Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
140 Emlékezés a bánhidai munkatáborra tette öt munkaszolgálatos kivégzésének körülményeit, megismerkedve a tábor múltjával, találkozókat szervezett. Restellem, de soha nem jutott volna eszembe - mint memoár írónak - hogy felkeressem az egykori főnököt. Homor megtette - mint katona a katonához - elutazott Jánossomoijára, beszélt vele, le is írta, sok egyéb értékes információval elküldte nekem.4 íme: „Ezek után nézzük, hogyan emlékezik a század életére, tevékenységére a legilletékesebb, a ma 82 éves Papp Károly, aki akkor főhadnagyként a II/4. század parancsnoka volt. (H. Gy. Levelének dátuma 1991.) Lakásán kerestem fel, s meglepett - kora ellenére - szellemi és fizikai frissessége. Rövid beszélgetés után a „lényegre” tértünk, s visszaemlékezése az alábbiakban foglalható össze: „1942. január 9-én neveztek ki a század parancsnokává. Családommal (feleségemmel és két fiammal) Bánhidára költöztünk, az erőmű szolgálati lakásába, közvetlenül a bejárat fölött. „Élvezhettük” az erőmű füstjét. Egy ideig nálunk lakott egyik beosztottam Szalay főhadnagy is, de ő hamar elkerült a Századtól. A zászlóalj parancsnokság (teljes nevén: Magyar Királyi II. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj) Komáromban állomásozott és parancsnoka ekkor Miklóssy Aladár alezredes volt. Négy százada volt a zászlóaljnak, ezek közül a 3. hozzánk közel, Patár-pusztán szállásolt, s csakúgy, mint a mienk, az erőműben, vagy annak a taván dolgozott. Az erőmű igazgatója Pécsi (?) nevezetű volt, akivel szoros munkakapcsolatban voltunk. Tudomásom szerint 1945 januárjában agyonlőtték a nyilasok. A század állománya közel 200 fő volt. Ebből általában 3-4 tiszt, 8-10 tisztes (akkor keretlegényeknek nevezték őket), a többi munkaszolgálatos. Teljesen önálló ellátással, saját orvos, szakács, szabó, suszter stb. Természetesen ők is valamennyien munkaszolgálatosok voltak. A tisztek váltották egymást. Szalay főhadnagyra, Sinka István zászlósra, Szabó alhadnagyra (később hadnagy) és egy Szabó zászlósra emlékszem. A századnak állandó szakaszai nem voltak, mindig a feladatnak megfelelően hoztuk létre a munkacsoportokat. Alapvetően három terülten dolgoztunk: az erőműben különböző munkahelyeken; a Centrál-tó bővítésén és Vértesszőlős felett az erdőben fakitermelésnél. A legtöbbet azonban a Centrál-tó bővítésén. A Szolgálati Szabályzat, illetve a részünkre meghatározott napirend szerint élte a század az életét, napi 8 óra kötelező munkával. Volt egy nagyon emlékezetes napom, amikor is túsz voltam egy teljes napig Tatabányán a német parancsnokságon. Valamiféle merénylet történt ott, s kezdetben az a gyanú állt fenn, hogy ezt csak a munkaszolgálatosok tehették. Az esti órákra aztán tisztázódott, hogy az elkövetők tatabányai bányászok voltak, így engem elengedtek.5 4 Homor György kutatásait végül könyv formában is kiadta, ez 2007-ben jelent meg Pápán, a Jókai Mór Városi Könyvtár kiadásában: Öten voltak címmel - B. Stenge Csaba. 5 Nyilvánvalóan ipari szabotázs történt, nem „merénylet”. A tatabányai széntermelés kiemelt fontosságú volt a német Dél Hadseregcsoport szükségleteinek biztosítására, így a széntermelés folyamatos, zökkenőmentes fenntartása a német haderő alapvető stratégiai ér-
