Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

4 “ TOLNA MEGYEI NEPÜJ8ÄQ 1965. május 1 7A Pilóta AfieGHtEiYEKUiT. EEFZWEk. S/ETMe KELLETT íLpBS/K bJyJA’P BIZTOKISAÍGBA HELYEZ ­hí, /Yiearr feltehető volt, hogy a eyOlolt~ DUEfZHSLEK. HALA4LAr a/Y/LASTAKSA/ M£& - , GOSsZULJa'áC. . EZéttT A2 OSZTAG EGY TAGJA... 4. „Mein Führer! Ellenséges pán­célos kötelékek lépték át az Oderát Wriezen közelében. Ber­lin felé nyomulnak.” Hitler, miközben ruhájába bújt, elrendelte, hogy Berlint nyilvá­nítsák „erőddé”. A konszernek és a monopóliu­mok vezetőségeiben egyre na­gyobb hajlandóság mutatkozott arra, hogy Hitlert végérvényesen „leírják”. Nincs már kilátás rá, hogy megnyeri a háborút azok száméra, akik őt hatalomra jut­tatták. Ök maguk azonban túl akarták élni Hitlert, hatalmukat átmenteni más időkre. A vezető német konszernek képviselői már 1944 augusztus 10-én találkozóra jöttek össze Strassbourgban. Arról tanácskoz­tak, hogy a küszöbönálló vere­ség ellenére, hogyan őrizhetik meg termelési potenciáljukat. Ki­tűnő összeköttetéseik voltak. Mindenekelőtt Amerika felé. Ép­pen ezért jól tudták, hogy a há­ború után Németországban kü­lönböző megszálló hatalmak kép­viseltetik magukat. A szovjet megszállási övezetben folyó élet­től nem sokat reméltek a ma­guk számára. Ezért terveket dol­goztak ki az együttműködésre a nyugati tőkés hatalmakkal. Cselekedni kezdtek. Először a berlini nagybankok álltak odébb. A Göbbels minisz­tériumának szánt titkos jelentés­ben ezt így írták körül: „A Ber­lin ellen intézett angol terror- támadások nehéz megpróbáltatá­sok elé állították a bankipart a Birodalom fővárosában. A ber­lini nagybankok apparátusát, amilyen gyorsan csak lehetett, decentralizálni kellett. Az egyik nagybank már a terrortámadá­sok előtt, november végén kény­telen volt elnökségi tagjainak túlnyomó részét, megfelelő sze­mélyzettel az arra alkalmas helyekre irányítani az egész Bi­rodalomban ...” A Siemens nagyrészvényesei csatlakoztak: lépéseket tettek, hogy a nyugati szövetségesek vé­delme alá helyezzék magukat. Két elnökségi tag és a berlini központ valamennyi osztályának jelentősebb tagjai, a legfontosabb okmán yokat és szabadalmakat magukhoz véve Hofban teleped­tek le, ahol az amerikaiak köze­ledését várták. A berlini lakosságnak nem volt szabad „odébbállnia". Mind­annyian, a nők, a férfiak és a gyermekek egyaránt a „védők” státuszát kapták. Tartaniuk kel­lett az „erődöt”. Elképzelhetetlen terrorral jártak el velük szemben. A tábori csendőrség „láncos ku­tyái” minden emberi lényben esetleges szökevényt, vagy kapi- tuláns't láttak. Átfésülték az ut­cákat, a pályaudvarokat, a háza­kat és a lakásokat Aki gyanús­sá vált, nem rendelkezett a meg­felelő papírokkal és pecsétekkel, elveszett. Február 3-án az emberek a föld feletti és alatti bunkerek előtt tolongtak. Nagyobb bizton­ságban érezték magukat, mint a házak silány óvóhelyein. Ezen az estén az Alexanderplatz föld alatti bunkerje előtt is hosszú emberkígyó várakozott bebocsá­tásra. A legjobb esetben három­ezren találhattak ott menedéket. Váratlanul felhangzott a légi­riadó. A szirénák még üvöltöttek, amikor az esti égbolton az első bombázórajok feltűntek. A bun­ker néhány perc alatt megtelt. Az életösztön fegyverré változtat­ta a könyököket. Mielőtt még az első bombák lehulltak volna, már voltak halottak: a tömeg szétta­posott egy nőt a gyermekével. Azután bezárultak az ajtók. Kiáltásuk, panaszos kérésük be­leveszett a bombazajba. Ami még megmaradt Berlin keleti részé­ből a. következő órák alatt az enyészeté lett. A légitámadásból a „hősök bunkerében” is éreztek valamit. 58 bomba hullott a birodalmi kancellária közelében. Hitlerre mély benyomást tett. Mindúnta- lan felkiáltott: „No, ez minket is eltalálhatott volna!” Két nap múlva ismét elemé­ben volt. Szeretője Éva Braun ünnepelte születésnapját. Egész éjszaka patakokban folyt a pezs­gő. 16 méterrel feljebb kétség- beesett asszonyok kutattak a ro­mok között gyermekük holtteste után. És az újságokban ezen a reggelen a következőket olvas­hatták a berliniek: „A háború döntő szakaszához érkezett.” JALTA A monopóliumok „ezeréves bi­rodalma” 1945. február elején már a halottaságyon hevert. A Maastól a Memelig megsemmi­sítő csapások zúdultak az ország­ra. A feltétel nélküli megadás csupán idő kérdése lett. De mi legyen azután Németországból? A szövetségesek között még nem alakult ki egységes véle­mény. Csak egy valami volt bi­zonyos és ebben nem lehett vé­leménykülönbség: Németország­nak soha többé nem szabad le­hetőséget kapnia arra, hogy más népeket háborúba taszítson! A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia vezető áLlamférfiai a Krím félszigeten beszélték meg a cél elérésének közös útját. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Winston Chur­chill angol miniszterelnök feb­ruár 3-ián, szombat este érkezett meg kíséretével a fasiszták ál­tal erősen feldúlt félszigetre. A béna Rooseveltet nagyon megvi­selte az utazás. A nagyobb ké­nyelmetlenség elkerülésére a Li- vadia-palotában helyezték el. ahol a tanácskozásokat is tartot­ták. Churchill szállása — leánya, Sarah is elkísérte — 8 kilométer­nyire volt egy villában. A szovjet vendéglátók mindent megtettek, hogy távolról érkezett vendége­iknek a lehető legkényelmesebbé tegyék a súlyos károkat szen­vedett Jaltán való tartózkodást, * A Iivadia-palota nagytermé­ben tartott első tanácskozás már­is megmutatta, hogy Németor­szág problémájában nem lehet olyan gyorsan egységes véleményt kialakítani. Ez elsősorban az egy­mástól alapvetően eltérő felfogás­ban rejlett, amit a háborút viselő hatalmak a jövőbeni Németor- szág-politikáról vallottak. A szov­jet küldöttség abból indult ki, hogy a német népet nem szabad megsemmisíteni, lehetőséget kell kapnia, hogy ismét beilleszked­jék a békeszerető népek közössé­gébe. Roosevelt és Churchill ezzel szemben nem nyilvánított ilyen konkrét véleményt. „Tekintettel kell lennünk”, mégpedig igen be­folyásos csoportokra, amelyeknek egészen más terveik vannak Né­metországgal. A háború utáni Németországért már régóta teljes gőzzel folyik a harc. Különösen a kulisszák mögött és már hó­napokkal Jalta előtt... (Folytatjuk) „Vörös Csepel, vezesd a harcot” A láng és a füst városa — ahogyan a költő nevezi — má­jusi orgonaillatot küld. Király­erdő kertjeiből árad, Csillagte­lep modem házai mintha be­innák, de a Béke téren ugyan­csak megcsap, s tán érzed a gyáróriás kapujában is. A má­jusi ünnepre készülő Vörös Csepel friss illatát röpíti a ta­vaszi szellő. A Vasmű műsza­ki klubjában egy kiállítás anya­gát nézegetem: „Csepel 1945— 1965”: fotók, emlékezések, gra­fikonok, újságkivágások — ré­giek és újak, múltat idézők és holnapi tettekre hívók. S eszem­be jut az a tűzpiros éjsza­ka, amelyet végigálltam a sziszegő nagyolvasztó mellett. Fiatal művészbarátom vázlatot készített egy festményhez: szín* fényt, izzást, lendületet, veríté­ket. küzdelmet akart látni a munka ábrázolásához. S látha­tott: ezer fokon hevült, reme­gett az acél, az üst belebor­zadt, kokszgáz surrant, só, füst, korom sűrűsödött, aztán mozdony szusszant, csille csat­togott, s a munkások — vörös testük mint villogó szurokszab­ta márvány — kokillák fölé ha­joltak. s a megcsapolt csillag- szóró lávafolyamot dermedt for­mává szelídítették, mint aho­gyan odakint egyetlen renddé szülik a zilált valóságot. Per­nye hullt a hajnal szalagján, amikor az éjszakai lázas mű­szak után valamelyik öreg munkást a májusokról faggattam — a legszebbről. Hazakísértem, rágyújtott, s amikor a kertvá­rosi ház körül a rigók ébred­tek, előkotort egy régi újságot: mutatta, olvassam, az az ő em­léke. „A csepeli munlcásság fel­vonulása felejthetetlen szépsé­gű. része volt a májusi napnak... Körülbelül huszonötezren vol­tak. Férfiak, lányok, gyerme­kek. Ünneplőben valamennyi­en. A férfiak kabátján májusi jelvény, piros szalag, a nők közül sokan piros blúzban vol­tak, de a vérvörös pántlika dí­szítette mindenki haját vagy keblét. És ez a színes, hatalmas, ra­gyogó tömeg a legpéldásabh rendben rótta végig a több órás utat a csepeli Templom térről a Soroksári úton, a Ráday ut­cán, a Múzeum körúton, a Vá­ci úton az Andrássy, a Stefánia és a Hungária körúton át a Népligetbe”. (1919. május 3.) Aztán az öreg olvasztár a Cse­peli Általános Munkásdalkar­ral részt vett a Magyarországi Szovjetek Kongresszusának meg­nyitásnál, elénekelték a „Föl szocialisták”-at, a Marseilleise-t és az Internacionálét- Másnap nem a munkásotthonba ment, hanem a frontra, mint a 22-es Csepeli Vörös Gyalogezred sok más katonája. Zsebében nem volt párttagsági könyv, de egy sorban ment szuronyok elé azokkal, akik 1918. decemberé­ben megalakították a KMP he­lyi szervezetét. Harcolt, meg­sebesült, hazajött, felesége tbc-l kapott a királyerdei földkuny­hóban; feketelistára került. a telekrészleteket nem tudta fi­zetni a Hollandi Banknak, el­árverezték, tönkretették. De 1943. szeptemberében a többi­ekkel együtt sztrájkolt, mert nem akar háborút: őrséget áll Bagi Ilona síremlékénél, mely­nek feliratán ezt olvasta: „Én már leteszem a kalapácsot, vedd fel és harcolj tovább!” 1944. decemberében megtagadja a németek kiürítési narancsát, látja amint. Kormos László hő­si halált hal a tűzharcban; a gyárba rohan, megakadályozza, hogy a fasiszták les-'—rijék és vagonba rakják a gépek egy részét...

Next

/
Oldalképek
Tartalom