Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
1981. FEBRUÁR 22. 9 Irodalom, művészet Csoóri Sándor: Itt élsz még Itt élsz még mindig bennem: s siralomházad vagyok. Jársz-kelsz a véremben [föl-alá* bordámnak dőlsz, kopogsz, hallgatod lélegzetedet, [mintha engem, hallgatod magadat s medencecsontom gödrében {éjszakázol és nézed szememen át, amit [majd elfelejtek: a háztetők fölött elcsattogó [esők magasvasútját: ködbe, rózsákba csavart [múltunk gyér díszeit s köröskörül a zárkózott [köveket. Pákolitz István: Ablakosvendég A lila-kék alkony-égen délre húz a vadliba-ék. A házeresz holdújultán jégcsap-kecskeszakállt [ereszt Hajnalonta széncinege pütykörészik ablakomban. Karácsonykor csipegethet foszlós fanottkalácsomból. Szeder Katalin: Görbe keserves Már mióta kalickámból követként el-kiszállottam téged látlak egyre távol körbejárlak lankadatlan Réted nyájaid fenyőid tó tükrében árva házam bánatod mellémszegödik tipródom torkig hiányban Bolgár föld felől az erdőn Havasalföld tág vidékén feléd fordul felemelt főm, visszautam mintha mérném Mért is keltem harcra érted mért nem tűrtem pusztulásod gúnyám szöghajam leégett bérceden többé nem állok Térdre rogyhat lovam bárhol nincs erőm hogy felemeljem titkon látom téged gyászol felhős arcú fejedelmem Messzi földön vérem elfogy éltem bús virága tört le körbejárlak s azt hiszem hogy benned járok körbe-körbe Dómján Gábor: Jegyzet Naponta más verset kellene [írni • fogalmazni a módosulást gyönyörű ajándékait [a napoknak Akár a gép ha rárakódik a működés szennye öröme [naponta percre pillanatra [gazdagabban gondolkodsz magadban — Szervác József: Megérkezés (Kevés csomaggal, már [tovább sehová sem érvényes [útlevelekkel valahová, valamikor a menet megérkezik.) Homlokukon a hosszú út a történelemmé korcsosult közelmúlt nyomaival a jelen kusza hieroglifáival sebekkel, véglegesült ráncokkal homlokukon arcukon mindenféle elmúlás jeleivel, cipelve lejárt határidejű álmokat célokra váltott vágyakat fáradtan, kialvatlanul megérkeznek az emberek sátrat vernek az emberek és utódokat nemzenek hogy indulhasson új menet (És .................. a rdának hívták, meg bolond Jardénak is, de leginkább Süsüinek. Lassú mozgású volt, óvatosan lépegetett, és olyan bölcsen nézett a világba, mint senki más hozzá hasonló. Mindenki szerette, és senki se félt tőle, még a legyek se; harag nélkül hesseget- te el őket, türelmesen, kedvesen. Sovány volt, jószívű és kicsit nevetséges. Ha nem az Űr 1955-ik esztendejét írták volna, akár a derék lovagot is hordhatta volna hátán, kit Don Quijoténak is neveztek. Jarda ló volt, heréit sötétpej, méghozzá veteránus, nyugdíj és medáliák nélkül, sőt még trafikot sem adtak neki. Stribrny Privozba, Králékhoz, tíz évvel ezelőtt került, mindjárt a nagy háború után; egy kiska- tona érkezett rajta, ugyanolyan sovány és szelíd, mint ő, csakhogy ezenfelül még dadogós is. Olcsón kínálta Járdát, két tyúkért, tíz tojásért és egy aranyozott viasz- gyertyáért. A gyertya még abból az időből maradt a Král családban, amikor misét mondattak Václav nagyapáért. Václav nagyapa a híres Hercegovinában esett el a császár őfelségéért (és családjáért). A lovacskát Gvargyejecnek hívták, de ezt Králéknáil senki se tudta jól kimondani, így hát mikor először veregették meg kiálló bordáit, mindjárt Járdát mondtak Gvargyejec helyett, és ez a név •rajta is ragadt. A káskaitona nehezen búcsúzott el tőié. Sokáig állt a kerítés mellett a sárban, mutatóujjával hol Jarda fülét, hol meg nagy, sárga lófogait simogatta — Nmno, eleget harcoltál — mondta neki, és a hangja hirtelen mintha haragossá vált volna. — Eeeleget lövöldöztek körülötted, géppisztolyból, aknavetőből, tttankeMiárltó ágyúból, sssokat szenvedtetek, lovacskák! Bocsáss meg, galambom, hogy bélerángat- tunk ebbe az emberháborúba. Nnnekünk se volt ínyünkre. Jarda pedig, akit ezelőtt Gvargyejecnek hívtak, komolyan bólogatott nagy fejével, mint valami megfontolt gazda. Csak amikor a kiskatona már elment, akkor derült ki, hogy rövid szüneteket tartva, állandóan bólogat a fejével. Ezt a tulajdonságát a háborúból hozta magával, valahonnan az Elba mellől, amikor mindenki úgy érezte, hogy nemsokára a lovaknak is jobb életük lesz. Azelőtt való nap jóllakott világoszöld füvéig lucernával meg lóherével, és a német -réten, heréit létére, sokáig enyelgett egy szász nagybirtokról elszabadult kancával, amely isten tudja, hogyan tévedt a kozákezredhez, és előkelő származása ellenére nem átallott leállni holmi kolhoápereputtyal. Másnap ezernyi tüzes rés nyílott az égen, a föld ordítozott fájdalmában, ahogy a fehér foszfor marni, a lángnyelvek meg égetni kezdték a kérgét, és sok-sok lovas, de még több ló hullott el ezen a napon, bár az emberek modem háborút csináltak, amelybe a lovasság tulajdonképpen nem illet bele. Ettől kezdve bólogatott Jarda hosszú lófejével.' Az embereknél ezt idegsokknak vagy tiknek hívnák. de ki törődik egy ló idegeivel? Szóval a kiskatona elbúcsúzott, és a nagy búcsúzkodásban ottfelejtette a viaszgyertyát, amely adHatvan éve — 1921. február 24-én — született Ludvik Askenazy, a második világháború utáni cseh próza egyik jelentős képviselője. BÉNYI LÁSZLÓ RAJZAI Ludvik Askenazy: ■ ■ ■■ susu dig fog misére, várni, amíg egyszer el nem égetik, ha majd nagy vihar lesz, és a kolíni villanytelepen kikapcsolják az áramot. A kiskatona valamit a szívükre kötött Králéknak, de senki sem értette jól, mert oroszul beszélt, mégpedig erős alsóvolgai akcentussal. Jó néhányszor elgagyogta, hogy „sztrelafy pri losagyi nye nado”, aztán meghámozott egy kemény tojást jóízűen megette só nélkül, és elindult kelet felé, egykedvűen taposva a Sázava-par- ti sarat, amely semmivel se finomabb az alsóvolgainál. Soha többé ne-n látták, és nem is nagyon emlegették, mert sok-sok kiskatona ment el erre azóta, kövér és sovány, kicsi és magas, alsóvolgai, doni, moszkvai, irkutszki és ogyesszai. Jarda Králéknál maradt, mert szükség volt rá a gazdaságban. A falusi élet jót tett neki, és a csendet is megszokta Stribrny Privoz- ban. Türelmesen húzta a szekeret, akár szénával volt megrakva, akár répával vagy krumplival, sok ezer barázdányi földet szántott fel, és Králék két gyerekét türelmesen és önzetlenül hordozta a hátán. Mindenki tudta róla, hogy jó ló: kicsit más, mint a falusi igavonók, de semmivel se rosszabb. Megszokták a bóloga- tását és a gyerekek sokszor dicsekedtek a szomszédoknak meg a tanítónak, hogy Járdával nem csak karácsony este lehet beszélni, mint minden állattal, hanem hétköznap is. Heverte, a híres állatszeladítő, egyszer meg akarta venni, hogy majd megtanítja olvasni meg tizenháromig számolni, aztán cirkuszban mutogatja majd szerte a világon, Brodban, Kolinban meg Londonban. A végén Jarda mégis Králéknál maradt, mert a gyerekek nem akartak lemondani róla Alighogy megérkeztek az iskolából, és ledobták a táskájukat, máris szaladtak az istállóba, ott van-e már Jarda, és legjobban mindig a bólogatásnak örültek. — Jarda — kérdezték —, lő vagy? És Jarda bólintott, hogy igen. — Jarda — kérdezték —, elenged bennünket apa szombaton moziba? És . Jarda bólintott, hogy el. — Jarda — kérdezték —, lesz holnap eső? Lesz, bólogatott Jarda, és igaza voüt, mert ha nem esett holnap, esett holnapután. Egyszer ilyet is kérdeztek: — Jarda, lesz háború? És Jarda bólintott, szomorúan, de határozottan. Csak azt nem mondta meg, hol és mikor. Bolond Járdának akkor kezdték hívni, amikor egyszer vadászok érkeztek Stribrny Privozba. Vasárnap kora hajnalban kezdték a lövöldözést Králéktól nem messze az erdőben. Bumm! Bumm! Bumm! Jarda Virág mellett állt az istállóban. Derűs, vasárnapi hangulatban rágta a szénát nagy sárga fogaival, mialatt Virág békésen kérődzött. Ahogy meghallotta az első lövést, elfordult a szénától, hegyezni kezdte a fülét, és szőre megnedvesedett az izzadtságtól. Mikor a második meg a harmadik lövés is eldördült, nehézkesen és ügyetlenül letérdelt, mert mór nem volt fiatal, és érzékeny, hosszú fejét a vályú alá rejtette. A gazdasszony bejött az istállóba, hogy megfejje Virágot, és látta Jarda kínlódását. — Jarda — csitítgatta —, mitől félsz, te bolond? Nincs semmi baj. Az urak őzet lőnek az erdőben. Jarda felnyerített. Csendesen, de olyan fájdalmasan, hogy az udvaron üvölteni kezdett Berek, a kutya, és a galambok elhallgattak, csak a tyúkok csipegették tovább a szemet, és kotkodácsoltak semmiségekről, mint mindig. Aztán még egy lövés dördült, egészen közel az erdőszélen, Jarda elszakította láncát, és őrült vágtában kirohant az istállóból, az udvarból, a faluból. Rohant valahova kelet felé. Egész nap nem jött vissza; éjszaka se, hétfő reggelre se. Csak délután állított be, soványan, kimerültén, fénytelen szemmel és lógó fejjel. A gazda ostornyéldel verte el. De nem sokáig bántotta, és csak azért mert a jó gazdaságban rendnek kell lenni. Aztán enni adott neki, és amikor bejött a szobába, megszólalt : — Ez a ló olyan, mint egy ember. — Azért verted el? — kérdezte Králné. — Az embert kell a legjobban verni — felelte Král, — és verik is, ahol érik. Ha a ló az emberhez hasonlít, az ő baja. A gyerekek kíváncsian, de kissé bizalmatlanul fogadták Járdát. A verést nem látták; később jöttek haza. Járdát az istállóban találták, kockacukrot nyújtottak feléje, de visszahőkölt. Mintha Jarda lóarca megváltozott volna. Azt is észrevették, hogy az egyik szemhéja időnként magától leesik, és ez nagyon furcsa volt. Egy kicsit gúnyosan megkérdezték: — Jarda, bolond vagy? És Jarda bólintott, hogy bolond. Ezzel nagy örömet szerzett nekik. Biztonság kedvéért még egyszer megkérdezték: — Ugye süsü vagy, Jarda? Jarda erre is bólintott. így terjedt el aztán Stribrny Privozban meg az egész környéken, hogy Králéknak bolond lovuk van. Dologra jó, de ha lövöldöznek valahol, akkor megkergül. Szóval süsü az a ló. Persze ez senkit se zavárt, mert minden faluban tudják, hogy a világon sok bolond szaladgál az emberek között, mért ne lehetne hát bolond a lovak között is? Élt Stribrny Privozban egy iskolaköteles huligán, akit Franta Rosáknak hívtak. Ez a huligán már sokkal jobban zavarta az embereket, bár tudták, hogy voltaképpen' a huligán is a bolondok sorába tartozik. Csakhogy a huligánbolondság rendszerint lármás és kegyetlen. A huligán idegen számlára űzi bolond szórakozásait, mert önmagát nem találja szórakoztatónak. Gyenge, kimerült, jószívű és naiv lények az áldozatai. Rajtuk éli ki pimaszságait. Sóik mindent megbocsátottak neki, egy leégett erdődarabot, egy kecskét, amelyet csak úgy viccből felakasztott. Tumáék nagymamáját, akit éjszaka a régi ismert módon, lepedővel, seprűvel és égő gyertyával halálra ijesztett. De egy dolgot nem tudtak neki megbocsátani, és ez éppen a bolondos Járdával függött össze. Franta Rosák is megtudta, hogy Jarda, az öreg huszárló, mindentől fél, ami robban. . Sázavában búcsút rendeztek, és itt támadt Frantának az a bizonyos kitűnő ötlete. Vásárolt egy fél tucat békát, azaz játékpetárdát, ami nagyot durran, ha valaki rálép. Mikor Sázavából visszaérkezett, a békát szétszórta az országút aszfaltján a Králék házához vezető kanyarban. Aztán elbújt, egy tölgyfa mögé, és várt, hogy mi lesz. Járdán új szerszám volt, és fényesre kefélt szőrrel, elégedetten kocogott az aszfalton egy szekér szénával, miközben megfontoltan bólogatott, mint valami öreg paraszt, csak a pipa hiányzott a szájából. Odaért a kanyarhoz és be akart fordulni az istálló felé, amikor a békák pokoli kén- és foszforbűzt terjesztve, éktelen durrogással felrobbantak a lába alatt. Vörös és fekete füst borította el Járdát, mialatt Franta majd megveszekedett örömében a tölgyfa mögött. A gazda meghúzta a gyeplőt, és nagyot fohászkodott magában: — Na, a mindenségit, most aztán az isten se tartja vissza ezt a bolond lovat! De a bolond ló ne bokrosodott meg. Nem csinált semtmit. Csak állt egy ideig, és remegett, mint a nyárfalevél. Szőre alól, különösen a nyakán és a hátán, izzadt- ságcseppek ugrottak ki, és fénylettek, mint a briliánsok. Aztán megroggyant lábbal térdre esett, mint egy sebesült ember, és elkezdett magas hangon nyeríteni, de olyan panaszosan, ahogy még az asszonyok se tudnak sírni. Panasza szíjvet tépő volt és olyan áthatol hogy mindenütt; hallani) lehetett a faluban. Jarda sokáig sírt, és három öregember, három kiszolgált dragonyos, mindegyik a falu más végébén, kijött a ház elé, mert nem bírt benn maradni. Vén katonaszívük összeszorult, és a legöregebbik ezt mondta magában: — Így nyerítettek a lovak, amikor először lélegzettek gázt! Doss Altánál! , A középső felsóhajtott: — így haldoklóit az én hókám, amikor Ravaruszkánái kifordultak a belei! És a legfiatalabbik így szólt: — Golyót a fejébe szegénynek, ahogy Montenegróban csináltuk. Nincs más segítség. erűs nap volt, a levegő friss, az orgona még nem virágzott ki teljesen, úgyhogy csak gyenge; szűz illat szállott belőle. A tiszta, vidám, tavaszi égbolt nyugati felén keskeny, szürke csíkot hagyott maga után egy repülőgép. Jarda már nem nyerített. Feküdt az aszfalton, és egyre las- silbban bólogatott hosszú, érzéJ kény lófejével. — Kelj fel, Jarda — mondta a gazda szelíden. — Ne félj, kis lovam! Jarda utoljára bólintott, hogy igen, érti ő, de már nem kelt fel. Egész közönséges idegsokk Ölte meg, amilyen az embereknél is előfordul, ha sokat lövöldöznek a fejük körül. Ne rakjatok petárdát a lábuk alá. Rájuk törhet a halál, hiszen tulajdonképpen sohase törölte őket nyilvántartásából. Fordította: Zádor András összeállította: Rékasy Ildik v
