Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
1980. október 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Tandori Dezső: Mire jó egy rossz életkor? Van egy „rossz életkor”, nevezik ezt még ,java kornak”, a legszebbnek, és a többi, amikor már nem úgynevezett „-fiatal”, de még nem is úgynevezett „öreg”, aki ezt írja; mert csak saját magáról mer szólni; nem eléggé „az, aki abbahagyja” (élve), nem eléggé „az, aki mindig újba fog” [(fog), élve fog mindig valami újba (állítólag), amiről persze ő azt hiszi, hogy valójában senki se látja. Ez a rossz életkor megóv az elhamarkodott vállalkozástól, mely [eltér azoktól „az ő főbb vonalaitól” [(a vonalakból még faragni lehetne pár kilót, bőven, vissza kellene szokni a testmozgásra stb.), [és megóv a várható (nem várható) elégedettség [jegyeitől. Ezeket a jegyeket, ebben a rossz [életkorban aki ezt írja, nem váltja meg (nem vált [jegyet vonatra, hajóra, repülőre), otthon [tartózkodik a maradival (például), és az ő életkorukra gondol egy reggel. Ekkor elfelejtkezik [saját életkorának minősítéséről. És rájön [„valamire, ami kortalan”; a másik létezőre (jön rá), [arra, hogy sokkai hosszabb életkor lesz, ha ez [és ez (a barátja; például egy veréb) már koron [kívül lesz; vagyis valami elképzelhetetlen rossz életkoromban egyszerűen nem ül már a [vállamon. Irodalmi mellékletünkben Sebők Margit grafikáit közöljük Bodnár István: Őszi este A hirtelensárga juharfák levelei táncolva imbolyognak Csutkaparázs bókol tejszagú csillagoknak A táj: holdmeszelte tenger bokrok bójája piroslik Tutajoz szúnyogfelhőt a szél bozóttól-bozótig Hajnalban csöndben ideér a komor ködöknek árnya a borostyánszínű ősz tengermély szomorúsága. s mit éreznek akkor, vajon mit éreznek? — Pongrácz, a hentes, vérben forgó szemekkel bámult kifelé az ablakon. Vastag nyakáról ezüst csíkokban patakzott alá fekete trikójára a verejtéke, nyúlszőr kalapját a tarkójára tolta. Nagyon részeg volt már, s nagyon kétségbeesett. Vele szemközt a sógora, szintén jól megtermett tanyasi ember, most megpróbálta leinteni. — Mit, mit? Hagyd el, koma. Megütöd, jó erősen, és jól is van. Semmit nem érez már akkor, összecsuklak, és kész. Állat az csak, nem ember, no... Pongrácz ráérős mozdulattal nyúlt át az asztal fölött, ragacsos ujjaival összefogta elöl sógora mellén az inget, s egyetlen rántással az asztalra hengerítette. — Ha most téged csaplak homlokon, te csak fogol valamit érezni, nem? Hárman szabadították ki a megrémült rokont a hemes kezei közül. — Szemét — morogta Pongrácz. Mit tudja ez, milyen érzés, amikor ott állsz szemben az álattal. S tudod, hogy perceken belül meg fogod ölni. Micsoda szakma. Úristen, micsoda szakma. Egyszer, csak legalább egyszer fellázadna valamelyik is. Hogy nekem esne, beleharapna a pofámba, hason rúgna, felöklelne és kitaposná a belemet. De csak áll, vár mindegyik jámboran, bámul azzal a nagy szemeivel.. .. a szemük). . olyan egyforma szemük van ezeknek. Olyan semmilyen szemük van ... vagy nincs ... Izzadt. Bort rendelt még, töltött a sógorának is. Ittak, hunyorogtak. A béke helyreállt. — Olyan mindegy nekik, tudod? — a hentes ott folytatta, ahol az előbb magában abbahagyta a gondolatsort. Mert mit csinálok én egész életemben? ölök, ba- rátocskám. Gyilkolok, sógor. S védteleneket gyilkolok ... A sógor közbe akart szólni, de a hentes ingerülten visszanyomta a székébe. — ... nap mint nap. S mert, hogyha egy is nekem szaladna, érezném, hogy itten nekem nincs igazam. S nekem nem szabad csákány- nyál fejbe kólintanom. Mert az bűn, így már tisztán az lenne: bűn, Enélkül, talán jogos is, nem igaz? Pongrácz csákánnyal dolgozott. A hegyesebbik végével szakította be az állatok koponyáját, majd elvágta a •torkukat. Mestere volt a szakmájának, érzéketlenül sújtott, iszonyatosat, tisztelettel kivárta, míg az állat lábai megroggyantak, szeZa/án Tibor: Szemek meiben mozdulatlanná dermedt a csillogás. Csak azután vágott, erős, széles kés- mozdulattal. — A szemük lehet az, a szemük, én már biztosan tudom. Nincs tekintetük. Nem akad az enyémbe, csak felém fordulnak, siralmasan, gyáván, kétségbeesetten. De mi a fenét segíthetnék én egy állatnak? Most mondd meg! A sógor végképp nem tudta, hányadán állnak. Kedveznie kellett Pongrácznak, az előbbi rántást nem egykönnyen felejti el. — Miket mondszj sógor? Méghogy gyilkos ? Tudod, mit mondok én neked? Akkor az is gyilkos, aki egy legyet agyoncsap a karján. A hentest nem tompította el teljesen a mérhetetlen mennyiségű bor, azonnal cáfolt. — Néztél már légynek a szemébe? Ugye, nem. Hát az legfeljebb olyan, mintha hátulról csapnád fejbe. Az légy különben is, bármikor elrepülhet. S a légy beléd is csíp. A légy tud támadni. De amikor ott állsz az állattal szemközt, az meg néz, néz rád ... Elcsuklott a hangja, tekintete elbizonytalanodott. — Egyszer hoztak egy öreg kost. Nem is tudom, minek az ilyet levágni. Kivezettem, na, az udvarra, állunk egymással szemközt. Veszem a csákányomat, emelem, erre az a dög becsukja a szemét. Állok, nem tudok odaütni. Mondom, nyisd ki a szemedet, a fene csak essen beléd. Csukva marad a szeme. Ütném, nem visz rá a lélek. Bemegyek, hozok ki egy kis kukoricát. Szórok neki. Meg sem moccan. Oldalba rúgom, azt gondolom, elaludt Nem, egy villanásra nyitja rám a szemét. S máris visz- szakoziki Ütném; nem esik kezemre. Leülök, egyszer jön a Somos gyerek, van-e birkacomb. Van, mondom, itt áll az udvaron ez az öreg kos, üsd fejbe, ha kell a hús. Veszi a gyerek a csákányt, odahúz neki, de olyat ám, hogy az rögtön fölborul. Röhög a gyerek, én meg egyszerre elkezdtem utálni, de úgy, hogy azt el nem tudom beszélni. Adok neki egy tízest, mondom, eredj, kapj be egy korsóval, mire visszajössz, meglesz a hús. Megyek az állathoz, nézem, hát nyitva van a szeme. És néz, engem néz azzal a rohadt szemével ... Hallgattak. A sógor nem tudta, mit mondjon, Pong- ráczon teljesen úrrá lett az elkeseredés. Az első saroknál kurta aggyistennel váltak el, ment ki-ki a maga virrasztó asszonyához, haza. Pongráczné hálóingben üldögélt az ágyban, olvasott. Fiatal csendes asszonyka, figyelemre méltó idomokkal. Gyerekük még nem volt, bár a hentesnek ez lett volna a legnagyobb öröme. Mikor meghallotta férje motozását az udvaron, sietve a párna alá dugta a könyvet, pongyolát rántott magára, s kiszaladt a férfi elé. Az udvaron égett a villany, Pongrácz a vérelvezető csatorna mellett állt, kezében a csákányával. A fokát nézegette, ellenőrizte, nem maradt-e vérnyom rajta a délutáni vágásból.— Megjöttél, édes uracs- kám? — zúdult le a feloldódott magánytól kicsit: túlcsordult asszony a lépcsőn, majd értetlenül állt meg a csákány láttán. Pongrácz megfordult. Tekintetük találkozott, az asszony, anélkül, hogy szemét levette volna az uráról, lassan, tétova mosollyal elindult feléje. — Á szemed! Csukd be a szemedet! A • szemed ... — sutoggta a hentes, ujjai rászorultak a csákány nyelére. z asszony vagy nem hallotta, vagy nem értette, amit mondott, karjait ölelésre tárva, tágra nyitott, könyörgő szemekkel közeledett. Hirtelen hallgatott el az éjszaka, mint szájba rúgott legény az üres kocsmaudvaron. Paulina Éva; Vasárnap este — Laci, alszol? — Nem — jött a válasz lustán a má- ßik ágyról. — Nincs valami terved? — Minek? — Hogy mit csinálunk ma este. Vasárnap van, nem szomorkodhatunk ebben az átkozott sufniban. Az albérleti szoba valóban sufnihoz hasonlított. Két vaságy, törött lábú szekrény, apró vaskályha, régi asztal, hatalmas rendetlenség. Az egyik sarokban kopott lavór, ki tudja, hány éves. Az ablak piszkos, de eltakarja a vastag, lila függöny. A székeken, az asztalon odadobált törölközők, zoknik. Jocó nyújtózkodott az ágyon, amíg elérte az asztalt. Félredobta a törölközőket, megkereste a cigit, rágyújtott. — Te olyan okos vagy... akár egyetemre is mehettél volna — szólalt meg hirtelen Laci, s ebben a mondatban önkéntelenül is ott rejtőzött, hogy felnéz a másikra. — Hülyének nézel? Életemben rühelltem a könyveket. Inkább gürizek a gyárban. pénzt keresek, de szabad, vagyok, apuskám. — Laci nem mondott ilyeneket. Ö utálta a gyárat, az albérletet. — Én mást akartam — motyogta maga elé, de ezt Jocó nem hallotta. — Pattanj fel gyorsan, ne poshadjunk itt. — szólt rá Lacira. Ö feltápászkodott, benézett a szekrénybe. — öregem, nincs egy becsületes ruhám — fordult hátra, Jocó felé. — Nem a templomba mégy. hogy ünneplőbe vágd magad. Meglátszik rajtad, hogy faluról jöttél. Vedd fei a farmert. — Gyűrött. — Észnél vagy? Pont az a jó. Nehezen szokod a városi életet. Mindig az anyád szoknyája után siránkozol, minden héten mennél haza. Megköszönheted, hogy itt vagyok, bevezetlek az életbe. Mire leértek az utcára, már sötétedett. Zsebredugott kézzel elindultak a központ felé. Jocó köveket rugdosott mag előtt az aszfalton. Időnként felnézett a bérházakra és köpött egyet. — Rohadt élet — mondogatta minden düh és harag nélkül. Lacinak megrándult a szája. Ki ő? Egy falusi özvegyasszony fia, aki városba került, idegen emberek közé, nem lelii a helyét, nem tud mit kezdeni magával. Nem szívesen megy Jocó- val. sajnálja elverni a pénzét, hiszen az anyjának is szokott küldeni belőle, félre is rak, de maradjon egyedül az albérletben? Jocó nem is várta, hogy Laci mondjon valamit a megjegyzésére. Taknyos, zöldfülű kölyök, nem mer kikezdeni a csajokkal, mindig ő szerez neki. A pénzét élére rakja, nem akarja elverni. Ha ő nem állna mellette, élni sem tudna. Jocó magabiztosan lépett be a Harangvirág ajtaján, Laci utána. Nem szerette a Harangvirágot, ezt az ócska kocsmát, a rosszul öltözött embereket, kifestett nőket, mocskos asztalterítőket. Leültek a törzshelyükre. Jocó körülnézett. — Sehol semmi, nem látok egy jó nőt sem. Na, semmi gáz, még akadhat valami pipi. Intett a pincérnek. — Négy sör. Egyelőre — tette hozzá, Lacii ellenkezni akart, de leintette. — Ne légy ennyire zsugori. Még a piát is sajnálod magadtól? Ez egy klassz hely. Itt igazán szabadok vagyunk, nem úgy, mint a gyárban. Laci kelletlenül itta sörét. — Cső, öreg. — hallott egy hangot. Nem nézett fel. — Cső. te hullarabló — válaszolta Jocó. — Téged is látni? Laci most felnézett. Medve ült le az asztalukhoz, régi ismerősük, lomha mozgású, kövér fiú. — Mi zujság? — kérdezte Medve lustán, és maga elé húzott egy korsó sört. — Pangás van, öregem. Kész röhej, két hete nem járok nővel. Én meg iszok. Nem tehetek mást. Hajtom magam, kell a pénz. Piára, nőre, kajára. Laci összehúzott szemmel figyelte őket. Medve felhajtotta a sört, erre Jocó rendelt még hatot. — Fizetem — mondta Medve. — Francot! A számla a miénk! Igaz, Lac i ? A fiú nem válaszolt, Jocó hátbavágta. — Mi az isten vari veled? Megjön egy régi haver, te meg hallgatsz és bámulsz magad elé. — Nem törődött tovább Lacival, Medvéhez fordult. — Mi van a többiekkel? — Ki-ki a maga útján. Csupasz a sitten, Parittya a nőjével... — Na és Farkas meg Lacó? Laci idegenül hallgatta őket. Nevek röpködtek. ismeretlen nevek, akikhez semmi köze. Kelletlenül megivott még egy korsó sört. Enyhe hányingert érzett, délben evett utoljára, gyenge volt. Jocó újra rendelt. Laci ijedten rápillantott, de Jocó fölényesen nézett vissza. Laci szédült, Jocó is részeg volt már. — Apuskák — mondta én vagyok a munkásosztály. Medve hátbavágta. — Az vagy — helyeselt. Még egy ideig üldögéltek a Harangvirágban, aztán Jocó fizetett. Kint az utcán szánté mellbevágta őket a friss, józanító szél. ~ — Menjünk el a Horváth-kocsmába.— javasolta Jocó, pedig már nehezen állt a lábán. Látta, hogy azok nem mozdulnak, feljebb emelte a hangját. — Na. mi lesz, nem akartok jönni? El akarjátok rontani a vasárnap esténket? Amikor minden hülye a tévét nézi meg zabái, legalább mi legyünk értelmesek. — Én lelépek. Nőügy — mondta Medve. Hosszan néztek utána a sötét utcán. — Lacikám, édes egy komám — Jocó karonfogta a fiút. — Gyere, ne törődj ezzel a vadbarommal. Laci kihúzta a karját. Megtántorodott. — Én mást akartam— motyogta maga elé. — Marha! — üvöltött fel Jocó. Tántorogva lépett egyet. — A munkásosztály — nézett bambán maga elé. — Én vagyok a munkásosztály. Laci szédült, lerogyott a földre. — Kelj fel, te állat! — Jocó belerúgott. Laci teste összerándult, gyomra elé kapta a kezét. Megpróbált felállni, de nagyot zuhanva elterült a földön. Jocó szétvetett lábakkal állt. az utca közepén. — Dögöljetek meg! — rázta öklét a házak ablakai felé. Az utcán csönd volt, senki sem járt arra, a házak ablakai sem nyíltak ki. — Én mást akartam — nyöszörögte Laci, s kínjában egy ház falához csúszott. Jocó széttárta a karját. — Szabad vagyok! — ordította. Aztán odamászott Laci mellé a falhoz.
