Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 141 Név szerint nem emlékszem, csak néhány munkaszolgálatosra, inkább azokra, akik a környezetemben dolgoztak. így mindenekelőtt Vasadi (Weinstein) Pálra, aki a századímok volt, Smelczer Imre századorvosra és még néhányra. Amikor magam is költöztem családommal karácsonykor, akkor Tatán odajött hozzám Abinéri Lajos munkaszolgálatos, aki tatai lakos volt. Egyébként én 1944. december elejéig (vagy közepéig) voltam a század parancsnoka, utána Miklóssy alezredes segédtisztje lettem Komáromban. A zászlóalj parancsnoksággal települtünk hátra Jánossomorjára, majd innen a front elől mindig hátrébb, a mai Ausztria területére. A zászlóaljparancsnokság tisztjei közül jó néhá- nyan elhatároztuk, hogy nem esünk fogságba. Az elhatározásunkat sikerült megvalósítani, s hajó nagy kerülővel is - Pozsonyon keresztül de sikerült „meglépni”. Igaz, hogy pechem volt, mert Jánossomorja határában megálltam, óvatosságból nem mertem hazamenni. Egy fiatalember ismerősömet kértem meg, hogy érdeklődjön családom iránt. Hamarosan visszajött és közölte velem, hogy családom visszaköltözött Bánhidára. Ennek én „felültem”, s irány Bánhida. Mondanom sem kell, hogy családomat ott nem találtam, senki nem is tudott adni semmilyen információt, így aztán visszagyalogoltam Jánossomoijára. Végre 1945. május 13-án hazaérkeztem családomhoz. A községi elöljáróságon helyezkedtem el, de túl soká nem élveztem a „szabadságot”, mert 1946. augusztus 18-án megjelent nálam egy főhadnagy a letartóztatási paranccsal, s Budapestre, a gyűjtőfogházba vittek. Október 2-án volt a tárgyalásom, ahol egy évet kaptam felfüggesztve. Egy év múlva, 1947-ben a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) ismét tárgyalta az ügyemet. Eredmény: bűncselekmény hiányában a vádat elejtették. 44 év után is állítom, hogy a volt beosztottaim sokkal több rosszat „hoztak fel” ellenem, mint ami a valóságban megtörtént. Úgy érzem, hogy inkább a bosszú, mint az igazság volt a motiváló. A kömlődi kivégzésről most Önöktől, akik felkerestek, hallok először. A kivégzettek közül senkire nem emlékszem. A volt századom további sorsáról is csak nagyon hiányos információkhoz jutottam.” Idáig a főhadnagy „vallomása”, amelyet Homomak tett. Nincs okom kételkedni abban, amit mondott, amennyire ismertem, én se ítéltem volna börtönbüntetésre. Homor se fűzött szavaihoz kommentárt. Más beszélgetéseiből viszont megtudtam egyet- mást a század életének utolsó szakaszáról, „a század végnapjairól”. A II. és III. Ukrán Front csapatai 1944. december 24-én, karácsony előestéjén befejezték Budapest bekerítését, s Esztergomnál találkoztak. Ezzel a gyűrű bezárult. Mit jelentett ez a II/4. század számára? Gyakorlatilag azt, hogy a szovjet csapatok elérték Felsőgalla-Kömyebánya szélét, sőt egyes részei eljutottak Tata-Tóváros- kertig. A vasút volt a választóvonal. Homor idézi egyik beszélgető partnerét, dr. Kertész Tibor volt munkaszolgálatost: „Nem hiszem, hogy rajtunk kívül volt még egy muszos század, amelyet a szovjetek ennyire megközelítettek volna. Légvonaldeke volt a térségben, ezért rendkívül érzékenyen reagáltak bármilyen leállásra - B. Stenge Csaba.
