Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-22 / 45. szám

1981. FEBRUÁR 22. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 7 ARANYHANGQK Jászberényi gimnazisták sikere Lengyelországban A jászberényi lányok a bydgoszczi fesztivál színpadán a len­gyelektől kapott „alkalmi” kabalával Téli tárlat ’81 szont a figurális témájú ké­Hat európai ország rész­vételével rendezték meg Lengyelországban a híres bydgoszczi fesztivált. Az énekkarok kategóriájában a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium kamarakórusa képviselte hazánkat. Az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai jól vá­lasztottak, amikor a jászbe­rényi gimnazistákat jelölték ki a külföldi szereplésre. A kórus igen nagy sikert ara­tott, elnyerte a legjobbnak járó „Aranyhúr” díjat, s a magyar lányok kapták meg a zsűri nagydíját is, a nyá­ron ugyancsak Lengyelor­szágban sorra kerülő kéthe­tes zenei táborozáson való részvételt. A húsz elsős és másodikos diák — mindössze egy éne­kes negyedik osztályos — csupa boldogság^ egymás szavába vágva idézik él­ményeiket. — Nekünk nem volt ko­reográfiánk, mint a többi kórusnak. Kiálltunk a szín­padra, s énekeltünk — mond­ja a „rangidős” Dudás Éva. — Mit énekeltek? — Kodály, Bartók, Bárdos és Karai alkotásaiból állítot­ta össze a tanárnő a műsort, s a versenykiírás értelmé­ben két lengyel dalt is éne­keltünk. Igen sok munkába, gyakorlásba került míg meg­tanultuk szépen kiejteni a lengyel szavakat, de nem volt könnyű a magyar mű­vek előadása sem. A zsűri véleménye szerint is igen nehéz dalokból állt a műso­runk. — El sem hitték, hogy szinte néhány hét alatt ké­szültünk fel a versenyre — szól közbe a második osztá­lyos Ézsiás Csilla. — Azt mondták, hogy így csak profik tudnak énekelni, s legalább kétéves munka kell ekkora sikerhez, egy ilyen műsorhoz. A kamaraikórus már csak azért sem lehet kétéves, mi­vel a diákok egy része elsős. A versenyre való készülő­déssel egyidőben alakult meg a csoport is. Bakki Ka­talin tanárnő rendhagyó mó­don verbuválta kórusát: — Amikor megkaptuk a Gyerekeknek, felnőtteknek Klubok a művelődési házban és a tanyákon Nem túlozna, ha azt mon­daná valaki, hogy Jászszent- andráson mindenkinek — fia­talnak és idősnek — szinte helyébe viszik a kultúrát, a szórakozást és a művelődési lehetőségeket. Különösen a sokféle programot kínáló klubokra; a szakkörökre és a kiscsoportokra vonatkozik a megállapítás. Hasznos ismereteket nyúj­tó előadások, családias ösz- szejövetelek, szórakoztató, a szabad időt kellemesen kitöl­tő foglalkozások szerepelnek a művelődési ház fenntartá­sában működő nyugdíjas nők és a nyugdíjas férfiak klub­jának programjában. A gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek érdeklődé­süknek megfelelően szóra­kozhatnak, hasznosan szor­goskodhatnak a páva-kör­ben, a bábcsoportban, a bé­lyeggyűjtők csoportjában, a zenekörben és az ifjúsági klubban. Helybeliek kulturális és szórakozási igényeit elégítik ki változatos, gazdag prog­rammal a tanyai klubokban, a felső-tanyai népművelési és az alsó-tanyai klubban. Programjukban fő helyen szerepelnek az ismeretter­jesztő előadások, nyugdíjas foglalkozások, gyerekműso­rok. megtisztelő meghívást, kiír­tam a hirdetőtáblára, hogy akinek van kedve énekelni csak úgy a maga gyönyörű­ségére, az szombat délután jöijön be az iskolába. Hu­szonhat elsős és másodikos, s a negyedikes Dudás Éva jött el. Csak a második pró­bán mondtam meg nekik, hogy mire készülünk. Volt nagy öröm, s persze bánkó- dás is azoknak, akik nem jöttek el azon a szombaton. Hajthatatlan maradtam hi­szen a huszonhat lányt nem a csábító külföldi utazás hozta el az első próbára, ha­nem a zene szeretete. — Heti egy énekórán ho­gyan lehet a fiatalokat ze­nére nevelni ekkora sikerrel, hogy három kórus is van a gimnáziumban? — A heti egy óra még a tantervi anyag elsajátítására is kevés. Ezért van szükség a kórusokra. A tanárnő módszere bizo­nyára műhelytitok, hiszen nem beszél róla. Aki ismeri viszont tudja, hogy a zene „megszállottja”, egy sereg­nyi kórus karnagya. Bakki Katalin a három gimnáziumi kórus — a diákok negyvenöt százaléka énekel bennük — mellett a nagyhírű, jövőre százhúszéves születésnapját ünneplő fesztiváldíjas Palo- tásy kórus; az aranykoszorús minősítésű Vasas munkáskó­rus, a jászberényi szakmun­kásképző ugyancsak aranya Az olvasószolgálat és a tá­jékoztató munka fontos ré­szét képezi a több mint 10 ezer 200 kötettel rendelkező alattyáni és a csaknem 9 ezer kötetet kölcsönző jásztelki községi könyvtárnak. A ren­dezvények többségét mind­két községben az általános iskolások részére szervezik. (Az elmúlt évben az előbbi településen 15, az utóbbin 9 nagyobb rendezvény volt, összekötve az időszerű ese­ményekhez, évfordulókhoz kapcsolódó, a könyvtári anyagból rendezett tematikus kiállításokkal.) koszorús kórusa, valamint a jászárokszállási gimnázium énekkarának is vezetője. — Hány óra ez hetente? — A Lehel Vezér Gimná­ziumban huszonnégy órát ta­nítok, a két kórus próbáival kijön a negyvennyolc óra — Az énekszakosok köte­lező óraszáma hetente húsz. — Nehogy sajnáljanak, hi­szen még marad szabad időm is, de szerencsés vagyok mivel a munkám azonos a legkedvesebb szórakozással. Soha eredményesebb „szó­rakozást”, amelynek leg­újabb bizonyítéka a sok el­ismerő oklevél, díj mlellett most a külföldi szereplés és trófea az „Aranyhúr”. De talán a kitüntetéseknél is fontosabb, hogy a diákoknak ..életszükségletté” válik az ének, a zene. A gimnázium­ból évente egy-két végzős folytatja tanulmányait zenei pályán, így többségük való­ban csak kedvtelésből éne­kel a kórusokban. — Orosz—német szakos pedagógus szeretnék lenni — beszél terveiről Dudás Éva. — Az énekkel kapcsolatban nincsenek különösebb elha­tározásaim, de valószínűleg ezután is hozzátartozik majd minden napomhoz. Nem tu­dom nagy szavakkal megfo­galmazni mit jelent nekem az ének, a zene, csak azt tudom fontos és jó. Gyakori vendégek a szak­körök — munkájukhoz szak- könyvekkel, folyóiratokkal nyújt segítséget az intéz­mény —, de tartanak ott az úttörők őrsi és rajfoglalko­zásokat is. Tekintve, hogy a zenei nevelés területén a két társközség elmaradt a járá­si átlagtól, a könyvtárak ze­nei részlegének kialakítására való törekvés nagyon idősze­rű: egyrészt segíteni tudja a művészeti nevelést, másrészt többek számára vonzóbbá teheti a rendezvényeket. kulturális életének egyik leg­rangosabb eseménye éven­ként a téli képzőművészeti seregszemle. Már annyira számítunk rá, hogy ha nem volna, úgy éreznénk, vérke­ringés! zavar támadt az egészségesnek ismert test­ben. Az idei téli tárlat nem­csak hagyományosan egész­séges megnyilatkozásokat láttatott, hanem jó néhány átlagon felüli értékkel je­lezte, hogy — az elmúlt évek stagnálása után — va­lami ismét megindult, ami egy újabb fejlődési perió­dus kezdete lehet. Éreztük, hogy a Magyar Képzőmű­vészek Szövetsége Közép- magyarországi Területi Szer­vezetének szinte valamennyi kiállítója — a szolnokiak, a más megyéből valók és a vendégművészek — komo­lyan vette szereplését, s en­nek köszönhetően alacsony színvonalú kép vagy szobor nem került a Damjanich Já­nos Múzeum termeibe. Az Alföldről érkezők túl­súlya következtében ismét meghatározó erőt képviselt az alföldi iskola realizmusa, a modernista irányzatok je­lenléte pedig alkalmat adott a különbözőségek felméré­sére. Itt is, ott is feltűntek jó és meggyőző művek, de az is örvendetes, hogy az optikai látványhoz kötődő naturalisták szigorú termé- szetelvűsége is többet poéti- kusabbat eredményezett az üres látványfestésnél (Ben- ke László, Sáros András, Vuics István). A szakmabeliek és a mű­értő közönség egységes véle­ménye, hogy Chiovini Fe­renc Havas tája a tárlat leg­szebb képe. Szinte csodála­tos, hogy e nyolcvanon túli mesternek még ilyen erőtar­talékai vannak. (Festményén minden jelen van, aminek lennie kell: kiegyensúlyo­zott' kompozíció, költői ihlet, érzékletes alföldi hangulat, tökéletes levegőperspektíva és atmoszférikus vibrálás — mindez pedig bravúros, de nem öncélú ecsetkezeléssel lehelve a .képsíkra. (A Chio­vini köré helyezhető lírai érzésvüágot, emberi meleg­séget és abszolút festőiséget más oldalról, másféleképp közelíti meg Fazekas Mag­dolna és Meggyes László. Fazekas Árnyas kertben cí­mű táblaképének motívumai szinte teljesen feloldódnak, testetlenné válnak a színek és fények zuhatagában. A csak egy árnyalattal mate- riálSsabb Meggyes a Beha­vazott házakkal álomszerű világba vezeti a nézőt. De a többi olajképük sincs hí­ján az artásztikumnak. Ök azok, akik átlagosat is fes­tenek olykor, de rosszat, ha­misat soha. őszinte csengésű, hatásos produktumokkal jelentkez­tek az expresszív realisták is. Mint általában, úgy most is Baranyó Sándor volt köz­tük a legtermékenyebb, aki­nek balladal tömörségű Es­ti folyópartja méltóképp so­rakozik ama mintegy két tucatnyi remekművéhez, amelyek a múlt év októbe­rében rendezett gyűjtemé­nyes számadásán reveláció- ként hatottak. Biztos kezű komponálás és izgalmas fes- tőiség teszi mozgalmassá a péknél kissé elbizonytala­nodik. A . festék pasztózus felrakásában Bárányéhoz ma is Bényi László áll a legközelebb, aki most egy csendélettel, a Napraforgók­kal erősítette meg jól is­mert kvalitásait. Az érdek­feszítő témát felvető Régi és új Szolnok című képe azon­ban nem bontotta ki az el­lenpontozás lehetőségét: az új városrész épiiletkubusai- nak tövében lapuló régi ház­sor alig észrevehető, és szin­te árnyékként olvad az alsó képmezőbe. Két olajképé­vel kellémes meglepetést szerzett e stíluskörben Tűz­kő Tibor. Színskálája egy kissé bátortalan ugyan, de a kompozíció és a faktúra iránti érzéke így is festői vénára vall. Az alföldi piktúra tradí­cióit konstruktív vonalveze­téssel és dekoratív színfol­tokkal ötvözve Berényi Fe­renc képe, a Zagyva-parti fák, a legnemesebb értelem­ben szűkszavú és tömör. Üj elem is jelentkezik rajta: szecessziós vonalvezetés és ritmus a fák koronáiban. A fővárosban élő, ám Karca­gon született Bőd László sok szállal kötődik az al­földi festészethez, bár az ő piktúrájának alaphangjai szintén határozott képszer­kesztéssel párosul Festés­modora változatlanul kifi­nomult és kulturált, s ha képei közül a Szürke kaput helyezzük az élre, azt az in­dokolja, hogy a látszólag jelentéktelen témában meg­látta a festő számára gaz­dag lehetőséget, vagyis a sí­kok konstruktív ritmuséval is kifejezhető érzelmi kap­csolatot, kötődést és nosz­talgiát. A budapesti Sváby Lajos, Sugár Gyula és Simsay Il­dikó képei messziről elárul­ják, hogy más talajból sar­jadtak. Sokan úgy vélik — bizonyára maguk az alkotók is — hogy ez a művészet egyetemesebb, európaibb, te­hát modernebb is, mint ami hazai földön és a sajátos magyar viszonyok között te­rem. Pedig a korszerűség­nek és az európaiságnak nem az idegen minták át­vétele a kritériuma. Kivált­képp akkor nem, ha ezek a stílusirányzatok külföldön már rég lefutottak, s nálunk csak másod-, ha ugyan nem harmadviirágzásukat élik. A művészet mindenkor egyet­len meghatározót ismer, ez pedig a minőség. Méghozzá olyan minőség, amelynek alápja, magva az egyéni kézjeggyel megformált, el­mélyült tartalom. Hasznos lenne végre megtanulnunk, hogy a mi képzőművésze­tünk korszerűsége és egye­temessége pontosan a nem­zeti jellegben rejlik, s hogy a nyugati államokban ren­dezett kiállításokon is min­dig ezt kérik számon jelen­kori piktúránktól, plaszti­kánktól. _ , szándék nél­Banto kül mondva, valami ha­sonlót érezhetünk az iménti három művésznél. Legyen ugyanis bármennyire alapos Sváby felkészültsége, azt jogosan elvárjuk tőle (sőt annál inkább jogosan), hogy az expresszioniznáust saját szemével és kézjegyével lás­sa, és oldja meg ne pedig Kokoschka festésmodorának bűvöletében. Ezért nem ké­pes még a legvonzóbb olaj- képe, a Mutatványosok sem arra, hogy a külsődleges formajegyeken túl valami- •féle belső feszültséget őszinte átélést és humánus kapcsolatot közvetítsen. ISvábyhoz .sokban hasonlít Sugár Gyula, aki viszont — Diadaloszának tanúsága szerint — még Chagal szür­realizmusával is elegyíti for­makészletét. Nem csoda, hogy képeinek attraktivitása a felület, a külsődlegesség szintjén marad, s ha még­is megkísérel elmélyültebb gondolatot közölni, abból is kívül reked az a bizonyos művészi varázslat. Bár Sim­say Ildikó sem mentes a reminiszcenciáktól, az ő né­met expressziomizmusból és szimbolizmusból kiinduló művészete az, amely saját értékre is számot tarthat. Amíg Emlékek című képé­nek mondandója és kompo­nálása kevésbé tisztázódott, addig az S. I .arcképe racio­nálisan közvetíti a megtisz­tult kompozícióba sűrített jelentéstartalmat. grafikai anyag — három al­kotó nyolc lapja — nem mutat fel a festményekkel és a szobrokkal egyenértékű műveket. Valamennyien a modernebb formaalakítást keresik, s ebben kísérletező kedvük a dicséretes. Kiss- Tóth Ferenc monotípiái — a konstruktív nonfiguráció alkalmazásával — elvont fo­galmakat próbálnak érzék­letessé tenni; Sebők Margit, tusrajzain — a szecesszió reneszánszának tudatos vagy tudat alatti hatására — nyugtalanul játékos vonal- vezetéssel alakítja motívu­mait, majd ellenpontként egy erőteljesebb lineáris rendszerrel szeli át a kom­pozíciót; végül Szabó Ág­nes a szürrealizmus eszköz­tárának segítségével oldja meg vízfestményeinek fan­tasztikumot kedvelő témáit. A tárlat számbelileg és művészegyéniségekben je­lentős szoboranyaga külön méltatást igényelne. E le­hetőségek híján itt is csak néhány mondatos értékelés­re szorítkozhatunk. Minde­nekelőtt: egy évi „bezárkó­zás” után Nagy István kol­lekciójának örülhettünk, mely csaknem egy kamara- kiállájtáshoz is elegendő. Új­szerű szobrászi próbálkozás nála az azonos figurákat körkörösen elhelyező, nép- mondai Szilajpásztorok és a Szarvasok terrakotta kom­pozíciója. Úgy érezzük, kút- tervnek is elfogadható mind­kettő. Igazán testre szabott munkái mégiscsak azok a tenyérnyi kisplasztikák, mint a szinte labdagömbölyű és egészséges népi humorral át­itatott Dagi Bori, és társai. Simon Ferenc két műve kö­zül a Megújulás kúttervnek juttajuk az elsőbbséget, mi­vel az életfa szimbólumként felfogott, ágas-bogas cső­rendszer és a köríves kút- meder esztétikai egységbe foglalása nem tartozik a könnyen megoldható fel­adatok közé. Szolnok vezető szobrászai között Szabó László ezúttal halványabban szerepel. Háromalakos Csa­ládja szépen eggyéolvadó kúbisztikus tömböt alkot. Újkor című munkája vi­szont egymáshoz nem illő elemekből épül fel: a biz­tos kézzel mintázott, nemes mozgású emberfigurához (réz) semmikép sem illik az ősi omaméntikával díszített, hosszú, totemisztikus faosz­lop. A szolnokiakhoz már rég felzárkózott kisújszállá­si Papi Lajos művei tovább­ra is az anyag törvényeinek és az eredendő természeti formák tiszteletben tartását példázzák. Hogy a műgon­dot igénylő feladatokkal is képes megbirkózni, azt je­lesen bizonyította a Leány madárral sudár alakjával. Ennek márványba faragása nem mindennapi bravúrja - a körplasztikának. A vezető szobrászegyéni­ségek mellett figyelmet ér­demét Hangai Szabó László Portréja, melynek nemes formázása a görög antikvi­tás iránti tiszteletet sugall­ja; továbbá egy másik arc­más, Győrfi Sándor Nagy­apámba, melynek borzolt fe­lülete a rodini impresszio- nisztikus mintázásból indul ki. Csikai Márta két terra­kotta szobra fákat antro- pomorfizál igen szellemesen, bár — érzésünk szerint — túlzottan eluralkodik rajtuk a szecesszió iránti nosztal­gia. összegezésül elmondható, hogy az idei téli seregszem­le figyelmet érdemlő és ta­nulságos műveket vonulta­tott fel. Vitathatatlanul gya­rapította kulturális érté­keinket. Várjuk a folytatást. Ecsery Elemér Felröppenő galambokat, vi­Formázás. Pillanatkép a karcagi Agyagipari Szövetkezetből. T. G. Alattyán, Jásztelek Zenei részleg kellene a könyvtárnak Szolnok A kevés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom