Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 8. intaházasok voltak. Barátaik állapították meg néhány évvel ezelőtt és mi sem természetesebb, hogy ez hamar a fülükbe jutott. Amikor először hallották, egy pillanatra fürkészve keresték egymást a tekintetükkel, a pillantásuk sokatmon- dóan találkozott, egymásba kapcsolódott, aztán Krisztián halványan elmosolyodott, s mint valami tükörben, ugyanez a tétova mosoly derengett fel rögtön Lonka szépen ívelt szája körül is. Ha valaki szívesen vállal egy szerepet, hát ők ezt igen. Rövidesen hangsúlyozták is minden adandó alkalommal. társaságban, a közöttük meglevő szép harmóniát. így fogadták el őket, a társaságnak valamiképpen a magvát, szilárd középpontját jelentették — mert míg barátaiknak cserélődtek a szerelmeik, ők elválaszthatatlanok voltak. Talán irigyelték is őket. Az, hogy a választásuk ilyen telitalálat volt, bizonyos méltóságot kölcsönzött nekik, és a barátok hozzájuk fordultak tanácsért életük minden kisebb-nagyobb bajában. A tekintélyük évről évre nőtt és szilárdult. Egy este, valószínűleg őszi este volt. véletlenül úgy alakult. hogy nem mentek sehová és nem vártak a lakásba senkit. Az a nap olyan volt. mint a többi. Reggel dolgozni mentek, aztán délután együtt vásároltak és otthon, a szokatlan csendben kettesben megvacsoráztak. Valami zavar telepedett közéjük már akkor, ugyanis nem voltak ahhoz szokva, hogy huzamosabb ideig csak kettesben legyenek. — Kérsz még egy kis kenyeret? — kérdezte Lonka és a hangja olyan árván csengett. — Tessék? — kapta rá a szemét szórakozottan Krisztián, azután bólintott: — Köszönöm. Míg az asszony leszedte az asztalt, és a konyhában elmosogatott. Krisztián átment a most valahogyan túlságosan is tágas szobába, egy fotelbe ereszkedett, rágyújtott és az újságot kezdte böngészni. De a szeme szórakozottan siklott át a főcímeken, lapozott, és amikor Lonka átment a szobán, azt mondta: — Megnézzük az esti filmet? — Tudod, hogy milyen régen nem néztünk így tévét, egymagunkban ? Krisztián bekapcsolta a készüléket, egymás mellé ültek, a férfi átkarolta a felesége vállát és kicsit egymásra mosolyogtak. De valami színpadiasságot éreztek minden mozdulatukban, és ez zavarba ejtette őket. Ha társaságban nézik ezt a filmet, - időnként elmosolyodnak kis fölénnyel az arcukon, és biztos, hogy lopva meg is szorítják egymás kezét. Na persze nem annyira lopva, hogy a barátok ne bólintsanak rá gondolatban: — Lonka és Krisztián ... A film egy elrontott házasság története volt. A megismerkedés, a suta, kedves epizódok a házasság elején, aztán az első össze- veszés. az első kibékülés, a második, a harmadik ... Krisztián észrevette, hogy Lonka öntudatlanul rá-rá- bólint a filmen pergő eseményekre, és először vissza- ftyelte a gyerekes kérdést, jobban a filmre figyelt. Lonka egyszer csak megint bólogatni kezdett. Ez akkor volt, ' amikor a film hősnője magára rángatta egy estén a ballonját és elrohant hazulról. Akkor már mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: — Szerinted igaza van? — Persze! fel, és óvatosan melléje feküdt. Lonka és Krisztián feszülten figyeltek. A férfi hirtelen a nő felé fordult az ágyban, átölelte, és csókolni kezdte. ök ott a rekamién kicsit megkönnyebbülten sóhajtottak. de akkor a filmbeli nő kitépte magát a férje öleléséből. az ágy szélére ült, meggyújtotta az ágy melletti kislámpát és összekócolt haját hátrarázva azt mondta: Bán Zsuzsa: A FORDULAT — A ...férfinak? — Dehogyis! A nőnek! Hallgattak egy sort, a filmen a férfi az ablakhoz ment, és a következő kép az utca volt. Néma, sötét belsejű autók a járda mellett, az utcai lámpák fénye fehérre meszelte a környéken a házfalakat, és a filmbeli nő eltűnt egy távoli sötét kanyarodéban. A férfi elfordult az ablaktól. az arca feszült volt és kemény, odament az íróasztalhoz. és kivett egy pisztolyt a középső fiókból. Krisztián egy gyors oldalpillantást vetett a feleségére. Egyrészt jólesően állapította meg, hogy sokkal bá- josabb, kívánatosabb a fil- beli nőnél, másrészt egy kis idegesség kúszott a gyomra felé. amikor Lonka feszült tekintetét, beharapott száját meglátta. — Kár volt! — mondta. — A pisztolyt elővennie? — Nem ... Elrohanni hazulról. Lonka egészen feléje fordult. — Miért? Mit kellett volna tennie? — Meg sem próbálja megérteni azt a férfit. — Haha! — nevetett fel gúnyosan Krisztián felesége. — Mit lehet ezen megérteni? Hogy utálatos? Hogy mindig veszekszik valamiért. — Ó? ö veszekszik? Krisztián elhűlt, úgy bámult Lonkára, mintha először látná. — Nahát, hogy te menynyire félreérted ezt is — ingatta elszomorodva a fejét és elhúzódott a feleségétől, anélkül, hogy tényleg ezt akarta volna. Cigarettára gyújtott, rámeredt megint a képernyőre. Most már olyan együttérzéssel figyelte a filmbeli férfi minden mozdulatát, mintha a testvére volna. Az akkor már visszazárta a pisztolyt a fiókba, pizsamába bújt. lefeküdt. Nem aludt, nyitott szemmel figyelt minden kis hangra, láthatóan arra várt, hogy a nő hazajöjjön. — És még mit? — szólalt meg Lonka hirtelen. — Mi az, hogy mit? — Még mit értek félre? Azt mondtad ... — Figyelj! Kinyílt a filmbeli szoba ajtaja, a nő visszajött. Azt hitte, a férfi már alszik az ágyban, csendesen mozgott, levetkőzött, hálóinget vett — Beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Krisztián gyűlölni kezdte a filmbeli nőt. — Látod? — pillantott a feleségére. — Mit? Igaza van. Lonka felhúzta a szemöldökét s valami fensőbbsé- séges, gúnyos kifejezés jelent meg az arcán. Krisztián arra gondolt, hogy az egymás mellett eltöltött két éve jóformán soha nem voltak egymaguk- ban. Ugyanabba a társaságba tartoztak, a házasság után úgy folytatták az életüket, mintha semmi nem változott volna, legfeljebb azontúl ugyanabból a lakásból léptek ki, hogy találkozzanak a barátaikkal, vagy itt fogadták őket. — Lonka ... szeretsz te engem? Nem ezt akarta kérdezni. Valahogy kicsúszott a száján. Az asszony feléje fordult. Nem lepődött meg, mintha már várta volna ezt a kérdést. Mert a válasz a szemében bújkált már, mint egy jégzátony a békésnek látszó tengervízben. — Már majdnem szerettelek Krisztián. A férfi először tréfára akarta venni. El is mosolyodon. — Végül aztán mégsem? — Azóta nehezebb. Te is tudod. — Mióta? Eszébe jutott az elmúlt szilveszter éjszakája. Náluk volt az egész társaság, és úgy egy óra felé, alkoholmámorban ő lefektette Didit a fürdőszobában. Negyed óráig sem tartott, senki nem vette észre. Lonka a konyhában volt éppen akkor, friss kávét tett fel, meg szendvicseket készített, a többiek táncoltak a szobában. — Mióta? — ismételte meg a kérdést. — Nem emlékszel? — Az asszony ránézett, komolyan. — Hát tudtad? Akkor miért nem szóltál eddig? — Mit tudtam? Te miről beszélsz? Krisztián ideges lett. — Hát beszéljünk nyíltan! Te tudtad, hogy én Didivel bezárkóztam a fürdőbe szilveszterkor. de eddig nem szóltál erről egy szót sem. Sőt. Azóta kedvesebb vagy Didihez, mint bárki máshoz a társaságban. Miért hallgattál. ha tudtad? Elhallgatott, mert Lonka felállt. — Milyen aljasok vagytok! — mondta undorral. — Csak nem akarod ... azt mondani, hogy... / — Én ezt nem tudtam. Amilyen hülye vagyok, Krisztián, én ezt fel sem tételeztem rólad. Kifelé indult, de a férfi felugrott, megfogta a kezét,- visszatartotta. ’ — Szívem! Ne menj ki! Ülj vissza, beszéljük meg! Ha már belekezdtünk ... Lonka vonakodva visszaült, a szeme tele volt köny- nyel. Rábámult a képernyőre, de csak homályosan látta a napfényben fürdő reggeli utca képét. — Most mondd meg, légy szíves, mielőtt az előbbi témát folytatnánk, mondd meg, te mire gondoltál, amikor azt mondtad: azóta? — Azóta, hogy mellhár- tyagyulladásom volt. — Tessék? Akkor mivolt? — Nem emlékszel? Naphosszat magamra hagytál, lázasan, egyedül, itt a lakásban. Először voltam komolyan beteg, amióta a feleséged vagyok, és volt alkalmam meg időm elgondolkodni azon, mennyit jelentek neked. Nem is hiszed Krisztián — az asszony az ujjaival törölte le a szeme alól a könnyeket —, nem is hiszed, milyen sokat jelent az embernek, ha ilyenkor mellette vannak, ha érzi, hogy szeretik ... — De hát... akkoriban kellett annyit túlóráznom, szívem! Nem emlékszel? És mindent felhajtottam a boltokban, amit csak megkívántál. Te magad mondtad. hogy maradjak bent nyugodtan, fel tudsz kelni, ha szükséged van valamire... — Mit mondhattam volna? Tehetetlenül nézték egymást. A pisztolydörrenésre felriadtak, megpillantották a filmbeli nőt. a földön feküdt, hagy tömeg gyűlt köréje az utcán, a férje meg csak állt. nem messze tőle, és a pisztolyt tartó kezére bámult eszelősen. Krisztián elzárta a készüléket. A hirtelen csendben kellemetlenül kattogott a villamosóra a falon. — Sokat kellene beszélgetnünk — szólalt meg végre. — Nem hiszem, hogy ér demes — állt fel Lonka megint —, hacsak azt nem még. hogy ma orvosnál voltam, terhes vagyok. Ki akart menni a szobából. de Krisztián eléje állt. — Szívem! Bocsáss meg nekem! — Most nem tudok. Egy ideig a kisszobában alszom, nem tudom, meddig. Átment a másik szobába, csendesen behúzta az ajtót maga után. társaság beszélt még róluk egy ideig, aztán, hogy sem ők nem mentek velük, sem magukhoz nem hívták többet egyiküket sem. lassan elfelejtették Sonkát és Krisztiánt. Ha mégis szóba kerültek, nagy ritkán, ezt mondták: — Olyan szépen indult a házasságuk, ki gondolta volna, hogy néhány év múlva már úgy élnek egymás mellett, mint a kutya meg a macska. Azt mondják, Krisztián iszik, Lonka meg csak g gyerekkel törődik .., MÉSZÁROS LAJOS RAJZA MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA Tandori Dezső fordításai: Salomeja Neris (lett költő): Vasvirágként Ha új időd elérkezik, S mindenki várja, jöjjön. Kedves tavaszom, engem itt Nem lelsz te már e földön. Jössz. Most megállítod lovad. Szemed szór ránk varázsfényt. És bimbók, szirmok bomlanak... .. .Kinyílok vasvirágként. Antanas Venclova (litván költő): Hazám A Nyeman csupa-kék, kanyaros vize vagy te, A Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán; Ha a szél belering a szelíd elemekbe, Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám. A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam; Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafönt; Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban,. A napnyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd. Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon. Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen; Suhogó, színe-méz nyíresek. ködeik lefedik lobogásom. Az ezüst-jegyű fagy ha mezőre betűt írogat: tudom, engem! Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az égen, A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem. A komoly teleket, hogy a kályha megint melegítsen; Tavon-ablakokon jeleit kanyarítva derítse a jég a szívem. Ha a kertben a hárs kivirul, ne feledjem a sátrát; S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva; ■ A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát; S a tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra... De ha vágyakozom, legelőbb — tereád, honi népem! Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid... Dalod újra idézi, mi voltam, ígéri, mi még nem; E zenére a lélek, a csüggeteg, újra virít. A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország! Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe. Konok elleneid, darabokra szakítva, szíved kitiporták — De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke. A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod. Veled egy test-vér vagyok, éjeden élek, az álmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja a harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal. Gaiaktion Tabidze (grúz költő): Szél forog... Szél forog', szél forog, szél forog, szanaszét szállnak a levelek... Hajlonganak ligetek, fasorok; hol lehetsz, hol lehetsz, hol lehetsz? Hogy esik, havazik, havazik, nem lelem sehol a nyomaid! Arcod űz, jár velem, jön velem: mindenhol, mindenkor, mindenen! Bút. ködöt szitálnak távolok. Szél pörög, szél forog, hánytorog...! ti
