Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
6 KÉPÚJSÁG 1984. november 7. — Nagy elvtárs! Merre vannak Decsen kívül ismerősei? — Könnyebbet 'kérdezzen. Számolhatnák akár egy hétig, akkor sem tudnám megmondani. Talán kevesebb olyan, akit én is személy szerint ismerek, ám még több, aki engem ismer. Gyakorta előfordul, hogy a mellettem, vagy a szemben elhaladó autóból integetnek, vagy éppen a járdáról. Ha valahova viszek egy csoportot, az első, hogy fogom a mikrofont és bemutatkozom. És azt ás elmondom, hogy a szállításon kívül milyen szolgáltatásokkal állok a kedves utasok rendelkezésére. Így aztán a nevemet tudják. És hogy megjegyzik, arról tanúskodik az a sok köszönőlevél, amivel az érdekeltek fejezik ki hálájukat a jól sikerült útért, mint ez is például. — Ebben Ambrus Petemé osztályfőnök ír Mester Jánós garázsmesternek: „Szeretném megköszönni a tanulmányi kirándulásunkra biztosított autóbuszt. A gépkocsivezető, Nagy István biztos és szakszerű, nyugodt vezetését külön ki kell emelnem. Kérem önt, hogy ezúton is tolmácsolja köszönetünket Nagy Istvánnak...” — Tanulmányi kirándulásra vittem a szekszárdi gimnázium egyik osztályát a Tátrába. De ha már a Tátránál tartunk: Ügy megyek oda, mintha mondjuk a Mecsekbe, Pécsre mennék. Vagy húsz-huszonötször léptem át öda-vissza a magyar-csehszlovák határt. Egy alkalommal hét végén mentünk, hosszú sor állt Parassapusz- tánál, a határállomáson. Mi a végén. Húsz percnyi várakozás után előrementem, megnézni, mi újság. Odajön hozzám a csehszlovák vámtiszt, kezet nyújt. Ekkor ismertem meg én is, hiszen volt már vele dolgom többször. Kérdi, hol vagyunk. Mondom, hátul. Mutat a másik sávra, hogy jöjjek előre. Tudta, hogy még hosszú út van előttünk, bizonyára a Tátrába megyünk. Pár perc múlva indulhattunk tovább. Gondolom azért, mert eddig egy alkalommal sem volt probléma az utasaimmal, pontosabban a csomagjaikkal. — Tehát egyike külföldi ismerőseinek... — Igen, van több is. Mint például a Bezons-i polgár- mester. Állófogadást adott a csoportnak. Egyszer csak a tolmácsnő útján kérdezi, hol van a gépkocsivezető. Én egy másik asztaltársaságban voltam, odamentem és ekkor átadott egy szép emlékzászlót, mondván, hogy délelőtt, amikor kirándulni kísérte él ia csoportot, nagyon meglepte, hogy a nagyvárosi forgalomban mennyire ügyesen és szabályosan vezettem a buszt. A zászló, — egyik legkedvesebb - emlékem — a többivel együtt ma is díszíti az utóbuszt. Aztán ott van Iván Jani barátom, az ungvári szálloda helyettes vezetője, akivel már az első úton barátságot kötöttem.. . — És itthon? — Ha jól emlékszem, a Szovjetunióból, Ungvárról jöttünk haza. Az idős néni Szekszárdon szállt le, akt mondja: Pistikém, engedje, ■hogy megcsókoljam magát, megérdemli. — Említette, hogy induláskor bejelenti, milyen szolgáltatásokban részesülhetnek az utasok. Hát tudomásom szerint egy autóbusznál a szolgáltatás az utazás. Elvinni az utasokat, a csoportot, ahova indulnak... — Persze, ez az alapvető. Időben és biztonságosan elvinni és hazahozni őket. De az autóbusz-vezetőnek meg kell fognia az idős néni kezét és segíteni a fel- és leszállásban — ez természetes —. Aztán föl vagyok készülve arra, hogy aki kávét kér, annak kávét főzzek — van egy négyszemélyes kávéfőző, akkumulátorról működik, itthon szereltük be. van beépített hűtőszekrényünk, aki italt, vagy romlandó ennivalót hozott, beteheti, de az üdítő itallal ón is szolgálhatok. Most kerül sor egy tévé- készülék 'beszerelésére. Mindenféle gyógyszerrel fel vagyok szereke, megveszi a téesz, vagy akár megveszem én a saját pénzemen, a visz- szatérő utasok ezt már tudják. A buszvezető-tanfolyamon tanultam az elsősegély- nyújtást. Víznek, szódavíznek állandóan kell lennie, van papírtörülköző, papírzsebkendő. — Hány országban járt eddig? — Kereken tízben. Ausztriában, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Romániában, Jugoszláviában, Len- gyélországban, az NDK-ban, az NSZK-ban. Olaszországban és Franciaországban. A tizenegyedik lesz Bulgária, a tengerpartra viszem jövő nyáron a műszergyár és az ÁCSI KISZ-eseit. Nemrég voltam velük egy kilencna- pos úton az NDK-ban és a csoport hazafelé jövet úgy döntött, hogy szinte valamennyien, Békefi Pista bácsival, az idegenvezetővel együtt a bolgár tengerpartra mennek. Már itt is van a megrendélés. Most, az év végén sítáborba viszek Szlovákiába egy csoportot, aztán lesz még egy késmárki szilveszteri kirándulás... — Az eddigiekből úgy tűnik, mintha csak „külső” megrendeléseket teljesítene a decsi Egyetértés Tsz BZ 51-52-es rendszámú autóbusza. — Egyáltalán nem így van. Mindenekelőtt a termelő- szövetkezet tagjait szállítom. Most, ezekben a hetekben például szüretelőket a szőlőhegyre. Aztán itt vannak az országjáró kirándulások. Viszem a tagokat az ország legszebb tájaira, rendeznek a szocialista brigádok is kirándulásokat. És mennek a tagjaink külföldre is. Voltam már vélük a Szovjetunióban. Ausztriában, a jugoszláv tengerparton és Olaszországban. Az öregebbek néha mondogatják: hol vannak már azok az idők, amikor a parasztember csak akkor mozdult ki a faluból, ha katonának vitték, mint például az édesapám is. Különben a felszabadulás előtt a szüleim még Budapestre se jutottak el. Hogy miért vállal a szövetkezet erre az autóbuszra külső szervektől ,is utakat? Már elég régi az a KPM- rendelet, amely szerint a vállalati autóbusznak havonta legalább 500 kilométert kell teljesítenie más vállalat, vagy idegenforgalmi szerv részére, különben a vállalat büntetést fizet. A szövetkezet, amikor hét éve mégvette ezt az autóbuszt,. kiépítette ilyen irányú kapcsolatait is. Rendszeres megrendelőink között van az IBUSZ, az EXPERESSZ, de vállalunk bel- és külföldi utat más szerveknek is. így a saját szállítási feladatok mellett ilyen megbízásokat is tudunk teljesíteni. És hogy közmegelégedésre, azt tanúsítja a sok elismerő, köszönő flevél. — Mi indította arra, hogy elvállalja ezt a munkakört? — Mindenekelőtt az, hogy szeretem az embereket. Szeretek velük barátkozni, foglalkozni, kívánságaikat teljesíteni. Meggyőződésem, hogy volán mellé — mármint autóbuszvolán mellé — csak olyannak szabad ülnie, aki szereti az embereket. No, és az sem volt utolsó szempont, hogy már akkor tudtam, országot-vilá- got fogok látni. I — Volt más választása is? — Természetesen. Vagy fél tucat szakmám van. Mezőgazdasági gépszerelőnek tanultam Baján, utána a vár- dombi gépállomásra kerültem. Aztán 'bevonultam a honvédséghez, ott megszereztem a szakmásított személy- és tehergépkocsivezetői jogosítványt. Ugyanott még egy szakmát kitanultam, néhézbúvár lettem. A katonaidőm alatt nem is kellett a szüleimnek pénzt küldeniük, a merülési óradíj elegendő volt. Leszerelésem után, 1967-ben beléptem a téeszbe, gépszerelőnek. Megtanultam az autószerelést, hegesztőtanfolyamot végeztem és vizsgát tettem, rendszeresen kombájnoztam, elvégeztem a gépjármű-ügyintézői tanfolyamot — ma is, főleg év végén gyakran segítek a kollégáknak — aztán amikor a téesz megvette ezt a buszt, megkérdezték, Vállalom-e a vezetést. Ráálltam. A szövetkezet elvégeztette velem az autóbuszvezetői tanfolyamot. Ennek most a nyáron volt hét éve. — Azóta jár ezzel az autóbusszal... — Igen. Persze, ha kell, és a busszal nincs pillanatnyilag munka, ráülök az IFÁ-ra, vagy műtrágyát szórok. Az autóbuszt én járattam be, magam javítom, készítem föl időszakos műszaki vizsgára. Ehhez még idegen szerelő nem nyúlt. Van fűtött garázs, műhely szerelőaknával, szerszámkészlet. I — És baleset, üzemzavar se volt még vele? — Eltekintve egy esettől, amikor az Erzsébet-hídon előttem karambolozott két kocsi, rájukcsúsztam. De a sérülés jelentéktelen volt. Balesetet még nem okoztam. Megbízható jármű, bár ma már kétszáznegyvenezer kilométer van benne. Túlfogyasztás még nem fordult elő, az olajat se eszi. — Van saját kocsija? — Igen. Az első Trabant volt, most egy ezerkétszázas Lada. De nem nagyon van idő és alkalom családi kirándulásra, hiszen épp a szezonban van a busszal a legtöbb elfoglaltságom. De azért nincs megrövidítve a család. A feleségemet — telex- és telefonkezelő a szövetkezet központjában — már többször elvittem a turistacsoporttal együtt külföldi útra, a gyerekeket is, főleg amikor iskolai kirándulásra vették igénybe az autóbuszt. — Tehát iskolásoktól a nyugdíjasokig viszi a csoportokat? — Igen. az ország szép tájaira és külföldre. Persze, minden alkalommal alaposan felkészülök. Főként kezdetben, hét évvel ezelőtt volt erre szükség. Megkérdeztem az idősebb kollégákat, köztük volánosokat egy-egy út előtt, hogy hol mire kell vigyázni, hol lehet parkolni, hol vannak a szálláshelyék, beszéltem az idegenvezetővel, közben a térképről tájékozódtam az útvonalról. Most is így teszek, ha olyan út van előttem, amerre még nem jártam. Nem is volt semmi baj eddig. Amikor például a dózsásokat vittem Francia- országba, éjjel fél háromkor mentünk keresztül Párizson és minden kerülő nélkül értünk Bezons-ba. a polgármester irodája elé. „Összeütközésem” külföldi közlekedési rendőrrel mindössze egy alkalommal volt, a drezdai Zwinger melletti mellékutcában parkoltam a tilosban. Húsz márkámba került, de a rendőr utána barátságosan megmutatta, hol a parkolóhely. — Nyilván sok kellemes emlék fűződik ezekhez az utakhoz? ... — Valamennyihez. De külön emlékezetes számomra Bezons, amely olyan, mint egy kis köztársaság, kommunista polgármestere van és számos jelét tapasztaltam annak, hogy lakói velünk éreznek. És felejthetetlenek — egyébként hazatérőben minden alkalommal ez volt utasaimnak is a beszédtémája — az Ungvár—munkácsi utak, ahol szinte dédelgettek bennünket, sok formában kifejezve, hogy mennyire fontosnak tartják a szovjet és a magyar nép barátságát. — A múltról csak az iskolában tanultam. Meg szüleim elbeszéléséből hallottam. De néha mondogatják utasaim is, az idősebbek... Hogy a régi világban a dolgozó embernek gondolnia sem lehetett arra, hogy ilyen élete lesz... Én csak egy kis pont vagyok, néha, főként ilyentájt. amikor november hetedikét ünnepeljük, eszembe jut, hogy ott, akkor kezdődött az, ami számunkra is ezt az új életet hozta. JANTNER JÁNOS A magyar-szovjet kapcsolatok négy évtizede 1917. november 7-e történelmi fordulópont az emberiség életében. Az Októberi Szocialista Forradalom tüzé- ben új típusú hatalam született, megváltozott a világ arculata. Az Októberi Forradalom 67. évfordulóján erre emlékeznek a dolgozó emberek százmilliói. Mi is ünnepeljük ezt a nagy eseményt, nemcsak annak világtörténelmi jelentősége miatt, hanem úgy is, mint a magyar—szovjet kapcsolatok kezdetének jeles évfordulóját. Népünk emlékezetében őrzi és méltán büszke arra, hogy százezernyi fia harcolt fegyverrel a kézben az orosz- országi proletár forradalom védelmében a fehérgárdista és az intervenciós seregek ellen. Történelmünk fényes lapjaira tartozik az is, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom példáját elsőként Magyarországon követték, amikor 1919 márciusában hazánkban kikiáltották a magyar Tanácsköztársaságot. A magyar—szovjet barátság e közösen vívott harcokban született. Négy évtizeddel ezelőtt, 1944. szeptember 23-a és 1945. április 4-e között népünk számára sorsfordulót hozó események következtek be: Október fiai, a szovjet Vörös Hadsereg katonái óriási áldozatok árán felszabadították hazánkat. A magyar—szovjet barátság új tartalmat nyert, új távlatokat kapott. 1. Felszabadulásunk folyamatában kezdettől fogva támaszkodhattunk mindarra, ami 1917 októberétől megteremtette, ébrentartotta és táplálta a magyar nép, barátságát a Szovjetunió népeivel. Aki végigélte, tudja, aki később született, a történelemből ismeri, hogy népünk a Szovjetunióra és a felszabadító szovjet hadseregre támaszkodva tette meg első lépéseit az élet megindításában, a háború mély sebeinek begyógyításában, az ország haladó erőinek talp- raállításában. A Magyar Kommunista Párt 1944. november 30-án programnyilatkozatot tett közzé, amelyben kimondta: „Magyarország demokratikus átalakulása elválaszthatatlan a demokratikus külpolitikától.. . Gyökeresen szakítani kell a Szovjetunió-ellenes politikával, amely egyedül és kizárólag a magyar reakció népellenes politikájának folyománya volt, romlásba döntötte az országot, ellenségünkké tette az egész haladó emberiséget, s szöges ellentétben áll a magyar nemzeti érdekekkel.” Ez a programnyilatkozat megfogalmazta a magyar—szovjet barátság és együttműködés erősítésének fő céljait és feladatait is. 1945. szeptember 25-én Magyarország és a Szovjetunió kormánya helyreállította az 1941-ben megszakított diplomáciai kapcsolatokat. 1948. március 2-án a két testvéri ország diplomáciai képviseletét nagyköveti szintre emelte. 1948. február 18-án Moszkvában aláírták hazánk és a Szovjetunió barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződését. A 20 évre szóló szerződést 1967. szeptember 7-én új váltotta fel, amely többek között kimondja: „a Magyar Népköz- társaság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége között a szocialista internacionalizmus szilárd elvein nyugvó örök barátság, a kölcsönös testvéri segítség és a minden irányú együttműködés megfelel mindkét ország népei és az egész szocialista közösség alapvető érdekeinek.” 2. A magyar—szovjet gazdasági kapcsolatok gyakorlatilag a felszabadulás pillanatában beindultak. A szovjet állam és a Vörös Hadsereg élelmiszerekkel segítette az éhező lakosságot, nyersanyagok, energiahordozók szállításával járult hozzá az ipari termelés beindulásához. Nagy előrelépés volt 1945. augusztus 27-én az első magyar—szovjet kereskedelmi megállapodás aláírása, majd két esztendővel később az első hosszú lejáratú árucsere-forgalmi és fizetési megállapodás. Ez utóbbi keretében a Szovjetunió elsősorban ipari nyersanyagokat, alapanyagokat, a magyar népgazdaság számára alapvetően fontos cikkeket szállított az újjáépítés megkönnyítésére. Magyarország lassan talpra álló ipara és mezőgazdasága késztermékekkel és mezőgazda- sági árucikkekkel fizetett. Az első megállapodás óta gazdasági kapcsolataink óriási mértékben és sokoldalúan fejlődtek. A Szovjetunió hazánk legnagyobb és legfontosabb gazdasági partnerévé vált. 1947 végén Magyarország és a Szovjetunió árucsere-forgalmának értéke 30 millió rubelt tett ki. 1984-ben kölcsönösen áruforgalmunk értéke meghaladja a nyolcmilliárd rubelt. Ez a magyar külkereskedelem összforgalmának hozzávetőlegesen egyharma- dát teszi ki. Ennek keretében szovjet szállításokból fedezzük kőolajszükségletünknek mintegy háromnegyedét, vasércimportunk kilencven százalékát, gyapotszükségletünk túlnyomó részét. Gépimportunk 22 százaléka is a Szovjetunióból származik. A Szovjetunió a magyar termékek legnagyobb felvevő piaca. Ez évben gépipari exportunk 40 százalékát, gyógyszerkivitelünk 66 százalékát vásárolja meg a Szovjetunió. Az idén többek között 7600 Ikarusz autóbuszt szállítunk a kölcsönös áruforgalom keretében. Jelentős mennyiségű közszükségleti cikket és élelmiszert is vásárol tőlünk a Szovjetunió. Gazdasági életünkben kiemelkedő szerepet játszanak az olyan nagyszabású, hosz- szú időre szóló kormány- szintű egyezmények, mint az 1962-ben aláírt és az 1983- ban meghosszabbított timföld-alumínium egyezmény, a kőolaj- és földgázvezetékek, valamint a villamos távvezetékek közös építésére vonatkozó egyezmények. Jelenleg a Barátság—I. és a Barátság—II. kőolajvezeték, a Testvériség gázvezeték és három nagyfeszültségű villamos távvezeték köti össze Magyarországot a Szovjetunióval. 1979-től üzemel Európa első, 750 kilovoltos távvezetéke, amely a donyec- ki energiarendszert kapcsolja az albertirsai energiaközponthoz. 3. Kulturális, tudományos és oktatási kapcsolataink is dinamikusan fejlődnek minden területen. * * * * Most, amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom világtörténelmi jelentőségéről emlékezünk meg, jóleső érzéssel tekintünk a magyar—szovjet kapcsolatok évtizedeire, arra a folyamatra, amely során egyre erősebbé, egyre bensőségesebbé válik a magyar és a szovjet nép barátsága, további előrehaladásunk e nélkülözhetetlen tényezője. Ami a jövőt illeti, tovább haladunk országaink együttműködése elmélyítésének, népeink barátsága erősítésének útján. Ez kipróbált és jó út, amely egyaránt szolgálja népeink érdekeit és a szocializmus ügyét. Roska István külügyminiszter-helyettes
