Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-01 / 261. szám

4 KÉPÚJSÁG 1988. november 1. Moziban A Mississippi szirénje A szirének köztudomásúlag szépek és énekükkel elcsábítják, kábítják a hajó­sokat. Francois Truffaut filmjében - ami csak nekünk új - kissé másként történik ez. A Mississippi szirénje című filmben nem a folyamról, csak egy azonos nevű hajóról van szó, amelynek egyik utasa bűnöző barátjával a partra, pontosabban egy kicsinyke kis szigetre megy ki, hogy a kicsinyke sziget kicsi kapitalistáját megkopassza minden pénzétől. Hogy mire mégis a hangzatos cím? Talán az eladhatóságot szolgálja... Nem tudom. Miként azt sem, hogy miért kellett ezt a meglehetősen megkopott, régi filmet most újként bemutatni. Jean-Paul Bel­mondo neve persze vonzza a mozinéző­ket, miként Katherine Denevue szépsége is, ami csak a valóságban tűnt el, a film­vásznon az egykori szépasszonyt látjuk viszont. Belmondo itt még nem volt az utóbbi filmekben megszokott dörzsölt vagány, még nem kell verekednie a film nagy részében, pusztán egy szimpatikus, de kissé ügyfogyott balekot játszik el, akit a szépséges szirén természetessen el­csábított. Ha akarom, még meg is hatódhatok ezen a nagy szerelmen, ami az ártatlan kis kapitalistát gyilkosságba viszi, csak éppen ekkora naivitás csak a filmvász­non képzelhető el. Azt hiszem, a filmtörté­net sem Truffaut legjobb filmjei között tartja számon majd a Mississippi szi­rénjét és Belmondo sem ezen alakítása miatt lesz sokáig ismert. Tény, hogy min­dent megtett a film sikeréért, de ez kevés volt. Igazán játszania sem kellett. Néhány ábrándos tekintet, sztoikus belenyugvást sugárzó képsor is elég volt, hogyha akarom elhiggyem, amit a forga­tókönyvíró fantáziája elhitetni akart. Hogy nem hittem, az magánügyem. De, hogy nemcsak a néző, hanem a forgalmazók is csalódtak a filmben, azt igazolja, hogy még csak félházasnak sem mondható vetítőteremben került sor a bemutatóra. Amire - ekkora késéssel - talán nem is volt szükség. T. Rádió Többet ésszel Kérdés most már csak az, kinek az eszével? Mert abban a vasárnapi, kora délu­táni műsor címével egybehangzóan valamennyien egyetértünk, hogy töb­bet ésszel, mint erővel. S amíg a Terv­hivatal elnöke és miniszterelnök-he­lyettesünk bizonyos zsebbevágó kér­désekről vitatkozik, a kedves rádió- hallgató egyre tanácstalanabbá válik. Az importpolitika nagyobb liberaliz­musa várható? Vajon ki és merre bil­lenti a mérleg nyelvét? A tudományos kutatás területén előrelépés lesz? Több pénzt áldoznak rá, vagy csak megkapja azt, ami egyébként is meg­illetné? A döntés vagy a bizonytalanság eléggé tartósan gyűrűző dilemmáit osztották meg a hallgatóval? Sem ez, sem az. Tekintsük csak a visszavon­hatatlanul közös, felelős és cselekvő gondolkodás első lépéseinek. A biza­lomnak, amelynek a kölcsönösségét a rádió immár jó ideje szívós követke­zetességgel építgeti. Ezt szolgálta Bánkuti Gábor ugyancsak vehemens, őszinte szópárbajjá váló beszélgetése Czibere Tibor művelődési miniszter­rel. Erőszakosságában is érzékeny és ügyes riporteri hadművelet: azono­sulni tudunk-e Czibere Tibornak, a négy hónapja e tárca vezetőjének sze­mélyessé avatott, a magánemberként is megvívandó gondjaival? Ennek az interjúnak ez ad többletet, ez a fino­man érzékeltetett személyesség, az­zal együtt, hogy egy lehetőség és ki­harcolandó oktatási-felsőoktatási változtatást is felvázol. Elhiheti ez a személyesség, hogy a „leckét” jól, és a reálpolitikus, a pedagógus szem­üvegén keresztül jól, jobban tudja többségünknél - de tudatja azt is, hogy a művelődésügy is csak a de­mokratikus meggyőzés eszközeivel élhet, amikor küiönharcait megvívja, különbékéit megköti, a közös érdeke­ket kialakítja más tárcák képviselői­vel. És legfőképpen abban elhitető, hogy a személyességnek, az egyéni akaratok összegződésének, a jobbító szándékoknak eredménye, jövője le­het. Azaz a gondolkodás már most a „megtérülő beruházások” reményé­vel kecsegtet. Végezetül dr. Horváth József, a Tungsram irodavezetőjétől tudunk meg korántsem érdektelen informá­ciókat energiaügyben, majd hason­lóan fontos tudnivalókat az ASTA - az amerikai utazási irodák szövetségé­nek - magyarországi kongresszusá­ról. A kapcsolódó, figyelmünket ébren tartó műsorblokkok így, összekap­csolódva mintha azt sugallnák, hogy néha - okkal vagy ok nélkül - a szük­ségesnél sötétebben ítéljük meg a va­lós helyzetünket. Kérdést is hagy, amit önmagunknak kell feltennünk: tudunk-e majd élni még meglévő esé­lyeinkkel? - br ­Operapremier a piramisok tövében Operarajongók számára igazi ínyenc­ségnek számtó premierre került sor szombaton Mexikóban: a híres teotihua- cani piramisok nyújtotta természetes díszletek között elsőként adták elő az „azték dalok” című művet, méghozzá a kihalófélben lévő ősi mexikói nahuatl nyelven. A főszerepet Placido Domingo énekelte, ugyancsak nahuatlul. Az „azték dalok" Nezahualcoyotl, a na­huatl törzs XV. századi vezérének költe­ményein alapul. A nahuatlok nyelvét ma már csak néhány ezren beszélik Mexikó­ban, bár még költők is akadnak, akik ezen a nyelven írják verseikét. (A nahuatl nyelv adta egyébként a világnak a „cso­koládé” szót.) A dalművet a szerző, az argentin Lalo Schifrin vezényelte obszidiánból - a mexikó őslakosai által faragott tárgyak készítésére használt vulkáni kőzetből - készült pálcával, a Hold-piramis előteré­ben. A szerző azt mondta, hoyg azért irta a művet nahuatl nyelven, mert azt külö­nösen lágynak, zeneinek érzi. Az előadás, amelyen fellépett Nyikita Sztorojov szovjet énekes is, s amelyhez a zenét Mexikóváros énekkara és szimfo­nikus zenekara szolgáltatta, része volt az ENSZ által nemmrégiben az emberiség kulturális örökségének nyilvánított Teoti- huacan-piramisok megmentését célzó pénzgyűjtő kampánynak. A bemutatónak 10 ezer nézője volt. Deutsche Bühne Kabaré A német színházra (hivatalos neve nehézkes: Német bemutatószínpad, Szekszárd), tehát a Deutsche Büh- nere szükség van, művelődéspoliti­kai szerepe vitathatatlan, ugyanak­kor komoly, az eddiginél jóval na­gyobb szerepet játszhat színházi életünkben. Azt is hozzá kell ten­nünk, hogy fennállásának eddigi tör­ténete nem zavartalan, nehezen ta­lálja meg, vagy inkább még ma is ke­resi helyét, talán feladata sem rajzo­lódott ki világosan, mert kérdés, hogy működésében mennyi szere­pet kell szánni a népi hagyományőr­zésnek s mennyiben kell klasszikus értelemben vett színháznak lennie. Munkájában közönségigény és mű­velődési-művészi feladat találkozik, közben az utóbbi időben szervezeti kérdések is felmerültek, mindegyik megoldásra vár. Az eddigiek csak azt a tényt erősítették meg, hogy szükség van rá, mert több volt az út­keresés bizonytalansága, mint az igazi eredmény. A gyenge Boccac­cio-átdolgozás műsorpolitikai fél­reértés volt, Schnitzler jelenetei sem forrósították át a nézőteret, s a Hans Shachs-egyfelvonásosok, a Fast­nachtsspiele néhány darabja is in­kább irodalomtörténeti emlék, mint eleven színház. A Deutsche Bühnenek feladata, sőt hivatása van s természetesen jö­vője is, az ehhez vezető utat kell megtalálnia, aminek biztató és sike­res állomása a most bemutatott ka­baré: Lerne lachen ohne zu weinen, amit így adhatunk vissza: Sírás nél­kül tudj nevetni. Gregor Mayer és a rendező Máté Lajos állította össze a háború előtti évtizedek szerzőinek műveiből, akik között Brecht éppúgy szerepel, mint Erich Kästner, Tuc­holsky vagy Wedekind. Talán távo­labbi tájakra is el lehetett volna me­részkedni, mert ugyan ki tudja, hogy mit játszottak Erika Mann nevezetes Pfeffermühle-kabaréjában, amiről a jeles apa úgy beszélt, hogy a „Klein­kunstbühne” világában igazi irodalom. Az indítás nem a legszerencsé­sebb, mert a bevezető jelenet elnyúj­tott, csattanója sincs, de aztán egyre több élettel telik meg a kis színpad, a közönség is mind jobban érzi, hogy fesztelenül nevethet, mint Dobák La­jos és Gera Zoltán egymondatos re­meklésein vagy Kurt Tucholsky har­sánytréfáján, melyben egy házaspár viccet mesél. A jelenetek, közbeikta­tott dalok színvonala, humorának fo­ka eltérő, de Máté Lajos jó ritmust tud adni az előadásnak, az egyes elemek összeillenek s végül is szín­házat látunk, mégpedig jó színházat. Ehhez természetesen jó színé­szekre volt szükség s ebben a Deutsche Bühne eddigi működése során sem volt hiány. Abrahám Edit, Gera Zoltán régi ismerős, most a ki­tűnő Schubert Éva csatlakozott hoz­zájuk s alkalmi balesete ellenére, lá­bán gipsszel végigkomédiázta az előadást. S itt van Dobák Lajos, aki jeles szinész és nagyon szépen mondja a német szöveget, s megbíz­ható, társ volt Simorjay Emese és Újlaky Károly, valamint a zongorakí­sérő Fuchs László. A hatásos díszlet Schandl Gábor munkája. A Lerne lachen... a Deutsche Bühne vitatha­tatlanul eddigi legjobb előadása, színház, atmoszférája van, dinami­kája, s olyan fordulat a Deutsche Bühne történetében, ami magában hordja a folytatás ígéretét is. c L Tévénapló Mégis beszélünk róluk Az első szó a csodálkozásé: miért kellett csaknem tíz évet várni „Az őszinte szó kevés..." című dokumentumfilm bemutatásával? Kik, milyen megfontolás alapján akadályozták meg vetítését, illetve miért csak egy szűk kör (szakemberek? kiválasz­tottak?) láthatta? Az igazság elhallgatása mindig kockázatos, mert illúziókat táplál, a kivetített világkép pedig szükségszerűen felcseréli az ábrándot a valósággal. Ter­mészetesen jól tudom, ha tíz évvel ezelőtt bemutatják ezt a dokumentumfilmet, nem sok változik, az arra hajlamos fiatalok nem tesznek fogadalmat s nem térnek jó útra, következésképp ugyanúgy lennének ma is olyanok, akik a társadalom pere­mére szorultak, sőt olyanok is, akik ott érzik jól magukat. Türtaioszról, a spártai köl­tőről azt tartja a legenda, hogy maga is beállta csatasorba s verseit szavalva bizttat- ta a katonákat, talán nem is eredmény nélkül, de a művészet általában nem szokta megváltoztatni az embereket, ha így lenne, már régen béke és jóság uralkodna a földön. Egy dokumentumfilmtől végképp nem lehet ezt várni. Nem is ez a feladata, hanem az, hogy bemutassa a valóságot, adalékot szolgáltasson az élet tényeihez, ezzel mintegy megmutatva a választás lehetőségét, hogy ilyen is van, de másként is lehetne. „Az őszinte szó kevés... ” című dokumentumfilm címében is hordja a tanulságot, s a néző legfeljebb azon borzadhat el, hogy ilyen is van, mialatt ő békésen borozgat tévézés közben s legföljebb azon füstölög magában, hogy becsapták a boltban s kevesebb a pénze, mint amennyit el tudna költeni. Megrendítő képsorok. Három fia­talról szól, akik fölött azóta tíz esztendő múlt el, s nem tudjuk, ma mi van velük, de valószínűleg az állapotrajz ma is érvényes. Csövesek, akik kiszakadtak környeze­tükből, akár azért, mert így hozta sorsuk, akár azért, mert ehhez volt kedvük. Alapjá­ban véve romantikus alkat mind a három, csodára várnak, ami természetesen egyre késik, a közmondásból pedig jól tudjuk, hogy Isten segítségéhez is szükséges a személyes hozzájárulás. Megrendülésünkkel együtt sok minden eszünkbe juthat. Az is, hogy Kőbányai Já­nos és a rendező B. Révész László filmje végtére tele van hiányjellel. Nem a boldog megoldás hiányzik, a közös öröm, hogy mindenki befut a boldog révbe, inkább az zavaró, hogy a szerzők maguk sem tudták eldönteni, együttérzést keltsenek-e a né­zőben, aki mégis csak szánja a szereplők keserű sorsát vagy inkább ítélkezzék, szi­gorúan vagy elnézően, ki-ki vérmérséklete szerint. A három példa, pontosabban ellenpélda élet ugyanis nem rokonszenves, sőt egyenesen visszataszító. Itt ugyanis nincs szó klasszikus értelemben vett tragikai vétségről, midőn a hős, Hamlettel szólva, „kikéi tenger fájdalma ellen”, mert mit is mondjunk arról, aki boxert hord zsebében s gátlástalanul leüt egy rendőrt? Az külön kérdés, hogy milyenek börtönviszonyaink, mert erről is szó esett a filmben, hőseink története azonban csak folytatódott a börtönben s nem ott kezdődött. S hihetünk-e Margitkának, aki könnyeivel is érvel, mikor arról beszél, hogy magá­hoz szeretné venni állami gondozott gyerekét, de ki adná kezébe, amikor 18 éves, nem ért semmihez, dolgozni nem szeret? Egyébként is ez a legjellemzőbb rájuk, csak pénzt akarnak, sok, sok pénzt, természetesen munka nélkül. S itt hiány­zott egy hangsúly a filmből. Mert a fiatalember önérzetesen mondta, hogy ládákat kellett raknia, de ez méltatlan hozzá, s rosszul is fizették. No de ha nem ért semmi­hez, mit vár az élettől? Nem könnyű ma fiatalnak lenni, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy bűnözővé kell válnia valakinek. Nem a kegyes tanulság hiányotta filmből, ezt mindenki levonhatja magának, ha akarja, hanem annak érzékeltetése, hogy sorsáért mégis csak mindenki maga fele­lős, azon pedig nem kell csodálkozni, ha a társadalom védekezik azok ellen, akik indulataikra építik fel szegényes világukat. Természetesen mindez nem menti fel azokat, akik kilenc éven át megakadályoz­ták Kőbányai János és B. Révész László filmjének bemutatását. A maga módján fontos alkotás, olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amit tudomásul kell vennünk, a reményt sem hallgatva el, hogy mindez, ha elkerülhetetlen is, nem tör­vényszerű. CSÁNYI LÁSZLÓ Meghökkent és felráz Szabó György szobrai november 15-ig Bonyhádon Szabó György szobrászművész Perczel Mór-szob­rát 1979-ben avat­ták Bonyhádon és a tavaly meghirdetett pályázatot is ő nyer­te el: Vörösmarty- szobrot készít a vá­rosnak. Ezúttal kisplasztikáit, kis­méretű bronzszob­rait láthatják a mű­vészet kedvelői a bonyhádi művelő­dési központban, ahol a korai, főként gipszből, fából ké­szült alkotásai mel­lett a bronzból élet­re kelt Don Quijote, a Magányos ló, vagy a Szélfiú is he­lyet kapott. A peda­gógus szobrász az ember belső vívó­dását, a szikár, oly­kor groteszkbe haj­ló tárgyilagosságot költőiséggel, érzé­kiséggel egyesíti műveiben, amelyek meghökkentőek, olykor riasztóak, küldetésük szerint felrázzák a közön­séget. Akiállítás no­vember 15-ig te­kinthető meg Bony­hádon. fotó: -ka­Szélfiú, avagy a szárnyra kapott emberi vágy A szekszárdi Panoráma filmszínház a napokban mutatja be a Tűzvonalban című amerikai filmet

Next

/
Oldalképek
Tartalom