Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)
T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235
munkabéreit is kifogás tárgyává tette a lap. Rámutatott arra, hogy míg a gyárban alkalmazott külföldi munkásnők havonta 80—120 pengőt keresnek, addig a magyar munkásnők napi 10—16 órai munkával 1 pengőt vagy legfeljebb 1 pengő 60 fillért kapnak. 8, kivételesen pedig 10 filléres órabérrel dolgoznak a munkásnők, a serdülő lányok pedig 6 fillért kapnak óránként. Heti 4—5 pengős bér mellett valóban nem lehet emberhez méltó életet élni. Az újságíró a gyár kötelességeként említi az ezeken való segítést „akkor — írja — amikor annyi ezer pengőt áldozott a magyar állam a gazdák és a munkások érdekében erre a gyárra. A kartell a konzervárak emelése helyett inkább azon törte volna a fejét, hogy megint az évek előtti magasabb munkabérek kerülhetnének kifizetésre, és a gazdák legalább a dupláját kapnák a paradicsomért és egyéb terményükért." 1 ® Az újságíró előbbi megjegyzését szinte illusztrálja az az év áprilisában közzétett hír, amely szerint a földművelésügyi miniszter az 1935/36. gazdasági évben kétszáznegyvenezer pengő támogatást engedélyezett a konzervgyárnak arra az esetre, ha két és félszer akkora területre köt termelési szerződést a gazdákkal, mint 1933—34-ben. 149 Májusban újabb incidenssel hívta fel magára ez a gyár a figyelmet. Családfenntartó, gyakorlott munkásnőket bocsátott el, állítólag ideiglenes üzemcsökkentés miatt, de ugyanakkor új munkásnőket is felvett. Valószínűleg takarékossági okok játszottak ebben közre. 150 Júniusban a helyi lap ismét szóvá teszi: „Kulik módjára dolgoztatja munkásait a Dőry-konzervgyár." Az iparügyi miniszter figyelmét hívják fel arra a „lehetetlen állapotra, hogy még mindig nevetséges órabér mellett (8— 10—12 fillér) napi 18—20 óra hosszat dolgoztatják Dombóvár fiatal munkáslányait és asszonyait." A gyár az elvégzendő munkához képest kevés munkást foglalkoztat, és ahelyett, hogy többet alkalmazna, biztosítva számukra az emberhez méltó megélhetést, végsőkig kihasználja kis számú munkásainak minden erejét. Az éjjeli magasabb órabér ismeretlen fogalom a Dőry-gyárban. Szakácsai 80—120 pengős havi fizetéssel ugyancsak minden pótdíj nélkül kénytelenek ezt az embertelen robotot végezni. 151 A munkások fokozott kizsákmányolása ellenére 1937-ben a konzervgyár válságos helyzetbe került. Ez év tavaszán már olyan hírek kaptak szárnyra az Alsó-dunántúli Mezőgazdasági Kamara hivatalos lapjában, hogy az Országos Magyar Tej szövetkezeti Központ áruba bocsátotta a Dőry-konzervgyárat, s méghozzá a Hangya került szóba, mint vevő, amely könnyen értékesíthetné kül- és belföldön a Dőry-konzerveket. 152 1938-ban sorozatosan jelentek meg a helyi lapban az új és új hírek a gyárról. Februárban arról írt az újság, hogy az OMTK teljesen le akarja állítani a gyárat, mivel sem a Hangya, sem pedig a Csepeli Weiss Manfréd érdekeltség nem kívánják azt átvenni. A gyárleállítás alkalmazottak és munkások seregét taszítaná a teljes kenyértelenségbe, és magára a községre nézve is igen nagy veszteséget jelentene. 153 Érthető tehát, hogy a közvélemény fokozott figyelemmel kísérte az eseményeket. Néhány nappal később cáfolták az előző hírt, 154 de végül is márciusban arról adott hírt a sajtó, hogy a minisztérium elrendelte: a Mezőgazdasági Kamara intézkedjék a gazdákkal történő szerződések megkötése ügyében, hogy a gyár nyersanyag-ellátása hiányt ne szenvedjen „bármilyen lesz is a gyár üzembetartásának végső rendezése". Áprilisban kötötte meg végül a konzervgyár is 281
