Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
1980. január 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Oláh János: A LOVES Ott áll, a szél széttúrja a haját, a kezében egy, az építkezés közben elhányódott cső, amibe homokot tölt, dű, dű, dű — dű, olyan meggyőződéssel löki ki magából a hangokat!, hogy a nyála is kifröccsen közben, és szórja a csőből a homokot felém, aki a terasz betonján ülök, elhagyva magamat a vasárnap emyesztő levében forgók, zsibbadtan, az egész heti reggeltől estig tartó feszültség nyűgét levetve, gondolat és mozdulat nélkül lebegek belefeledkezve a zavartalanság e ritka pillanatába; odalenn a völgyben, szinte a lábam előtt az úton a ritkás vasárnapi forgalom kering, a bőrömbe már belevágódtak a beton apró egyenetlenségei, de arra sincs erőm, hogy valamit, párnát, pokrócot, mit tudom én, magam alá gyűrjek, tűröm inkább az egyelőre csak gyönge hullámokban jelentkező fájdalmat, s arra várok, bár tudom, hiába, hogy végül egyszer magától múlik el. A felém fröccsenő homok alig érezhető érintésére azonban fölkapom a fejemet. Pedig az előbb még kőműves volt, fordul meg bosszúsan a fejemben. Talán a vasárnapi kalandfilm, amitől nem tudtam visszatartani, fordította így meg a törekvéseit? Csak találgatni tudok, bizonyos semmiben nem lehetek. Kipirult arccal éli bele magát a szerepébe, és lő, és lő, és lő. Ingerült tekintetem találkozik a tekintetével, amiben az alig leplezett bűntudat kigosan is fölingerel; de nem tehetek róla; ahogyan talán 6 se arról, amit tesz. — Hagyd abba! — mondom visszafojtott hangon. Hallja, de mintha nem hallaná. — Talán nem tudod, hogy nem szabad lövöldözni? Bántani más embert, miféle dolog ez! — Látszik az arcán, tudja, nem hagyom ény- nyiben, a szelídségem csak álarc, amit tüstént levetek, de bárhogy fél is, mert fél a következményektől, az látszik az arckifejezésén, nem hagyja ennyiben, elszánta magát, és végsőkig feszíti a húrt. — Mit mondtam! — emelem föl a hangomat. Számíthattam volna rá, most mégis váratlanul ér, és a végsőkig bosszant, hogy ennek az újabb figyelmeztetésnek sincs semmi eredménye. — Nem érted? — És már kiabálok, pedig ez az, amitől olyan nagy erőfeszítéssel óvtam magamat eddig. A hang idegen, és mégis az enyém, s ez a fölismerés a végsőkig elvadít. Látom, összerezzen. Pedig számított rá, most mégis mintha váratlanul érné hangom durvasága. — Nem lőttem — mondja, a leplezetlen hazugságtól se riadva vissza. Hát ennyire ellenem van? Megrémülök tőle. — Legalább ne tagadd le! Láttam. Láttam, érted? — Ügy látszik, teljesen hiába magyaráztam el neki százszor, ezerszer, hogy miért ne tegye, értetlen tekintetén látom, nem fogta föl magyarázatom értelmét, ami talán a számára teljességgel felfoghatatlan is. Nemrég még én se voltam ilyen, háborúsdit játszottam, madarakra vadásztam, a fegyvert épp oly eszköznek tekintettem, mint bármi mást. Egy idő óta azonban — úgy látszik öregszem, ez is másképp van, — betegesen irtózom a gyilkolásnak, az erőszaknak még csak a gondolatától is. — Gyere ide! — közelebb jön, de a puska a kezében, és rám fogja, miiközben a pofontól félve sunyin behúzza a nyakát. Látom az elszántság és a félelem keverékéből összeállt furcsa tekintet villanását, ahogy rám vetül, s le- lesiklik rólam. Most szívesen lelőne, ha tehetné. Pedig a fiam. Megbántottam? Dehát mivel? — Dobd el! — mondom. — Miért? — Sír, és közben görcsösen markolja a csövet, ami még mindig rám, egyenesen a mellemnek mered. — Csak — ordítom. Hirte- len az arca elé kapja a kezét, azt hitte, ütök, hogy védekezzen, és még mindig nem enged. Szinte hideg fejjel, pedig nem ezt akartam, az ellenkező oldalról, hogy a vascsövet kikerüljem, lekeverek neki egy pofont. Még el se veszem a kezemet, látom, vékony, éles vércsík indul meg az orrától lefelé a szája szögletéig. Most dobja el a puskát, ami csörömpölve esik le a terasz kövére, és gurul, egy ócska,alumínium cső, egyenesen a lábam elé. zirok Menyus noteszének híre volt a szakmában. Legendák keringtek róla színészkörökben. A notesz akkor szerezte nimbuszát, mikor a harmincas évek végén Czirok Pestre szerződött a Czuczor Gergely Színházhoz. Abban az időben még senki sem tudott a noteszről, egészen addig, amíg egyszer Czirok elő nem vette, sőt elősimogatta, előbecézte gyöngéd tapintattal, és röpke bele- pillantás után már tárcsázta is báró Vajnay Arnoldot a titkos telefonszámán. Azt a báró Vajnayt, akit akkortájt igen jelentős báró Vaj- nayként tartottak számon a művészvilágban. Azok a szerencsések, akik láthatták a jelenetet, megkövültén meredtek a noteszre. Mintha csak magát báró Vajnayt bámulnák az egyszerű fekete külső mögött. szemre csippentett monoklival, és még a kellemetlenül fejhangú raccso- lását is hallani vélték. Ami a notesz küllemét illeti. az később sem változott az évek folyamán. Akár az ős-notesz, leszármazottai sem hivalkodtak a köntösükkel. Egyszerű, fekete fedelű, közönséges tucatáruként. talán a legolcsóbb kivitelben -tűntek el Czirok zsebében, csak zsúfolt tartalmuk vándorolt át újévkor a frissen vásároltba. Természetesen illő rostálás után. Esztelenség lett volna ugyanis az ötvenes években azt a bizonyos báró Vajnayt keresni benne, mint ahogy hiábavaló fáradozással tölti az időt, ha valaki a hatvanas évek elején kutat olyanok után, akiket még az ötvenes években piros ceruzával is aláhúzott a notesz tulajdonosa. Az ilyen találgatások persze csak elméletben jöhettek létre, unalmas próbaközi szünetekben, mert abba a noteszbe belenézni nem lehetett. Czirok állandóan a szíve fölött, a belső zsebében hordta, öt gombbal is biztosítva a zsebet, sőt akadt olyan időszak is, amikor .egyesek szerint bevarrta, és csak otthon fejtette fel titokban. Szilánk a Maca, ismert operettszubrett, aki életének egy depressziós időszakában bizalmas viszonyt folytatott Czirok Menyus- sali, a Kanadába vándorolt nagyapja életére állította, hogy Czirok még a legintimebb pillanatokban is félszemmel a kabátján csüngött, és izgalmában képtelennek bizonyult férfiúi kötelességét teljesíteni. Ami Szilánkéval szemben a legnagyobb neveletlenségnek számított. A notesz körül tehát tovább gyűrűztek a mendemondák, főleg a Csortos Gyula művészklübban, ahová a színészek jártak. Azt azonban kénytelen volt mindenki tudomásul venni, hogy eredményes kis könyvecskével állnak szemben. Czirok Menyus szépen gyarapodott a notesz segítségével. No, nem művészileg, mert arra egyszerűen nem is vágyott. Nem csinált hiúsági kérdést az ilyesmiből, inkább lenézte azokat a szerencsétlen és feltehetően őrült pályatársakat, akik éjt nappallá téve vajúdtak egy szerepen, amitől aztán nem értek rá pénzt keresni. ö bizony ráért. Hiszen a színházban játszott kis szerepek nem fárasztották ki túlságosan, és így örökösen megbízások után csatangolt. És a notesz szerzett neki! Mert a notesz „bejáratos” volt a filmgyárba éppúgy, mint a televízióba, rádióba, vagy akár a pékek szak- szervezetébe, téeszekbe. kátéeszekbe, laktanyákba, iskolákba, óvodákba, mindenhová, ahol csak fel lehetett bukkanni. És ebből a sok kis különféle „felbukkanásból” régi kuplékból, penészes magánszámokból szép lassan emeletes családi ház nőtt a Zugligetben. alagsorában garázzsal, amibe később Zsiguli is gördült, és kertjében már félig kész volta fürdőmedence, amikor beütött a szerencsétlenség. A notesz szőrén-szálán eltűnt! Többen először nem is akarták elhinni ezt a szörnyűséget, „kacsának”, vak- lármának hitték, gondolva: Czirok ellenségei terjesztik, de aztán egy napon mindenki meggyőződhetett a szomorú tényről. Lefogyva, kialvatlanul, rogyadozó térdekkel imbolygóit be Czirok a Csortos klubba. Amikor megszólalt, hangja a tücsök ciripelésénél is gyengébbnek tetszett, és jobban pöszített, mint egyébként. — Nem láttátok a noteszt? — kérdezte, és egy kimúlni készülő kutya szomorú pillantásával nézett körül. A noteszt! Így, szinte megszemélyesítve, mintha azt tudakolná: nem látták-e Napóleont? Az általános sokkból Ke- menes Ervin tért először magához. Kemenes régóta rivalizált notesz téren Czi- rokkal, de mit ért az ő könyvecskéje a másikéhoz képest! Semmit! Dilettáns, kis kezdő noteszt birtokolt csupán^ ezért hát a legnagyobb tisztelettel, megrendültén kérdezett vissza, teljesen fölöslegesen, inkább csak a pillanat rendkívüli feszültségét fokozva. — A noteszt?! — A noteszt — lehelte Czirok és lecsuklott egy székre. — Két hete hiába keresem. Eltűnt. Széttárta kabátját, és mindenki felé odamutatta a behorpadt üres zsebet. — Itthagyott — bámult ő is _ könnytől fátyolos tekintettel a zsebre. Tanácsok röpködtek, különböző ajánlatok a notesz felkutatására, de Czirok csak némán ingatta a fejét. — Mindent megpróbáltam — sóhajtotta —, de semmi eredmény. Végignéztem a környék összes kukáit, felástam a kertet, falatbontottam, szétszereltem a kocsimat, meggyanúsítottam a szomszédokat... Hiába! Kemenes ekkor már cselekvésre készen állt. Érezte, hogy eljött a nagy alkalom, amikor majd a legendás noteszből hála fejében átkerülhet néhány név és titkos telefonszám az övébe is. — Gyere — ragadta karon Czárokot —, megmozgatunk mindent, annak a notesznek meg kell kerülni! Ellopták! A tolvajt a fülénél fogva ráncigáljuk elő, megsemmisítjük, eltiporjuk, karóba húzatjuk! Késlekedésre nincs idő. minden perc egy lappal megrövidíti az életét! Kivonszolta Czirokot a klubból, és izgalomtól nagyra tágult orrcimpákkal, akár egy vadászvizsla loholt előre. Rendőrségre mentek, tűzoltóknak szóltak, bemondatták a tévébe, rádióba, öles apróhirdetéseket adtak fel, végül mozgósították még a katonaságot is. • Közben Kemenes a lézersugárnál is áthatóbb tekintettel lesett minden note- szes embert, különösen, aki telefonált. Ebből aztán sok félreértés is történt. Az egyik utcai fülkében középkorú férfit vettek észre, kezében fekete noteszszel. Kemenes rögtön felrántotta az ajtót, éppen amikor az illető ezt mondta: — Boldog vagyokj igazgató kartárs, hogy elsőnek gratulálhattam a kitüntetéséhez, és ha szabad kérnem ... — Nem szabad!' — üvöltötte Kemenes, és nyakon ragadta. — Tolvaj! Az a mi noteszünk! — De kérem.... — hebegte felháborodottan- a férfi, mire Czirok is lemondóan legyintett. — Hagyd! Az nem az. Másik alkalommal trafikban figyeltek fel egy fekete noteszes kis kövér emberre, labdafeje kifényesedett a vigyorgástól, ahogy a telefonkagylót szorongatta. Kemenes válltömésen ragadta, nem engedve befejezni gyönyörűen indult körmondatát, melyben valami Kiss kartársról esett szó, aki többek előtt egy születésnapi összejövetelen egyszerűen „büdös bogárnak”, sőt közönséges „Ióte- tűnek” nevezte a kedves főosztályvezető kartársat. — Megvagy, gazember! Ez a mi noteszünk! — harsogta diadalmasan Kemenes, de Czirok most is csak fáradt beletörődéssel intett. — Ugyan, Ervin, ne légy nevetséges... Hol van ez attól? További nyomozásuk során elkeveredtek az Eb utca környékére is, ahol egy villa nyitott, földszinti ablakán betekintve, Kemenes sólyomszeme ismét nagyon ismerős fekete noteszon akadt meg. ötven körüli, aranylánccal, függőkkel ékített nő selypegett a telefonba, de a notesz férje kezében lapult. A hölgy házi disznótoros vacsorára hívta Bolhái főkönyvelő kartársat a kedves feleségével együtt, és a férj súgására figyelve felsorolta, hogy kik lesznek még jelen. A tizedik névnél . Kemenes be akart mászni az ablakon nem bírta kivárni a többit), de Czirok erélyesen visszarántotta. — örült! Ezt nézed te az én noteszemnek?! Kemenes szégyenkezve adott igazat, és kezdeti lelkesedése egyszerre a fagypont alá zuhant, mert belátta, hogy Czirok Menyus nimbusztól körülövezett noteszét, ennyi egyforma fekete notesz közül lehetetlen előkeríteni. * És a notesz nem is került elő. Sem aznap, sem később. Minden igyekezet kár- baveszett. Czirok annyira -szívére vette híres noteszének az eltűnését, hogy teljesen ösz- sze roppant. — Egyedül maradtam! — hajtogatta eszelősen, és már csak nagyritkán tűnt fel korábbi „felbukkanásainak” a színterein, míg végül egy békésen gördülő szemét- szállító autó elé hengerítet- té magát, mielőtt az még elérhette volna a soron következő kukákat. Feleségének pársoros búcsúlevelet hagyott hátra. Ezt: Drágám, Kerék Páléknak pénteken házassági évfordulójuk van, ne feledkezz meg erről. Ments Jti minket, hogy nem lehetünk jelen, de ha közlőd a tragikus eseményt, biztosan meg fogják érteni majd, és eljönnek kondole- álni. Vigyázz, Kerék csak Kentet szív, és a feketét cukor nélkül issza! Szima- tost utálja, ne említsd! Ital: Martini! Zene: Vivaldi! Csókol: Menyus. zek után teljesen érthető, hogy neje a .sírkövére hatalmas noteszt vé- setett, beleara- nyoztatva egy húszjegyű telefonszámot. Egyházi körökben tudni vélik, hogy a Szénit Péteré! (Szigorúan titkos!) Az a ravasz Czirok, mielőtt elhunyt még azért ezt is felkajtatta valahonnan! Összeállította: Rékasy Ildiké fejezése bujkál. Talán túlsáZalán Tibor: Benke László: Karneváli havazás Nyugtass végre, nyughass te is Csillag, járom nélkül járó, bilincs-törő kedvű! Tél van, gyávaságunkkal cicázó. Szánkázol az éj gerincén, arcod kigyúl tündökölve — rongyom ragyog. Dölyfös rontás rántja szívemet ökölbe. Megint hó hull: karneváli. Rézveretes egek alatt álarcba dermedt a világ. Foghoz vaccannak a szavak, betömi a szánkat a szél. Szobor legyek: néma álmú? Asszonytested lobbantson rám lángot, csillag-szabadságú! Levél Forog, pörög a világ velem, elhágy emlékezetem, csak tudnám hogy mit akartam. Ha legalább valami emlékjele volna, hogy fényre törekedtem! De már az orgyilkos ütés helye se fáj, csak suhog, suhog az idő botja, ki tudja mióta repülök. Forog, pörög a világ velem, hulltomban hulló falevéllel, s jaj végtelen is a mélység tudatlan sír iránt. r MÉSZAROS LAJOS RAJZA A notesz Tóth-Máthé Miklós:
