy­kori családemberek szegényes életkörül­ményeit ruházkodását irta meg, mire mér­hetetlenül sok levelet kapott: a cselédek nem voltak annyira szegények és a ruháju­kat mindig tisztán tartották. Tíz esztendeje körülbelül annak, hogy másik kollégám egy téesz közgyűlésről tudósítva leírta: a férfiak műanyag mikádót, a nők fejkendőt viseltek. Nem győzte mutogatni a fényké­peket amin feketén fehéren látszott, milyen öltözetben jelentek meg az ominózus ese­ményen a parasztemberek. Nekem nincs fényképem, nem kaptam leveleket csak még egy telefont bizonyos „Ferenc Jóskától”, aki alacsonynak tartja az intelligencia-hányadosomat többek kö­zött azért mert megsértettem azokat az asz- szonyokat, akik nem is öltöznek olyan rosszul. Itt és most elnézést kérek azoktól a szek­szárdi, bottyánhegyi asszonyoktól, akiket a ruházkodásuk leírásával megsértettem. A megfogalmazás, - mely a következőkép­pen hangzott - nem volt a legszerecsé- sebb. „A buszon kora hajnalban és késő este fáradt asszonyok vonszolják álmos gyermekeiket, kopott ruháik nem éppen a legjobb módról árulkodnak. Részleteket fi­zetnek, maguk varrnak, jobb ételt és jobb holmit ritkán engednek meg maguknak”. Nem kellett volna így általánosítanom, ár­nyaltabb, s valósághoz hűbb lett volna ha azt írom, hogy látni a buszon viseletes-ru- hás asszonyokat is és olyanokat is, akik elegánsan és választékosán öltözködnek. Mert valóban ez az igazság. Dehát az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy éppen a buszon találkoztam azzal a rendkívül finom ízlésű asszonnyal, akivel közösen járunk turkálni. Ugye nem kell ma­gyarázni: a művelt nyugat jótékonysági egyesületei által összegyűjtött, levetett ru­hákat árulják kilónként 300-600 forintért, de Kölesden árleszállításkor 150 forint egy kiló ruha ára, Pincehelyen meg cipőt és re- tikült is lehet kapni. Én például egyáltalán nem szégyellem, hogy nem a Skálából, a Luxus Áruházból, az Oesterman divatház­ból, hanem a bálás butikból öltözködöm. Ahogy így végignézek magamon, a cipőn és a fehérneműn kívül minden holmim on­nan hoztam, és meg kell mondjam, igazán jól érzem magam ezekben a ruhákban. Sajnos varrni nem tudok, valahányszor próbáltam, már a szabásnál elnyirtam az anyagot, a tű alatt összegubancolódik a szál, - szóval kár belefognom, marad tehát a közismert nevén turkesztánnak nevezett üzlethálózat Legfeljebb az zavar, mikor a zongoratanárnő megfogja és elhúzza elő­lem a blúzt aminek az ujját éppen meg­ragadtam. „Nem a ruha teszi az embert” - hallottuk eleget a hamis mondást nem is olyan ré­gen. Bizony, bizony az öltözködésből, a küllemről következtetni lehet bárkinek az anyagi helyzetére. S ez bosszantja az em­bert Talán még jobban, mint a márkás autó, a balatoni nyaraló. Mert ez mindig minden áldott nap látható, s az embernek, bármennyire is spórolós, főleg ha gyereke­ket nevel, taníttat, egyszerűen nem telik ar­ra, hogy ízlésének, vágyainak megfelelően öltözködjék. S ha ezt megmondják, nagyon fáj, mert az igazság nagyon tud fájni. Bocsánatot kérek még egyszer azoktól, akiket megsértettem. Addig is, mig jobbra fordul a sorsunk, nézzük együtt a Gulden- burgok öröksége című filmsorozatot ami­ben a disztingvált hölgyek pazar ruhákban vonulnak egyik kastélyból a másikba. Úton... Soha ennyi agyonpakolt autót nem le­hetett látni az utakon mint mostanában. A hátsó ülés, a tetőcsomagtartó tele van krumplival, almával, hagymával, fűszer-, meg bogyiszlói paprikával, ketrecekben olcsó, letojt tyúkokat szállítanak, otthon levágják és a mélyhűtőbe pakolják. Most már az is igyekszik garázsba, tanyába, ismerősnél legalább egy kis helyiséget kialakítani magának, aki olyan lakásban él, ahova különös megfontolásból nem építettek kamrát. Ha az embernek kam­rája, a kamrájában élelme van, bizton­ságban érzi magát, nincs kiszolgáltatva senkinek. Biztonságban élni, kellemes, míg kiszolgáltatottan élni iszonyatos. A hírek áremelkedésekről, várható áru­hiányról szólnak, ezért aztán nincs mit tenni: spájzol az ország... D. Varga Márta Az aradi tizenhárom: Az áldozatok sorsa Némi előtanulmányoknak hála, évről évre nekem jut osztályrészül az a meg­tiszteltetés, hogy a nemzeti gyásznap évfordulóján az áldozatokra emlékezzek és emlékeztessek. A tények ismertek: 1849. október 6-án a magyar szabad­ságharc tizenhárom katonai vezetőjét, császári hozzájárulással, Haynau tábor­szernagy parancsára Aradon lemészá­rolták. A holttesteket - miután egy ideig elrettentő közszemlén voltak - a kivégzés színhelyén temették el. Nem olyan idők következtek, amikor a mártírok felkutatá­sával alaposabban foglalkozni lehetett volna. így nemcsak az rémregénnyel felérő, ami elítéltetésük után történt, ha­nem a halálukat követő sorsuk se ke­vésbé az. Mártír voltukban soha, senki egy per­cig nem kételkedett. Nemcsak minálunk, hanem sokan külföldön, vagy éppen az ellenség soraiban sem. így Ausztria el­itéltetése teljes volt, amit nem éppen an­gol hidegvérrel Palmerston brit külügy­miniszter így fogalmazott meg: „Az osztrák a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a müveit ember nevét bitorolták...” Még a szabadságharcot gyakorlatilag leverő I. Miklós cár is megüzente az oszt­rák miniszterelnöknek, hogy: ....szemé­l yes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkoztatásait épp azokkal az egyénekkel szemben gyakorolják, akiknek az érdekében a császárnak (I. Ferenc Józsefnek) kegyel­mére apellált...” Dr. Franz Waschek katonaorvos, az 1911 -ben élt utolsó osztrák szemtanú így vélekedett Juhász Ferenc aradi múzeumi tisztviselő előtt:- „...egyrészt félt mindenki, másrészt borzadt ettől a rettenetes drámától, me­lyet csak egy Haynau agya találhatott ki. Én nem vagyok magyar, mégis undor fog el, ha erre gondolok!” A hátramaradottak, a hozzátartozók és az egész nemzet, a hóhérok elítélésénél természetesen sokkal többet akart. A ki­végzettek földi maradványait is, hogy azok méltó helyre, tisztességes Sírokba kerülve várják a jobb időket, amikor az egész ország hódolhat emlékük előtt. Bostonból Bonyhádra Ez az időpont egyébként máig se érke­zett el. Damjanich másodfokú unokatestvére volt a dúsgazdag temesi földbirtokos, Csernovics Péter. Ö már a kivégzés nap­ján, akkori pénzben óriási összegeket, 100 aranyat adott Zsiradó János komor­nyiknak, hogy Damjanich, Láhner, Lei- ningen és Vécsey tetemeit vesztegetés­sel bár, de szerezze meg. Utólag nagyon bánta, hogy hallgatott az aradi hölgyekre, akik azt ígérték, ha ezt a négy áldozatot sikerül kiváltania, a többiről majd ők gon­doskodnak. Franz Bott, a hóhér, ugyanis üzletre kész szakember lehetett, hisz ezt mondta:- „Ha akarják, a többit is oda adom!” Természetesen jó pénzért és a komor­nyiknál ekkor nem volt több pénz. A négy holttestet Csernovics mácsai kastélyá­nak parkjába szállították. Damjanich és Láhner itt került ideiglenes sírba. Leinin- gen maradványait sógora, Urbán György vitte előbb Monyoróra, majd a borosjenői templom kriptájába. Vécseyt feleségé­nek barátnője az aradi temetőben, ide­gen név alatt hantoltatta el. Ugyanez lett a sorsa Kiss Ernőnek is, akit a huszárja és inasa szabályosan ellopott és aki egy ideig ugyancsak hamis sírfelirat alatt pi­hent. Most Eleméren nyugszik, családi sírboltjában, Jugoszlávia területén, illő körülmények közt. Utóbbinak sorsáról meghatóan szép levélben számolt be „Kovács Mihály, Kiss Ernő nyugodalmázott huszárja”, aki leve­lét egyenesen Kossuth Lajosnak címez­te, nem sokkal az aradi vértanúk első em­lékművének felállítása után, 1890. októ­ber 29-én. Még ennyi esztendő után is utóiratba foglalta az aggastyánnak írt le­velében a valószínű aggastyán: „Én az én gazdámat 20 évig hűen szol­gáltam.” Dessewffy Arisztid holttestének kiása­tására csak 1850 tavaszán került sor. Éj­jel próbálkoztak vele, de az eső és egy szemfüles őr ezt lehetetlenné tette. Más­nap egy osztrák őrnagy ajánlkozott a ki­ásatásra, ha a családtagok egy csomó alárendeltjét (és feltehetően őt magát) meg tudják vesztegetni. Ez sikerült. Nem koporsót, hanem ládát kért a vár alá, hogy ne okozzanak feltűnést. A döbbent hozzátartozók a távol Margonyán, (Sá­ros-megyében) egy oszlásnak indult, fel­darabolt testet találtak a szűk ládában, melyet csak egy kihúzott fog helyéről si­került azonosítani. Dessewffy még ekkor se tért örök nyu­galomra. AII. világháború harcai idején a családi kriptát „kincskeresők” feldúlták és ma már senki nem tudná megmonda­ni, hogy a nevét őrző tábla mögött hány- és melyik családtagjának maradványai rejlenek. Sch weidel József és Lázár Vilmos azo­nosítása 1913-ban már csak antropoló­giai módszerekkel, a kor legnagyobb szaktudósa, Bartucz Lajos segítségével sikerült. Tudták, hogy mindketten térdel­tek, kéztartásuk ismert volt és az is, hogy a tetemeket megmerevedésük után dob­ták a nem túl mély gödörbe. Ezenkívül Lázár valamivel magasabb volt, mint Schweidel. Mindketten fejlövésben hal­tak meg, de a csontmaradványok Lázár Vilmosnak a korabeli feljegyzésekben szereplő rendkívüli testi erejét is iga­zolták. Aulichnak, Knezicnek, Nagysándor Józsefnek, Poeltenbergnek és Török Ig- nácnak az 1932-es nagy árvíz elvonul- táig kellett várniuk kiemelésükre. Ez már az új uralom idején, nem kevés hivatalos akadékoskodás mellett történt. Bitófák és hatalmas vasszegek is előkerültek. Ez utóbbi két leletfajta segített az azonosí­tásban, mert ismeretes volt, hogy kit ki után végeztek ki és az is, hogy kinek a sír­ját bontották már fel. A vértanúk nagyon sokáig az aradi mú­zeum pincéjében pihentek, majd tizen-1 egyen - Dessewffy és Kiss Ernő kivételé­vel - haláluk 125.-ik évforulóján ismét találkoztak az emlékükre emelt obeliszk alatti kriptában. Az obeliszk környéke ezt követően hosszú évekig csak egy-egy alkalommal, a magyar katonai attasé ko­szorúzása idején, volt úgy, ahogy rendbe téve és megközelíthető. Az idén számo­sán ott jártunk a szerkesztőségből már­cius 15-én. Az akkori viszonyok kifogás­talanok voltak. Reméljük, azok is maradnak. ORDAS IVÁN „El kell oszlatni a té ve szm é ke t” Katonára még csak nem is emlékeztet. Kedves, mosolygós, közvetlen, nagyma- más Adele Salinger, az Egyesült Államok békehadtestjének, vagy ahogy magyar fordításban közismertté vált, békeszol­gálatának tagja. Mellesleg valóban nagy­mama, hat gyermekét és kilenc unokáját hagyta a Massachuttes állambeli Bos­tonban, hol egy kiadóvállalat számító- szakértője volt, mielőtt angolt tanítani Magyarországra jött. Felnőtteket korábban már tanított, nem idegen tőle a pedagógia sem, ezért sze­retett volna már két évvel ezelőtt külföl­dön munkát vállalni, de akkor hazánk még szóba sem jöhetett a választható or­szágok között. Marokkóba, vagy más afrikai államok­ba mehetett volna, de inkább kivárta, míg szabad lett az út. Komoly oka volt rá, Ade­le Salinger ugyanis magyar származású szülők legkisebb gyermeke, édesanyja Erdélyben, édesapja egy, a ma­gyar-osztrák határ közelében lévő tele­pülésen született. Ö maga magyarul nem tudott, de nagyon érdekelte az ország, így alávetette magát a jelentkezők sze­mélyiségét szinte átvilágító szigorú felvé­teleinek. A kapott szakirodalom és az Egyesült Államokban hivatalos kiküldetésben lévő magyarokkal folytatott beszélgetések segítségével tájékozódott az itteni viszo­nyokról, majd hatvanadmagával útrakelt Európába. Izgalommal, kíváncsisággal, várako­zással. Hiszen semmi sem helyettesítheti a személyes találkozásokat, valódi képet A békehadtest „katonája” Adele Salinger alkotni egy népről nem lehet csupán könyvekből, filmekből, propagandából. Mi magyarok például egyáltalán nem va­gyunk olyan bohémek, mint amilyennek hitt minket, az eddig nálunk töltött rövid idő alatt úgy vette észre, inkább kissé konzervatív, bár érzelmek által vezérelt magatartás jellemző ránk. Az egymás kö­zötti érintkezésben némileg kimértek va­gyunk, de azért nagyfokú expresszivitás­sal bírunk. Vendégszeretetünk, segítő­készségünk csupa jó benyomást keltett benne. Persze vannak egészen sajátos, a tengerentúlon nem jellemző szokásaink, mondjuk, hogy étkezés előtt jó étvágyat kívánunk egymásnak, kevésbé vagyunk lezserek mindennapjainkban, mint az amerikaiak. De á tanárnő szerint a róluk kialakult kép is más, mint a valóság, főleg a filmek eltúlozzák az erőszák, a brutali­tás, a gengszterizmus szerepét. Ezért Adele Salinger szolgálata fontos részének tekinti a téveszmék eloszlatá­sát, a nyelv elsajátítása mellett arról is sok mindent el szeretne mondani tanítvá­nyainak, kollégáinak, milyen is az ameri­kai valóság. Milyen volt a legelső órája a gimná­ziumban? Mielőtt válaszol, kicsit töpreng, azt mondja, valójában nem tudta felmérni. Az angolszász oktatási rendszerhez képest kevesebb szerepe van nálunk a tanulói önállóságnak, kreativitásnak, a gyerekek viselkedéséből nem derült ki, meglep- te-e őket új oktatójuk közvetlen. kötetlen, stílusa, vagy csak fegyelmezetten tudo­másul vették. Mindenesetre továbbra is szeretne a játékos, kötetlen feladatokra, fesztelen társalgásra építeni, diákjai meglévő tudásszintjéhez igazodva minél többet beszéltetni őket. Megnehezíti ugyan mindezt, hogy nálunk használatos tankönyvek brit-angol szellemben íród­tak, s bizonyos terminológiai különbsé­geket tisztázni kell, de ezt közös erővel majd megoldják. A legfontosabb, hogy a magyar fiatalok megértsék, a nemzetközi, pénzügyi, gaz­dasági kapcsolatok fejlődéséhez nélkü­lözhetetlen egy világnyelv ismerete. Cser Ildikó Fotó: Ótós Réka

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom