Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

1980. június 1. ©^ffePÜJSÄG Múltunkból — Kezdjük azzal: divat-e a pszichológia, vagy na­gyobb szükségünk van a pszichológusokra, s ez a tény divatot is csinált? — Mind a kettő igaz. Az idegrendszer manapság na­gyobb próbatételnek van ki­téve, mint korábban, s a ré­gi görög mondásnak, ismerd meg önmagad, most van iga­zán értelme. — Mivel foglalkozik a - gyermekpszichiáter? — Fejlődéslélektani kérdé­sekkel, felhasználva a peda­gógia és a pszichológia ered­ményeit. A gyermekpszichi­átria nem oly régen kapott polgárjogot, én voltam az or­szágban a nyolcadik, aki szakképesítést szerzett, de szakorvosok már legfeljebb negyvenen vagyunk. 1969 óta van olyan gyermekpszichiát­riai ellátás, amit főállásban végez szakorvos. Előttem dr. Bélteky Sándor ideg-elme- gyógyász látta el ezt a mun­kát. — Hogyan tudnánk en­nek a lényegét megfogal­mazni? — Ide a megyei gyermek­ideggondozóba 0-tól 19 éves korig hoznak betegeket, ha ugyan ez a megjelölés helyes. Ugyanis a panasz rendszerint ugyanaz ideges a gyerek. Az ideges tünetek könnyen fel­ismerhetők, ingerlékeny, da­cos, látszólag indokolatlan in­dulatkitörései vannak, a na­gyobb elcsavarog, nem megy iskolába. — Azt hiszem, már a lé­nyeghez is jutottunk,, mert a kérdés önként adódik: mitől ideges a gyerek? — Majdnem mindig reak­tív állapotról van szó, tehát a gyerek környezetére reagál. A szülőnek ugyanis mindenre van magyarázata, de közben a gyerekről megfeledkezik, s mindössze az történik, hogy a gyerek átveszi, amit a kör­nyezete ad. Átveszi a jót, s természetesen a rosszat is, főleg az érzelmekben. Vegyük még ehhez hozzá, hogy a legtöbb szülőnek van egy elő­re elgondolt nevelési sémája, ami rendszerint ösztönös, mert átélt elemeket tartal­maz. De az is tény, hogy az ifjúból sem lesz olyan köny- nyen felnőtt, mint általában képzelik, a szülői szerepnek pedig különböző mozzanatai vannak. Kevesen tudják, hogy az apai ösztön rendszerint hónapokig késik, s az anyai ösztön is elbizonytalanodhat, főleg olyankor, amikor túl erős a nagyszülők hatása, vagy jószándékú segítsége. A gyerek ugyanis „nem szó­ból ért”, elsősorban az ér­zelmekre reagál. Például, ha elhanyagolják, azonnal észre­veszi. Úgy mondjuk, a szülők „nonverbális interakciói”, te­hát az a két cselekvés közöt­ti szótlanság, elhallgatás, ami a megromlott viszonynak szükségszerű velejárója, azon­nal hat a gyerekre. A család is csoport, ahol minden egy­másba kapcsolódik. A szülő csak azt látja, hogy a gyerek „ideges”, s miután ezt kizá­rólag külső tényezőnek tulaj­donítja, saját idegességével vonja össze, tehát leegyszerű­síti a kérdést. Gyógyszert kér a gyereknek, ma amúgyis di­vat a „dilibogyó”, mert úgy véli, ezzel meg tudja előzni a nagyobb bajt. — Valóban beteg a gye­rek? — Az esetek 90 százaléká­ban — nyugodtan mondhatom — nem. Mindösze arról van szó, hogy átveszi környezete rossz közérzetét, észreveszi, a szülői türelmetlenséget, s ve­szélyben látja alapvető szük­ségletét, a szeretetet, ami lé­tezéséhez szükséges, fejlődé­sének feltétele. És ez az isko­lára is érvényes. A gyerek ugyanis eleinte nem érzi a tanulás örömét, egyszerűen szereti a tanítónőt, s annak a kedvéért tanul. Nem egy szü­lő szinte büntetésként mond­ja: nem szeretlek, s nem is tudja, hogy ezzel a fenyege­téssel teszi a legrosszabbat. Rögtön hozzáteszem azt is, a gyerek nem állandó foglalko­zást kíván, de az az egy-két óra, amit anyja, apja vele tölt, teíjék meg szeretettel, érezze a gyerek a család me­legét és örömét. — Vannak lázadó gye­rekek is. — Vannak, s a szülők ilyenkor megdöbbennek, nem értik, mi történt. Pedig pszichológiailag nem beszél­hetünk rejtélyről. Legtöbbsaö arról van szó, hogy a gyerek felismeri, kétféle igazságot hirdetnek neki, „prédikál­nak”, „szövegelnek”, ahogy a •diákzsargon mondja. A szülő ilyenkor a normát mondja, az általa elképzelt ideálist, mint követendő eszményt, csak árról feledkezik meg, hogy maga cálfolja ezt meg. „Be­csülettel dolgozom” — mond­ja a szülő, a gyerek azonban azt is megjegyzi, amikor fö­lényesen legyint a munkára, igyekszik kibújni kötelezett­ségei alól, sőt szinte dicseked­ve mondja, ha sikerült va­lamit elbliccelnie. A gyerek számára a példakép a fontos — még majd kitérünk erre — s ha csalódnia kell, úgy érzi, becsapták. Ismét hangsúlyo­zom, a család csoportot is je­lent, ahol demokratikus lég­körnek kell uralkodnia. Ter­mészetesen a szülő is téved­het, ilyenkor jobb, ha nyíltan beváltja, de alapvető dolgok­ban nem mutathat rossz pél­dát. Például, amikor otromba megjegyzést tesz a házastárs szüleire, a gyerek ebben nem egy megjegyzést -lát, hanem beépíti saját értékítéletébe, s később saját maga újra le­játssza ugyanezt. — Kevés szó esik ma­napság a jellemről. — Sajnos, pedig a jellemet sem kapja senki készen, ahogy a szeretetet is tanulni kell. Már tizenkétéves korban észrevehető a diszharmóniás személyiség kialakulásának első jele, ami megzavarja tel­jesítményét is. Ha ez neuroti­kus jellegű, gyógyítható, ami­kor azonban a személyiség torzulásáról is beszélnünk kell, az eset súlyosabb. A neurotikus ugyanis önmagá­nak is terhére van, a torzult személyiség azonban nagyon jól érzi magát ebben az álla­potában, s környezetére jelent súlyos terhet. — Mennyiben van ebben szerepe a pszichológiai kulturáltságnak? — Tulajdonképpen ennek kellene átjárnia az ember minden cselekedetét. Miniket időnként ér olyan vád, hogy egyes emberi cselekvésekbe belemagyarázunk bizonyos dolgokat, s közben épp a pszichológiai kulturáltságról feledkezünk meg. Saját hiva­tásomból is példa kívánkozik ide: az egyetemen csak újab­ban tanulnak pszichológiát, pedig a gyerekorvos számára különösen fontos, hogy ismer­je a fejlődéslélektant. — Beszéljünk most az ember legproblematiku­sabb időszakáról, a ka­maszkorról. — Van egy mondás, ame­lyik úgy szól, a szülőnek ti­zenkét év adatott arra, hogy megszeresse gyerekét, s az­után el tudja viselni. De azért többről is szó van. Tel­jesen reménytelen eset, ha az apa ilyenkor komolykodva élkezed „beszélni” a gyerek­kel. Ha előzőleg nem volt közöttük érzelmi kapcsolat, semmi hatása nem lesz. Az általános tapasztalat egyéb­ként azt mutatja, hogy ame­lyik gyereknek az anyjával nincs kiegyensúlyozott kap­csolata, neurotikus lesz, ame­lyik az apjával nem jön ki, deviáns. — Ezt akár szabályként is felfoghatjuk? — Hazai és külföldi megfi­gyelések egyaránt erre figyel­meztetnek. De rögtön hozzá kell tennem, hogy a deviáns, aki a társadalom peremére sodródott, tulajdonképpen a boldogságot keresi, csak erő­szakosan, rossz eszközökkel. S itt nem csak az apának van nagy felelőssége, hanem a pe­dagógusnak, KISZ-, úttörő­vezetőnek is, mert példaképet keres a fiatal, ugyanis a ka­masz már felismeri, itt az utolsó lehetőség, hogy el­döntse, mi lesz belőle. Rájön arra, hogy nagy a tét. Viszont azt is tudnunk kell, hogy az elvont fogalmakat a maga sajátos módján tölti meg tar­talommal. Az elvont gondol­kozás helyett mindig a sze­mélyes példát látja. — Azt hiszem, ide tarto­zik az önismeret kérdése is. — Rendkívül fontos, s is­mét azt kell mondanom, az önismeret sem magától való­sul meg. Higgyük el, kamasz­nak lenni se könnyű. Amit mond, még nem az igazi énje, rendszerint „bedob” valamit és várja a hatást. Nekünk vi­szont azt kell tudnunk, hogy nem rendelkezünk a gyerek­kel, de elő tudjuk segíteni harmonikus fejlődését. Ebből a szempontból a sport is na­gyon fontos. S itt utalok arra, amit angol szakemberek ta­nácsolnak : 21 éves kor előtt a fiatalember ne rendelkezzék önálló jogosítvánnyal. Vezet­het autót, de az apja üljön mellette. Ez nemcsak bizton­ságérzetet ad, lélektani hatá­sa is fontos, mert tudja azt, hogy nagyobb tapasztalatú, szerető és segítő társ ül mel­lette. S ez ismét visszavezet az önismeret kérdéséhez. A gyerek ugyanis mindig mások tükrében látja önmagát, s a legközvetlenebb példakép mindig a szülő. Ezt semmivel nem lehet pótolni, s a szülő­nek legalább addig el kell jutnia, hogy ellenőrizze, kik gyerekének a barátai. — Újabb fontos kérdés­hez jutottunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy a fia­talok külön normákat ál­lítanak fel saját maguk részére. — Igen, és itt beszélnünk kell a fiatalok egymás kö­zötti kapcsolatáról. Úgy mondják, az a „jó fej”, aki jár valakivel. Az eredmény, hogy minden áron járnak valaki­vel, s itt már megjelenik a szexualitás is, amit a divat is motivál, mert azt sugallja, hogy akinek nincsenek ilyen kapcsolatai, elmaradott. Most mellőzzük azt, hogy mennyi félreértés, sőt zavar szárma­zik ebből, inkább arról be­szélek, hogy az én tapasztala­tom szerint jobb, ha kis bará­ti csoportok alakulnak, ahol a fiatal megismerkedhet kü­lönböző típusokkal, s ki tud­ja választani a neki legro­konszenvesebbet. A diáksze­relmeket az állandó együttlét fenyegeti, ami előbb-utóbb unalmassá válik, pedig még meg sem érett a szerelem. Ilyenkor egyszerűen pótszer­ré válik a testi kapcsolat, amit megpróbálnak az unalom ellen alkalmazni. Eb­ből pedig nem szokott semmi jó következni. — Azt hiszem itt a lá­nyokat fenyegeti a na­gyobb veszély. — Közvetlenül minden­képp, de veszélyben van a fiú is, mert szükségszerűen eljut oda, hogy érzelmileg kiábrándul. Ugyanis a szexu­ális szabadosságban elsikkad a szerelem intimitása, a gyen­gédség, a szerelem romanti­kája, s ezzel a lényeg veszik el, az egyéni teljesség, lélek­tani értelemben is. József Attila azt írja szüleivel kap­csolatban: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.” Azt hi­szem, itt van a szerelem tel­jessége, amit semmiféle szaba­dossággal nem lehet pótolni. — A képlet, amit az ed­digiekben felvázoltunk, azt hiszem, mégsem vi­gasztalan, hisz az a gye­rek, akiről a szülők pa­naszkodva mondják hogy „ideges”, az esetek többségében makk- egészséges. Akkor a megoldástól sem járunk messze. — A megoldás kulcsa min­denkinek a kezében van. Nyugodtan kimondhatjuk, a teljes és egészséges emberi élethez szükség van az alap­vető higiénés és mentálhigié­nés normák betartására. Több megértés és őszinteség kell otthon és a munkahelyen mert mindenkinek arra kell gondolnia, hogy a megelőzés mindig könnyebb, mint a gyógyítás. Egyébként is, a kezelés, a gyógyszerek, nyug­tatok szedése nem a bajt szünteti meg. Több figye­lem, megértés nagyon sók lelki zavarnak veheti elejét, ami különösen fontos a gye­rekek esetében, akik közvet­lenül reagálnak környezetük­re, hisz a gyerekkorban na­gyon sok minden eldől. S még azt is meg merném kockáz­tatni, hogy a pedagógiában a manapság gyakori teljesít- ménycentrikusságnál fonto­sabb a jellemnevelés, ami­ről nagyon sokan megfeled­keznek. S azt hiszem, a men­tálhigiéné is több figyelmet érdemelne, mert a mi mun­kánk, ha jól végezzük, élni segít az embereknek. Az a célunk, hogy az egészséges ember jobban beilleszkedjék a társadalomba, s az is meg­találja az emberi élethez szükséges feltételeket, aki valamilyen formában sérült. De legnagyobb segítőink ma­guk a szülők, természetesen csak akkor, ha saiát hibáikat, megoldatlan gondjaikat nem intézik el azzal, hogy ideges q gyerek. Különböző adottsá­gokkal születünk, különbö­ző hatásokra van szükségünk, s nem mindegy, hogy mikor ér bennünket ez a hatás, s az sem közömbös, hogy ki­től kapjuk. A mi munkánk csak akkor lehet igazán ered­ményes, ha közösen dolgo­zunk a siker érdekében. — Ezt valamennyiőnk- nek érdemes megjegyez­nie. Köszönöm. CSÁNYI LÁSZLÓ Fél évszázaddal ezelőtt ke­rültek az olvasók ^kezébe azok az újságok, amelyeket a minap lapozgattam át. A gazdasági világválság kellős közepén, 1930-ban írták, nyomták a Tolnamegyei Új­ságot, ezt a konzervatív be­állítottságú, kormánypárti megyei lapot. A BONYHÁDIAK 48-A A lap megemlékezett 1848. márciusának, áprilisának bonyhádi eseményeiről. Idéz a* korabeli községi jegyző­könyvből, amely szerint „A sajtószabadság 8. napján Bor­bély i József esperes béfolyá- solásával gyülekezet tarta­tott”. Az első népgyűlés volt ez a községben 1848-ban. Megtudjuk, hogy az esperes a katolikus egyház magatar­tásával ellentétesen foglalt állást a polgári forradalom eseményeit illetően. A kato­likus egyház a Habsburgok mellett és a forradalom ellen lépett fel, ugyanakkor a tár­sadalmi problémákra érzé­keny esperes lelkesen üdvö­zölte a forradalmat. Ezen az emlékezetes gyülekezeten felolvasta a közteherviselés­ről szóló törvényt. A felolva­sást gyakran szakította fél­be az éljenzés. Amint az idős visszaemlékezők elmondot­ták, az alacsony termetű pap Bonyhád főterén, a Szenthá­romság téren, hordón állva magyarázta a nagyszámú ér­deklődőnek a magyar for­radalom első vívmányait. Ar­ról is tudni vélnek az idős visszaemlékezők, hogy az es­peresre az egyik épületből fegyvert fogtak, de a tömeg megvédte a forradalom hívé­vé lett papot. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a forradalom ügyeinek intézésére községi választmányt hoztak létre, amelynek elnöke Borbélyi József lett. Az ő vezetésével „Egyenlőség, egyesség és sza­badság” feliratú nemzeti zászlóval, zeneszóval tünte­tést rendeztek, a menet az idősb Perczel Miklóst keres­te fel, hogy kifejezésre jut­tassa fiához, Perczel Mórhoz való ragaszkodását. Megemlítendő, hogy az es­peresnek elsősorban a né­metség körében volt jelentős a befolyása, s így a magyar szabadság az itt élő németek ügye is lett. A bonyhádiak körében is­mert, hogy már 1848 júliusá­ban Bonyhád kiállítja a Tol­na megyei felkelők V. száza­dát, sőt részt vesznek a Jel­lasics elleni fegyveres meg­mozdulásban. A forradalom és szabad­ságharc vereségét követően az esperest az ellenforradal­mi rendszer meghurcolta. BABITS, MÓRICZ SZEKSZÁRDON A megye kulturális életé­nek legkiemelkedőbb esemé­nyére 1930. március 16-án ke­rült sor. Ekkor látogatott Ba­bits Mihály, Móricz Zsig- mond, Nagy Endre és Mó- riczné Simonyi Mária szín- művésznő Szekszárdra. Iro­dalmi műsort adtak a me­gyeházán. A korabeli tudó­sítás szerint két részből álló műsoros esten kétszer állt a közönség előtt a neves írói csoport. A lap részletesen is­mertette a műsort - és meg­állapította: „Az irodalomkedvelő kö­zönség lázas izgalommal vár­ta a költőt, akit a vármegye- háza szorongásig zsúfolt nagyterme olyan büszke, ra­jongó, meleg szeretettel fo­gadott, amilyent itt ritkán láttunk. De hisz ez természe­tes is. Csakis így, csakis ilyen gyönyörű módon lehetett fo­gadni a költőt, aki több mini, két évtizede aratja az irodal­mi babérokat és most dicső­séggel dúsan megrakodva, boldogan lép a szülőhely fel­olvasóasztala elé. Babits Mi­hálynak ugyanis — bár min­den évben heteket tölt itt — ez volt a második szek­szárdi nyilvános szereplése...” Nem tudjuk, igaz-e a tu­dósítás megállapítása, hogy boldogan lépett Babits a szekszárdi úri közönség elé, hiszen alig három évvel ko­rábban, 1927-ben jelent meg a Halálfiai című regénye, amelynek szereplői között félreismerhetetlenül megta­láljuk a szekszárdi dzsentrit. Tény, nem sokat szerepelt a költő a szekszárdi közönség előtt. A SELYEMIPAR TÖRTÉNETÉBŐL 1930 február közepén ün­nepélyes keretek között em­lékeztek meg Szekszárdon az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség fél évszázados fennállásáról. A selyemher­nyó tenyésztése és a selyem­ipar egykor sok embernek biztosított számottevő bevé­telt. A selyemtenyésztéssel fog­lalkozók előtt ismert, hogy már Mária Terézia idején igyekeztek meghonosítani ha­zánkban a selyemtenyésztést. Baranya és Somogy megye déli részén foglalkoztak vele többen is — nem sok ered­ménnyel. A XVIII. század utolsó negyedében bontako­zott ki a tenyésztés, s 1824- ben már Tolna megyében is selyemtenyésztési inspektor működött és selyemgombo­lyítóház is volt. A megyében a Bezerédj család volt az, amelyik felismerte a selyem­tenyésztés gazdasági jelentő­ségét, Hídján és Jégenyésen kísérleteket is folytattak. Be­zerédj István megalapította a Tolna' megyei Szederegyletet — a selyemtenyésztés fej­lesztésére. A Bezerédj ek közül a se­lyemtenyésztésért legtöbbet Bezerédj Pál tett. Megjárta a külföldet, tanulmányozta a selyemtenyésztés elméleti és gyakorlati kérdéseit, majd széles skálájú programot dol­gozott ki az itthoni teendők elvégzésére. Memorandumot írt a kor­mányhoz, amelyben kifejtet­te, hogy a selyemtenyésztés fejlesztése elsősorban szociá­lis okok miatt szükséges, mert éppen akkor tud kere­seti lehetőséget biztosítani a falu szegény lakosságának, amikor egyéb munkát nem­igen talál. S mindaddig, amíg a selyemipar nem fej­lődik ki, addig jelentős de­vizabevételt biztosíthat az országnak. A kormány nem volt haj­landó tőkét biztosítani a szük­séges beruházás fedezésére. Ekkor Bezerédj Pál fontos döntésre szánta el magát. Tiszteletre méltó ajánlatot tett az államnak: kész volt óriási összeget, 40 000 forin­tot az államnak kamatmen­tes hitelként felajánlani, s ennek ellenében csupán any- nyit kért, hogy az állam in­tenzíven támogassa törekvé­seit. A kormány ezt az ajánla­tot elfogadta, s egyidejűleg kinevezte korlátlan hatáskö­rű selyemtenyésztési minisz­teri meghatalmazottá és fel­jogosította, hogy Tolna me­gye székhelyén megszervez­ze az Országos Selyem­tenyésztési Felügyelőséget. Ez 1880. március 2-án meg is alakult. A tennivaló java természe­tesen még hátra volt. Bizto­sítani kellett az eperfákat, amelyeknek levele a legfon­tosabb tápláléka a selyem- hernyónak. Ki kellett építe­ni a gubóbeváltó telepeket, ki kellett tenyészteni a ma­gyar időjárási viszonyokhoz jól alkalmazkodó fajtákat. A szekszárdi górcsövező köz­pont időközben olyan hír­névre tett szert, hogy rend­szeres látogatói lettek a fran­cia, az olasz, a kínai és a japán selyemtenyésztési szak­emberek. A selyemhernyó petéje is jó exportcikk lett. Románia, Bulgária, Törökország, Szí­ria volt a legjelentősebb vásárló. Valóban igaza volt Beze­rédj Pálnak, amikor kereseti lehetőséget is látott a se­lyemtenyésztésben. Korabeli adatok szerint Bezerédj Pál működésének időszakában (1880—1918) az állam a se­lyemtenyésztőknek 114 424 057 forintot fizetett ki. Ma már nincs selyemipar a megyében. Nincsenek eper­falevelet szedő, koldussze­gény emberek, s ugyancsak megritkultak az eperfák is az utak mentén. Nem hi­szem, hogy sajnálni kellene. K. BALOG JÁNOS dr. Papp István főorvossal

Next

/
Oldalképek
Tartalom