Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
8 Irodalom» művészet 1981. FEBRUÁR 22. A rejtvényújságban — véletlenül akadt kezébe (megvetette, ki piócaként rátapad) — egy vonat ábráját látta. A mozdony és a három rozoga kocsi enyhén perspektivikus rajza valahogy bizonytalan — gyerekeknek szokták szándékos ügyetlenséggel ilyeneket firkálni —, a sín párhuzamossága, a felületesen odavetett talpfasor csak alig érzékelhető, nehéz pontosan felismerni a piszkosfehér rotációs papíron, hol a rajz kezdő- és végpontja. A kérdés úgy szólt, hogy merre megy a vonat. Keletnek vagy nyugatnak. Kapásból rávágta, hogy nyugatnak. Gyenge ábra. Leszaladt a trafikba, vásárolt egy ötvenfillé- res levelezőlapot, és — hogy az értékelő bizottságnak ne kelljen sokat vacakolnia pont az ő megfejtésével — csak annyit jegyzett fel a lap hátuljára: nyugatnak. Bedobta az útjába kerülő első postaládába. Amikor hazament, újra elővette a rejtvényújságot, és most már figyelmesebben nézte meg a feladványt. A rajz mellett szűkszavú közleményt olvasott: a helyes megfejtést a következő lapszámunkban közöljük. Az a két hét gyorsan elrepül, gondolta. A nyereményekről azonban semmiféle felvilágosítást sem talált. A mozdonyos rejt- ' vény alatt két, a vonatnál is felületesebb rajzot vett észre, egy folyóparton horgászó, ügyefogyott alakot két példányban, de a nyeremények közlésének hiánya és a rajzok egy szempillantással lemérhető színvonalesése olyannyira felbőszítette, hogy összecsapta az újságot, és félretolta. Sejtése támadt: a szerkesztőség a „Merre megy a vonat?” című rejtvényét bizonyos fokig elhanyagolta, félvállról vette. Rezignálton süllyedt vissza megszökött gondolatai közé. Esetleg' egy vásárlási utalvány, de lehet, hogy valami konkrétabb ügy. Majd meglátjuk. Másnap — végső soron nem tudta magának sem megmagyarázni, miért — gyanakodni kezdett. A mozdony füstje egyértelműen kelét felé szállt — szedte össze a rajzról fennmaradt kósza emlékfoszlányait —, de ha ebből ered a megoldás, akkor nem ezt a kérdést tették volna fel, hanem valami egészen mást (persze példuál mit?), mert a megoldás így túlságosan is egyszerű. Nincs semmi esély a becsapásra. Ha viszont nem innen kell megközelíteni a kérdést, akkor honnan? Végeredményben egy kettős — furcsa, de így van: kettős — kiindulási helyzettel kell dolgozni; a meghatározó tényező a mozdony füstje, de azzal a határozott fenntartással, hogy leplezett erőszakkal ezek arra kényszerítenek, ne ebből induljak ki. Így már nem olyan egyszerű az egész ügy. Jobban meg kell variálni a dolgot, mert csalnak, berángatnak a zsákutcába. Nem szórakoznak az esélyeikkel, elméletük van. Hülyét csinálnak az emberből, azzal az ürüggyel, hogy kipróbálják milyen okos. Gondolkozott. Előhúzta az újságot a „Palackos gázpalack és palackos gáztűzhely együttes használati utasítása” című, sárga és ezért légyszaros fémtábla alól — falra szegezését évek óta halogatta —:, ahová csak azért tette, hogy ne ez a dolog járjon állandóan a fejében, meg a nyereménylehetőségek hanyagul megteremtett, már-már korlátlan skálája, és még egyszer tüzetesen szemrevételezte a rajzot. Sehol egy áruló jel; a dohányzást tiltó ábrák, az osztályminősítést meghatározó számok a kocsikon nincsenek feltüntetve (még az sem tudható, étkező- vagy hálókocsik közlekednek-e a szerelvénnyel!), az-ablakok bután és homályosan üresek, utas, kalauz, sőt mozdonyvezető sincs a vonaton — Wehner Tibor: Dupla v. semmi talán ez lenne egy halvány kapasz- kodásd pont, lehetőség? —, bakter- ház, elsuhanó sorompó, szemafor nem látható. Váltó, váltóőr sehol. A mozdonyon és a három rozoga kocsin, a feltehetően nyomdahibás síneken és talpfákon kívül egyetlen tárgy, bíztatást, fogódzót adó jelzés sincs. Csak a füst. A mozdonyos rajz a két horgászó alakkal ■— milyen egyformák ezek! — nem függ, nem függhet össze. Merre megy a vonat? Elbizonytalanodott. Nem vagyok vasútas. A mozdony füstje kellet felé száll, tehát a vonat nyugatnak megy. Viszont ha a feladványszerzők megkockáztatom : tehetségtelen feladványszerzők) csavaros és néha az alattomosság határát súroló logikájával gondolkozom, akkor erős szél is fújhat például, és a helyzet így tüstént megváltozik. De fát nem rajzoltak, és ennyire sunyik nem lehetnek: fa nincs, a szél fúj, és ez a megoldás, hogy a szél fúj. Ugyanis a válasz ebben az esetben kétesélyes: 1. ,.A vonat kelet felé megy. (Tolat.)” 2. „A szél kelet felé fúj (lényegtelen). A vonat áll.” A helyes válasz viszont csak egyesé- lyes lehet, mert ellenkező esetben a kiértékelésnél nagy bajba kerülne a bizottság: Na, ezt a választ fogadjuk el. vagy a másikat? Vagy esetlég mind a kettőt? A végén teljesen megkeverednének, állandóan újrakezdhetnék a munkájukat. Egy lényegesen egyszerűbb - megoldás esetében is — a nagy nyeremények miatt — a kiértékelő tevékenység hálátlan és ráfizetéses, nem vállalhatnak túlságosan nagy kockázatot. Ezért félre kell tennem az indirekt megoldási kísérleteimet. (És akkor még nem számoltak ezek a nagyokosok azzal a lehetőséggel, hogy a vonat nyugat felé megy, a szél is fúj, de nyugat felől fúj, és teljesen mindegy, hogy fúj-e vagy sem.) Fásultan üldögélt egy ideig, aztán felállt, minden különösebb feltűnés nélkül lesétált a trafikhoz — nem nézett az eladóra —, kért egy ötvenfilléres ’levelezőlapot, megcímezte, és rövid tépelődés után döntött. Ha csak azt írom, hogy „keletnek”, akkor könnyen rájöhetnek a stílusazonosságból, hogy két megfejtést küldtem be, ezért most: 1. nem nyomtatott betűkkel írok, 2. kicsit bővebben: „A vonat keletnek megy.” Aztán, hogy a dolgot még kibogozhatatlanabbá tegye, a kelet kezdőbetűjét kijavította nagy K-ra. Tíz nap telt el, reggelente izgatottan lépett a trafikba, a rejtvényújság megérkezését tudakolva. A tizenkettedik napon a trafikos bosszantóan rideg „még nem érkezett meg” válaszára már ingerülten reagált: ez- lehetetlen. Másnap reggel a napilapok között felfedezte a rejtvényújság friss számát. „Kérek egy rejtvényújságot.” Ott volt az orra előtt, ott volt a keze ügyében, a trafikos mégis bizonytalanul keresgélt, talán időt akart nyerni. Idegességében a nyitás előtt néhány perccel a pultra dobott, még összekötözött stósz felé kapott — nem igaz. hogy nem tud róla, villant át agyán, csak ma elfelejtette eldugni, és most megpróbál átjátszani —, meg-megrándűló ujjai a visszataszító, tétova trafi- koskézfejhez értek. Némán egymásra pillantottak, és ekkor lemérhette: a trafikos tud valamit. Gyorsan kifizette a kezébe csúsztatott példányt, és távozott. Az utcán még nem, de a lépcsőházban már fellapozta az újságot: az első oldalakon keresztrejtvényeket — ezeket kimondottan utálta —, majd egy képregény nyolcvanhatodik folytatását, sűrűn szedett szöveges közleményeket ugrott át, míg az utolsó előtti oldal „Megfejtések” rovatához ért. Na, vége a játéknak, tökfejűek, gondolta. Térdei megremegtek, leült a lépcsőre. Gyorsan futotta át az alcímeket, a „Merre megy a vonat ?”-tal nem találkozott. Felugrott, benyomta a lépcsőházi világítás kapcsológombját, visszaült, újrakezdte. Nyugalmat parancsolt magára, mutatóujját a papírra szorította, hogy ujjai se remegjenek, lassabban haladt. Nem találta. Egy pillanatra felderült, amikor a „Két horgász” címszó ötlött a szemébe, de a vonatrejtvény megfejtése alatta, felette, mellette sem szerepelt. Valaki beköphetett valamit. A diszkva- lifikácaó — ízlelgette a szót — tipikus esete. Igen, azt hiszem, ez az. . Gyanakvása már csaknem bizonyossággá vált, amikor az utolsó oldalon, a szerkesztőségi üzenetek között egy terrbrisztikusan jelentéktelenné zsugorított közleményre tévedt a tekintete. „A ’Merre megy a vonat?’ című, előző számunkban közölt rejtvényünkre rekordmeny- nyiségű megfejtés érkezett. Ez annál iis inkább furcsa, mert e rejtvényünk megfejtésének beküldését nem kértük, feladványunkat csak játékos fejtörőnek szántuk. Azonban a rendkívül magas fokú érdeklődésre való tekintettel, szerkesztőségünk módosított, utólagos döntése értelmében a megfejtések kiértékelését megkezdtük. Az értékelés lapzártakor még tart. Ezúton is felhívjuk olvasóink szíves figyelmét arra, hogy megfejtéseiket mindig nyílt levelezőlapon küldjék be.” A z automata világítóberendezés óraszerkezete kattant egyet, a fény kialudt. Nem közölnek kizáró tényezőt. Még elmehetnék a szerkesztőségbe, és az eredmény, valamiint a nyeremények — erről -még mindig hallgatnak! — után indokolt türelmetlenséggel érdeklődve az asztalokon nagy kupacokban váflogatatlanul heverő levelezőlapok közé észrevétlenül becsúsztathatnék egy „Csak a szél fúj. A vonat áll.” szövegű megoldást. És akkor aztán valóban vége, nincs kibúvó. Válogathatnának. Felállt, leporolta nadrágját. Nincs kizáró tényező. Zsibbadt térdeit kiegyenesítette. Visszaült. au Fehér Klára: Még óvatosabban K erekesék óvatosak voltak: Ági lelkére kötötték, hogy egyszer-egyszer ott kell aludni a nagymamánál. „Te már nagylány vagy, meg kell értened. Nagymama öreg, beteg, egyedül van”. „De én . ..” „Semmi de. Ki fogod bírni. És legyél kedves a nagymamához. Tudod, milyen nehezen írta alá a bejelentőt. Az ilyen öregek azt hiszik, hogy ki akarják túrni őket, hogy szociális otthonba dugni... és ha isten ne adja, meghal, mindenki rá akarja vetni magát a lakásra. Tudod, mekkora érték egy bérlakás? Hozomány a' mai világban”. Tizenöt éves volt Ági, amikor a nagymamához bejelentették. Tizenkilenc, amikor a lakást örökölte. A' szomszédok kellemetlenkedtek ugyan, feljelentésekkel támadták meg a lakáskiutalást. Pórné, aki a fiának szerette volna megszerezni a kétszoba összkomfortot — tanúkat állított. Ági sohasem lakott a nagymamánál. Minden szent évben egyszer odadugta az orrát, akkor is pénzt csalt ki a szegény, öreg nyugdíjasból, vagy a régi csipkéket hordta el. A nagymama sokat panaszkodott a házmesternének. És ha ott volt az unoka, veszekedés kiabálás hallatszott. A tömbmegbízott viszont, igazolta, hogy az ő Katalin nevű kislánya Ági iskolatársnője, és sokszor ment fel Ágihoz a nagymama lakására leckét írni. Csatoltak a lakáskérvényhez egy SZTK-igazolást is, a körzeti orvos többször találkozott Ágival, amikor a nagymamához jött. Forintosék még óvatosabbak voltak. Amikor Lujzikát bejelentették a nagypapához, sorra bevitték a szomszédokhoz. Szíves, jóindulatú segítséget kértek: Lujzi- ka szinte még gyerek, tapasztalatlan. Ha sürgősen orvost kell hívni, ugye megengedik, hogy a telefont használja? Ugye megmondják, hol lehet a közelben friss tejet kapni? Szép almát? És Lujzlka okos kislány volt: valahányszor ott aludt a nagyapánál, bekukkantott a szomszédokhoz. Kölcsönkért egy kis köménymagot, paprikát. „Tetszik tudni, a nagypapának köménymaglevesre támadt gusztusa, de én most értem csak haza az iskolából. És néha saját magának küldött levelet. és másnap megleste a postást, hogy személyesen vegye át. Ez persze további bonyodalmakkal járt, a postás miatt nem mehetett aznap iskolába, a. mulasztást igazoltatni kellett. De egy körúti lakásról van szó, másfélszoba-össz- komfort. Takácsék még annál is óvatosabbak voltak, ök István nevű tizenhat éves fiúgyermeküket jelentették be a nagyszülőkhöz. István nem szeretett a nagyszülőknél aludni. Egyszer ott aludt, de majd megfulladt a régimódi dunyha alatt. És utálta a nafta- linszagot, a birsalmaszagot, a kopott, barna bútorokat. És utálta a nyálas puszikat, a buta becézést, a rosszul világító csillárt. Az aggódó Takácsiné viszont kitalált valami remeket. Minden harmadik szombat este István házibulit rendezett a nagyszülőknél. A szomszédok már előre rettegtek a lábdobogástól, kiabálástól és az elektromos gitártól. De a Takács-szülők ilyenkor dús kapupénzt fizettek, így szerezték meg a házfelügyelő jóindulatát (tanú a leendő lakásperben!!!) — és szemforgatva mondták: „Hiába, ahol fiatalok laknak!” A házibulik alkalmával a nagyszülők Takácséknái aludtak. Kabókék még óvatosabbak voltak. Géza érettségi előtt állt, amikor bejelentették a nagymamához. És Kabók Gézáról senki sem állíthatta, hogy nem lakik igazán a nagymamánál. Hiszen minden este pontban nyolckor harsány párbeszéd verte fel a ház csendjét. — Csókolom, drága nagymama, hogy tetszik lenni? — Megvagyok, kisfiam. — Itt volt a doktor? Adott orvosságot? Ne hozzak valamit a patikából? Vacsorára hoztam pa- rízert. — Jaj de szép, jaj de friss! — Megterítek. A megtérítek a végszó. Utána egy pár percig csend, azután kezdődik a zene. Nagymama és unokája derűs asztali beszélgetését elnyomja a beat, a dzsessz, a tánczene. Csak úgy harsog a bérház attól, hogy „Bye, bye, boldogság”, meg attól, hogy „Haverom a tavasz” meg attól, hogy „Um wah, um wah”. ,• Az esti koncert nem tetszik a szomszédoknak, de nem lehet semmit sem szólni. Mert ahogy a csendrendelet megkívánja, pontosan tíz órakor a zene abbamarad. A szobából sem szűrődik ki fény. Nagymama és unokája nyugovóra térnek. ... Ezen az estén a szomszédok nem győztek idegeskedni. Fél tizenegy, és még mindig harsog a zene. Egyik szám a másik után. Dobok és trombiták, elektromos gitár és cintányér. Armstrong rekedt hangja és Kovács Kati üvöltése. Hát azért más is aludni akar. T izenegykor a szomszédok bezörögtek Kabók nagymama ajtaján. A zene csúfondárosan tovább üvöltött, a kopogtatásra nem nyílt sem ajtó, sem ablak. Fél tizenkettőkor már a házmester is feljött. Éjfélkor a gangon állít a ház. Dörömböltek és kiabáltak, csengettek, de hasztalan. A beatmuzsika szétverte a környék csendjét. Akkor a házmester feltépte a konyhaajtót. A szobában lélekegyedül feküdt a nagymama. A villany égett. És szólt a magnó. És szólt a magnó. És szólt a magnó.,,
