Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-30 / 305. szám

elvÉPÜJSÁG

1984. december 31,

Múltunkból

Kovács András berepülőpilótával

| — Bátor ember?

— Nem különösen.

| — Fél?

— Nekünk csak a földre érés után szabad félnünk.

| — Ez érdekes.

— A pilóták felszállás előtt és repülés közben — történjen bármi, kerüljenek bármilyen helyzetbe — nem beszélnek félelemről, és mondjulk ki bátran, a halálról sem. Leszállás után természetesen már szükséges elemezni a történteket, hogy hasonló helyzet soha ne fordulhasson elő.

— Tapasztalatból tudom, hogy az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor teljesen kihagy, vagyis később képtelen megmagyarázni, miért csinált valamit, olyat, ami logikátlan és akár az életébe is kerülhetett volna. Nekem is voltak ilyen pillanataim, gondolom a pilótának is, csak a pilóta a saját életével játszik ilyenkor.

— Mi úgy mondjuk, hogy mindenkinek van egy dobása. Ezt vagy túléli vagy sem.

— Kovács András túlélte.

— Nékem is volt egy olyan esetem, amit ma sem tudok megmagyarázni. Egyszer Hő- gyészen — ott dolgoztam kilenc évig — óriási ködben is fölszálltam. A tetejében még a műhorizontot — ez segít bennünket a tájékozódásban — sem kapcsoltam be. Felszálltam és talán percékig — nekem órákig tartott — utaztam a tejfehér ködben és nem tudtam, hol vagyok. Pár száz méter után kiértem a ködből és ragyogó napsütés fogadott. Máig sem tudom megmagyarázni, hogy akkor, huszonegy éves koromban miért szálltam föl. Az volt az a bizonyos egyetlen dobás. Túléltem.

— Andás, feledjük el ezt az egészet. Ünnep van. Nekem Radnóti Miklós jut eszembe, amikor repülőkről hallok. Azt írja Nem tudhatom című csodálatos versében: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzerlngó gyermekkorom világa...”

— Én akkor így folytatnám Radnótival: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...”

I

— Vajon nekünk, harminc-negyven éveseknek, mit jelent az a szó: haza.

— A haza, Magyarország? Megint csak Radnótival felelhetek: „Itthon vagyok”.

— Csak a költővel tudjuk megfogalmazni? Mert ez nem lehet igaz, egyébként is elég sokszor a fejünkre olvassák, hogy mi, akik már békében nőttünk fel, nem kötődünk semmihez és senkihez.

— Még egy pillanatig maradhatunk a költőnél? Nem azért akarok vele szólni, mert nélküle nincs mondanivalóm, de nálánál jobban nem fogalmazza meg senki az érzéseimet. Azt írja ugyanebben a versében: „de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; / az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat...” Már tíz éve repülök Tolna megye fölött. Látom és csodálom Bonyhád rendezett utcáit, vagy elrepülök Zomba határában és gyönyörűség nézni a földeket, bármilyen esőzés után is fél nap múlva, ezeken a földeken dolgozni lehet, mert elvezetik a felesleges csapadékvizet. Hőgyész közelében már látom fentről a szárítókat, vagy ahogy Tamási felé haladok, csak fényes csíkokat észlelek először, majd ott vannak előttem a magasfeszültség vezetékei. Gyönyörködni szoktam a tamási Béke Termelő- szövetkezet szőlőjében, és onnét azt is látom, hogy éppen fejest ugrik valaki a strandon, de tiszta időben látom a Magas-Tátrát, a Páksii Atomerőművet, a pécsi televíziós tornyot.

I

— Ezt most válasznak szánta az alőbbi kérdésre, arra, hogy a „békeviselt” nemzedék másképpen látja a világot?

—- Természetesen mi másképpen gondolkodunk. De ez biztos: magyarságunkra

büszkék vagyunk. Erre a kis országra is, ahol itthon vagyunk. Pilóta vagyok, nem irodalmár és én csak úgy tudom megfogalmazni érzéseimet, hogy elmondom: összeszorul a gyomrom, amikor vihar után látom a határt. De, fáj akkor is, ha a rossz munkát látom. Amikor tudom, hogy a sok száz hektáros búzaföld kellős közepén van egy-két hektáros terület, ahol mindig megáll a víz. Ilyenkor végiggondolom, hogy miért van ez így. Talán nincs pénzük, vagy nem vesziík észre, hogy azon a területen évekig nem terem semmi? Örülök akkor, amikor elrepülök a felsőn,Inai termelőszövetkezet géptelepe fölött, mert látom, hogy ott rend van, de megintcsak dühös vagyok akkor, ha látom más géptelepek fölött, hogy Ott nem törődnek semmivel.

I

— Ügy képzelem, hogy a pilóták őszinte emberek. Es remélem, hogy a mi korosztályunk is őszinte mer lenni.

— Nem vagyunk eléggé őszinték. Talán azért, mert félünk attól, hogyha őszinték vagyunk, akkor azt mondják, hogy a pálya széléről kiabálunk be, pedig nem így van. Nagyon keményen ott vagyunk azon a pályán, focizunk és nyerni akarunk.

I

— Akkor most szaván fogom. Ügy hírlik, hogy a pilóták termelési tanácskozásán mindig vihar van. Komoly vitáik vannak és megmondják a véleményüket.

— Az természetes, hiszen a mi gárdánk tagjai olyan emberek, akik nemcsak a foglalkozásért, vagy a munkáért űzik mesterségüket, hanem azért mert ez az életük. Ennék ellenére nem biztos, hogyha megkérdezik, mi a véleményem, mindig meg is mondom őszintén.

I

— Szerintem ehhez őszinte légkör is kell, vagy olyan ember, vezető, munkatárs, aki elvárja az őszinteséget.

— Ez az. Nem mindig várják el az őszinteséget. Valahogy szeretjük bekötni saját szemünket. Visszatérve egy előbbi gondolathoz: azt sem mindig merjük őszintén kimondani, hogy magyar vagyok. Vagy azt, hogy fáj nekem, ha rosszait Iáitok. Fellengzősnek tűnhet a kijelentés. Pedig amikor a magyar búzát emlegetik, akkor én büsZke vagyok magyarságomra, de akkor is, ha Farkas Bertalan űrhajós nevét kiejtik. Erre különösen, mert ő is Szabolcs-Szatmár megyei, földim.

I

— A szavaiból úgy veszem ki, hogy mezőgazdasági párti.

— A mezőgazdaságiban dolgozom. A mezőgazdaságról tudok mindent, büszke vagyok a magyar eredményekre. De úgy hiszem, hogy büszke lehet a Rába gyár dolgozója, vagy a Lehel hűtőt gyártó munkásasszony is.

I

— Adósok vagyunk még. Az áll a beszélgetés elején, hogy Kovács András berepülőpilóta,

— A MÉM Repülőgépes Szolgálat kaposvári üzemegysége őcsényi javítórészle- génék vagyok helikopter-be- repülő pilótája.

— A . közönséges halandó csak azt tudja, hogy nagy repülőgyártó nemzeteknek vannak berepülőpilótái, akik az új konstrukciókat kipróbálják. Láttunk erről filmeket és olvastunk történeteket. De magyar berepülőpilótáról nem sokat tudunk.

— Az igazi az, amikor egy új konstrukciót próbál ki a pilóta. De nagyjavítás után is szükséges a gép tesztelése. Ezután következek én — tehát a lépcső legalsó fokán —, aki 250 órás ápolás után, ami esetenként fődarabcserét is jelent, berepülöm a gépet.

I

— Ezzel azt akarja mondani, hogy nem is olyan nagy szenzáció a munkája.

— Azt nem mondhatom. Felelősségteljes munka az enyém, mert csak olyan gépet engedheték ki a hangárból, amelyik tökéletes, és én is dolgoznék rajta. Felelősségteljes a munkám, de mégsem szeretném, ha ez úgy látszana, mintha valami emberfeletti dolog lenne amit csinálok.

I

— Ha tetszik, ha nem, ml, akik talán sohasem repülünk, de nagyon szeretnénk, úgy képzeljük, hogy a pilótákat más fából faragták.

— Mindig csak a pilótákról beszélünk. Pedig a repülés csapatmunka. A szerelők a legfontosabb emberek ebben a szakmában. Számomra ők a legfontosabbak, mert nem a gépben bízom, hanem a társaimban.

— Nem akartam kifelejteni a társait. Csak félek már kiejteni a szót, hogy csapatmunka.

— Én nem szégyenlem, hogy a repülők — és ebbe «tartoznak bele a földi társaik is — egy nagy csapat. Nálunk — és ezek nem nagy szavak — a többiek akkor is kijönnek a reptérre, ha nincs itt semmi dolguk. Mert ki kell mennii. Nem tudom, hogy ez mennyire érzékelhető...

— Számomra teljesen érthető. Csak most nehezen mondom ki, hogy a mező- gazdasági repülők kicsit nomád életet élnek. Hónapokig kint vannak valahol a határban, a családhoz csak hét végén kerülnek haza, ha hazajutnak, mert szezonban munka van. Akkor azt hallom, hogy szabad idejüket is itt töltik a repülőtéren.

— Nagyon sokat vitatkoztunk mi arról, hogy kell-e szombaton és vasárnap dolgozni. Szerintem nem szabad. Végezzük el a munkát hétközben. Az a két nap a családé. Ezzel a többiek is egyetértenek. De ott van az ellentmondás: vasárnap elmegyünk a családdal kirándulni Ferihegyre, kikönyökölünk az erkélyen és nézzük a srácaimmal a repülőket, vagy kijövünk ide öcsénybe. Ha ezt valaki meg tudja magyarázni, annak a tiszteletére megemelem a nem létező kalapom.

I

— A srácokról ejtett szót az előbb. Folytathatjuk velük, vagyis a családdal.

— Azt hiszem, mindenki szívesen beszél a családjáról. Én nagyon családcentrikus vagyok. A legkedvesebb emlékeim közé sorolom, hogy a nagyobbik fiam az idén lett elsős. Ez az én életemben is minőségi változást jelent. Talán azt jelenti, hogy most vált az ember igazán családapává. Nem tudom megfogalmazni. A srácok míg óvodába jártaik, akkor nem volt akkora a felelősségünk. Ha úgy tartotta a kedvünk, akkor otthon maradtak velünk, vagy elmentünk a rokonokhoz. De, most a srácnak is mindennap is- koláha kell menni. Megkezdte a rendszeres munkát, ez pedig számomra is nagy dolog.

— Mit szólnak a repüléshez?

— Azt már ők is tudják, hogy amikor dolgoznom kell és ők ott vannak, akkor jobban megy a munka is.

— A család mit szól a repüléshez?

— ök is repülők. Ezért mondják azt, hogyha kirándulni megyünk, akkor menjünk a repülőtérre.

— Amit maga a háta közepére sem kíván.

— Nem így van. A repülés örök szerelem. Más az, amikor dolgozom, két méterre a föld felett suhanok el 90— 100 kilométeres sebességgel és vegyszerezek és más, amikor beülök egy gépe, lehet az vitorlázógép, és utazom.

— Eddig nem ejtettünk szót arról, hogy mi az óév és az új év fordulóján beszélgetünk. Tehát óhatatlanul a jövővárás is bennünk van. Mit vár 1985-től?

— Fogadkozásaim nincsenek. Mert arra nincs szükség. De azért várok én is valamit. Vagyis vannak feladataim. Először is: többet kell repülnöm 1985-ben repülőgéppel. Csak olyan gépet akarok kiengedni a hangárból, amelyik tökéletes. Van egy nagyon fontos tennivalóm: a kisebbik srác iskolába megy. Szeretném ugyanúgy elindítani, mint a bátyját. Végül szeretném felépíteni a házam, amit az idén kezdtünk el.

I

— Sok sikert kívánok hozzá.

HAZAFI JÓZSEF

A szekszárdi népbíróság 1945 őszétől folyamatosan hozta ítéleteit. Felelősségre vonták a háborús bűnösöket. Az ítéleteket a sajtó rendszeresen közölte. A tárgyalások nyílt üléseken folytak. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a népbíróság népi ellenőrzés mellett folytatta munkáját. De ezzel a működéssel mind többen voltak elégedetlenek. Ügy találták, hogy különösen a súlyosabb cselekmények elkövetőivel szemben meglehetősen kíméletes, enyhe ítéletek születtek. Ezt több alkalommal szóvá tette a megyei sajtó is. Egy alkalommal még azt is közölte, hogy a szekszárdi népbíróság több tagja beadta lemondását, mert az ítéletekkel nem értettek egyet. A koalíciós pártók közül is volt, amelyik kifogásolta a népbírák tevékenységét.

A Tolnamegyei Néplap 1945. november 3-i száma a vezércikk helyén tudósítást közölt az alábbi címmel: „ Ü j - jáalakul a szekszárdi népbíróság”. Idézzük a tudósítás egy részletét:

„Az igazságügyi miniszter képviseletében október 30- án Szekszárdra érkezett dr. Bajor László it. táblai bíró, a minisztérium népbírósági osztályának vezetője, aki az ügyről többek között a következőket mondta:

Az előterjesztés értelmében az összes érintett kérdéseket megvizsgáltam. A népbíráskodás egy pillanatig sem szünetelhet. Ez nemcsak elsőrendű belpolitikai érdek, hanem az Egyesült Nemzetek előtti becsületünk is ezen áll, vagy bukik. Ezért az érdekelt pártokkal folytatott megbeszélésem alapján a pártok úgy határoztak, hogy népbíráikat újból megnevezik, s így a Népbíróság működését haladéktalanul folytathatja. Ez meg is történt.

Kétségtelen, hogy a szekszárdi Népbíróság ítélkezése nem kielégítő. A népbírák nem ismerik fel a bíráskodás igazi célját és rendeltetését. Azt tapasztaltam, hogy az igazi bűnösökkel szemben inkább elnézőbbek és méltá- nyosabbak, mint az úgynevezett eszközbűnösökkel szemben. Pedig elsősorban a vezetőket és pedig a szellemi irányítókat kell megbüntetni.”

Öröm - rövid ideig

örvendeztek a megyeszékhely lakói 1945 november elején — már azok, akik egyáltalán észrevették a változást. A változás eredményéként a város világítása meghaladta a háború előtti .^békebeli szintet”. Az erről szóló rövid hír a következő:

„A város lakói közül soknak talán nem is tűnt fel, hogy egy szép napon kigyulladták az utcai lámpáik, vagy ha észre is vették, hamarosan napirendre tértek felette. A város vezetőségének szorgalmazására minden utcában megvalósították a közvilágítást, és a lámpákat a békebeli állapotokat is túlhaladó módon sűrítették. Székszárd ma azon kevés magyar város közé tartozik, melyek a közvilágítást a legmegfelelőbb módon megoldották, és ezzel a közbiztonságot is a legnagyobb mértékben elősegítették”.

Nem sókkal az idézett tudósítás után a Tolnamegyei Néplap december 8-i számában ezt olvashattuk:

„Az iparügyi minisztérium energiatermelési és -fogyasztási szákosztálya közli, hogy a jelenlegi szénhelyzetre való tekintettel a szénkormánybiztos kívánságának megfelelően a villamosenergda-fo- gyasztás korlátozása érdekében a gyáripari osztállyal egyetértve tervezetet készít. A tervezetet most tárgyalja a minisztérium. Eszerint országos viszonylatban korlátozásokat léptetnek életbe az áramszolgáltatásban”.

Nem sokáig örvendezhetett tehát a város lakossága a jól kivilágított utcáknak...

Mi legyen a kórházzal?

1945. december 1-étn megdöbbenéssel olvasta a megye lakossága a hírt: „Szén- és élelmiszerhiány miatt megszűnés előtt áll Tolna megye közkórháza”. A cikk alcíme: „Tífuszveszély fenyeget az elmeosztályra eltetvesedve behozott betegek miatt. Az illetékes minisztériumok gyors segítségét kérjük”.

A tudósításból kiderül, hogy a rövid ideig működött, majd felfüggesztett megyei önkormányzat nem tudott tenni érdemben semmit sem a kórházért, s bár számos esetben közöltek felhívást a lapok és a hatóságok is megkezdték a kórház megsegítésére a gyűjtést, ezek az akciók szinte semmi eredményre sem vezettek. „Tolna vármegye egyetlen közkórháza, ez a nélkülözhetetlen intézmény oda jutott, hogy bezárja kapuit, mert — teljesen elfogyott az élelem és nem kap szenet. Abban a vármegyében, amelyik a legtöbbet adta a főváros közellátására, a helybeli közellátás a legbotrányosabb, mert itt nem is lehet közellátásról beszélni. S ez hozza magával azt is, hogy az egész vármegye — szervezetlensége miatt — nem tudja ellátni kórházát élelemmel, akkor, amikor jelentős mennyiségű gabonát tárol ma is több községünkben”.

A megdöbbentő — szinte vádoló hangú — cikk hatására megmozdult a megye; gyűlt az adomány. De lépett a kórház is. A kommunista párt titkára, Szabó Ádám, a kórház egy másik dolgozója az MKP Központi Vezetőségéhez ment, ahol ismertette a kialakult helyzetet. A párt segítése révén eljutottak a népjóléti minisztériumba. A tudósítás szerint:

„Itt nagy megütközéssel hallgatták, hogy a kórház vezetősége és a fenntartó hatósága a bezárást választotta, ahelyett, hogy segítséget kérték vodna. Azonnal táviratilag utasították a kórház vezetőségét, hogy ezt az intézkedést vonják vissza. De rögtön más segítséget is nyújtottak: a munkásság két- hóniapi elmaradt fizetésére 24 millió pengőt folyósítottak és 10 vagon szenet azonnal kiutaltak, így aztán a munkásság két kiküldöttje teljes eredménnyel tért haza.

A baj — mint mondani szokás — esőstől jön. A kórház nem kapott vagonokat a szállításhoz. Ekkor a szovjet hadsereg közbelépése oldotta meg a gondot. Idézzük a tudósítást:

„Ekkor Alejnyik alezredes, az ellenőrző bizottság pa- nancsnóka — aki már több ízben tanújelét adta segítőkészségének — személyesen közbelépett. Saját autóján el- küldötte az egyik tisztjét, akinek közbenjárására Nagy- mányokon azonnal hozzáfogtak a kórház számára a szén berakásához.”

Tizenhat láda ezüst

Egykor érdekességnek ható rövid tudósítást közölt a megyei lap:

„Mint a rádió közölte, a Csongrád megyei székhelyén, Szentesen lévő vármegyei múzeumban múlt évben 16 láda ezüst régiséget összecsomagoltak, és azt nyugatra szállították. A szállítmány meg is érkezett Szekszárdra, az itteni múzeumba. Később azonban a rendkívüli nagyértékű kincsnek nyoma veszett. Most a Csongrád megyei Múzeum Igazgatósága kéri mindazokat, akik a régiségek hollétéről bármit is tudnak, közöljék velük levélben, címük, Csongrád vármegye Múzeuma, Szentes”.

Nincs hírünk arról, hogy a 16 láda ezüst megkerült volna...

K. BALOG JÄNOS