Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 30. gy végre verőfényes nyári napon ismerkedtünk össze Bolmányi Bertalannal. A volt becsüs és még voltabb I színesfém ügynök (ha Bolmányi van, színesfémügynök is van) megjelent jelenlegi tehertaxiján és beállt portámra (ő hívta így), amelyet csaknem maga alá temetett az építőanyag. Vigyük már, mondotta idegesen, azokat az eterniteket és fazsalukat kifele Verőcére, nehogy az a vacak ház (az én készülő faházam) papírgalacsinná ázzon. (Készülő faházam egyrésze valóban papír.) Megjegyzem, a szétázás veszélyét ő maga (Bolmányi) hozta létre és fokozta végsőkig. Az esős koranyárban három hétig hitegetett és fújta le a határidőket. Utóbbiakat ugyanő adta, először, másodszor, harmadszor, negyedszer, ötödször és hatodszor, átlag tehát háromnaponként. Mehettem volna persze másik tehertaxishoz is. De ragaszkodnom kellett (kate- górikus imperatívusz) hozzá, az ő becses (volt-becsüs) személyéhez. Nem hagyhattam cserben, mint toleráns áldozat a sebzettlelkű autósgázo- lót. Feleségemék vállalatának ugyanis rendszeresen B. B. szállított, fgy lettünk egyébként az idegbeteg pro- tezsáltjai. A vállalatnál megszokták rigolyáit. S ha maszek-udvariatlanságom miatt otthagyja őket is, a feleségem szorul érte, hogy állami kollégáinak új taxisok bolondériáihoz kell alkal- mazkodniok. Szóval: őszintén és fogcsikorgatva örültem, amikor Bolmányi betámított. Megittuk a felest, földobtam a cuccot a platóra (szakértőén irányított), s indultunk. Azt mondja a Nyugatinál úgy mellesleg — addig hallgattunk —, neki már kilenceh dik éve van háza Sződlige- ten, vagy hol. Csónakkikötője is van. Saját kibetonozá- sú. Kell az, mert horgászni ha nem is mindig, de csónakázni annál jobban szeret. — Kell — hagyom helyben irigység nélkül. Bár ugye mikor lesz nekem saját ki- betonozású csónakkikötőm? Kilenc év múlva még biztos nem. A szemét villantja elégül- ten (érzi, hogy szíventalált.) És máris nyomja belém az újabb kábító szöveget. — A gyeppázsitom olyan sima — jelenti be —, mint ez az asztal. És félkézzel a másféltonnás szélvédőjére kopog. — Csodájára jár az egész környék. Mindenki azt kérdezi, mitől? — Mitől? — kérdezem én is. Bár föltehető, hogy én leszek az utolsó, aki annak a pázsitgyepnek a csodájára seregük. — Elmondom — csap le B. B. — van időnk. Az ember vesz egy szovjet parkettkefélőgépet. Kéz alatt. A főtengelyét meghagyja. — Meg? — kérdezem reménytelenül, attól tartva, hogy most majd felsorolja, mi mindent nem hagy meg az ember. De nem sorol. Csak bólint és pereg a nyelve tovább. — A keféket — leszereli az ember. Nem kellenek azok. A kefék helyére felerősíti a fűrészlapot. — Szovjet? Vállat von. — Hova gondol? Endéká, értem? Ennek a tetejébe teszi az ember a másik acéllapot. Mindegy hogy milyet — tanít ki gunyorosan —, csak kisebb legyen, mint a fűrészlap maga. És néz rám, fenyegetően. Most én bólintok egy nagyijedtet: — Azért, mert nagyobb nem lehet. — Nem bizony! Rá a négy kereket és kész a kocsi. Az ember elszív egy cigarettát és már le is van nyírva a gyeppázsit, csontig. Hogy a nyírással ilyen szerencsésen végeztünk, cigarettával kínálom. — Nem dohányzom. — Csak fűnyírás közben? — ütődök meg. — Akkor se — közli komoran —, nem' cigarettázni köll ott, hanem nyírni, amíg tükörsima nem lesz. Akkor a magáénak is csodájára járnak. Szégyenkezve kifújom a füstömet az ablakon. — És a ház? — kottyantom ki vesztemre. — Ki építette? — Mondtam. A matrózok. Rábámulok. Esküdni mernék, hogy nem említette. — A matrózok? Mennyi ideig hajózott? — Én? — és néz, oldalvást, mint egy gyöngeelméjű. — Volt is nékem arra időm. De az öregúr, az igen. A sztari- papa. Negyven évig volt uszálykapitány a Dunán. Még hadifogoly is ott volt. Azóta hívják sztaripapának a matrózok. Különben megvan most is. A haja hófehér, az ember nem is gondolná. — Mit? — vakkantom begerjedve. — Mit? De B. B. nyugodt. — Azt, hogy olyan öreg, mint amilyen fehér a haja. — Ja — esik le bennem őrült dörejjel a tantusz. — A haja. Bolmányi úgylátszik belemelegedett. — Nyugdíjba ment. Hatvannégyben, vagy nem, hatvanötben. — Több, mint tíz éve? — Várjunk csak! Lehet, hogy több. De az is lehet, hogy kevesebb. — Vagy éppen annyi. Hetvenhatot írunk, de keményen befogom a pofámat. A precíz embereket (fűrészlap, csónakkikötő, gvenoá- zsit) nem illő kizökkenteni. — Az öreg el volt kenődve. Azt mondta, mikor a szeme miatt nyugdíjazták: ha el kell szakadnom a víztől, felakasztom magamat. Vagy vízbe- ölöm. — Kiúszott volna — kockáztatom meg. B. B. legyint. Hallotta már ő ezt a viccet. — Akkor a matrózok. Igen. — A matrózok elhatározták, hogy meglepik az öreget. Fölmentek a tanácshoz, kértek neki egy tanácsi bérleményt, vízparton. A tanács muszáj volt, hogy adjon. Ismerte őket, — Megadták? — Próbálták volna nem. Ezen lakom! zemrehányóan pislog, hogy akkor kinek beszél itt, ha én nem értem a napnál világosabb összefüggéseket. — És megléptek? — próbálom maradék lélekjelenlétemet összeszedve utánozni fölöttébb kihagyásos elbeszélő stílusát. Sikerül, mert kivételesen arra válaszol, amit kérdeztem. — Meg. Kiselejteztettek egy tolóhajót. Odakötötték a telken egy marhanagy fűzfához. Le is horgonyozták. Nyugdíjaztatása alkalmával pedig megrendezték a pikniket. Halleves, miegymás. Érti? Les, gyanakodva. Pedig értem. Kezdek belejönni az őrületbe én is. — Persze, értem. — Mindegy. Hát ez voltam én Bolmá- nvinak. — Na most. Az öreg egy évig bütykölt a gépen. Mert kazángépész is volt a szakmája és kijavította. Két évig furikázott még le-föl, azon a szakaszon. Forgalmi engedély persze nuku, a szeme miatt, de mindenki ismerte, nem is kérték tőle sohasem. — Honnan? — kérdeztem. Ügytetszik, a megfelelő helyen. — A fehér hajáról. Volt úey, hogy egyszerre harminc utast is szállított. — Harmincat? — Vagy negyvenet. Mit gondol, egy olyan hajóra sokan fölmehetnek. — Maga is ott lakik? — Hová sietünk? Nyugalom. Ez ment két évig. Erre az öreg tengeribetegséget kapott az örökös himbálózástól és végleg elhagyta a hajót. Mire a matrózok... Ez az, ha az ember elaggott uszálykapitány, szakmája szerint kazángépész. Sietni persze, nem kell, mert a történet íve elfacsarodik. — A matrózok erre rámentek a tolóhajóra, szétdobták az egészet. A felét földobták a betonalapra, alápincézett. A többi anyagot be, a pincébe. Én meg... hagyom. Ott rohad most is, szép rendben. Még a bicajt meg az eszcájgot is megvettem az öregtől. — Az esz — mikor? Ismételt újkapubámulás értetlenségemen. — Amikor megvettem. Gondoltam: ezt azért nem hagyom. A végére járok, ha már meghülyített. — Mikor? — Pontosan megmondhatom — vágja rá, várakozásommal ellentétben rendkívül szívélyesen. — Szent István napján. Na várj csak, megringatlak. — Vértanú? zt hittem, megfogom, vagy legalábbis zavar- bahozom ezzel a karácsonyi katolikus Ist- ván-ünneppel. De megingatott ebben az én nagy hitemben. — Az, az — hagyja rám nagylelkűen. — Augusztusban. Akkor már két esztendeje kerestem vízparti telket. Mondta is Ci- curkám: sose nem lesz minekünk vízparti telkünk, nem érem meg. Cic, cic. Az Isten nem bottal, de új családtagokkal ver. — A kedves lánya? — Hová gondol? — egyszerűen kikacag. — A kislányom különben is Micur- ka. — Micur? — éreztem, hogy előbb-utóbb félrenyelek. — Persze. Ha egyszer Ci- curka az anyja, akkor a lánya vajon mi lehetne? Tényleg, mi. Ha az egyéb lehetőségeket is megtudom, kinyúvadok. — Szegény Micurka egyébként nem is mondhatta volna. Jézusisten, süketnéma leánygyerek. Hát ezért olyan furcsa már ez a szegény Bolmányi is. — Hogy is mondhatta volna szegénykém, amikor távol volt tőlünk, Amerikában, Bandi sógoromnál, Cicurka bátyjánál. Na, érti, nem? Kandúr Bandi és egy süketnéma Micur Amerikában. Értem. — A ruhatárban napi huszonkettő-huszonöt dollár átlagot is megkeresett. Direkt odatette a Bandi, hogy tanulja a nyelvet. A mulatóban megmondta előre mindenkinek, hogy mindenfélét beszéljen vele angolul. Belekérdezek. Lesz, ami lesz. — A japán matrózoknak is? Iszlai Zoltán: i a szí egend taripa la. páról — Hajaj! Az ilyenek adják ott a legnagyobb jattót. Nem tudta? Bolmányi diadalma tetőfokán. Kussolok, előretör. — Szentistvánnap is hajtok, lassacskán, a vízparton. Szemlélődöm. Mondom a fiúnak, vedd arrébb azt a vödröt, nem tudsz a közelben egy eladó telket? — Erre azt mondja, hogy kerülje ki maga, ha nem akar fölfordulni. Szelíden csóválja a fejét elmeállapotom felett. — Na nem egészen — javít ki kegyesen —, csak azt, hogy az öreg kapitány újabban kocsit szeretne venni, meg pénzt is akar a lányának lakásra, mert válik, de az asszony nem akarja. — Nem, a vén kupori. — Az ő dolga. Igaz? Nekem azonban akkor volt az az 1500-as Fiatom, Bandi vette, mikor Bécsben találkoztunk, kétéves. Lekanyarodtam a főúttól jobbra, a telekre. Rámegyek, megállók. Horgászik az öreg. Amúgy a jobb szemén se látszik, l|ogy nem lát, mert úgy néz vele, mintha látna. Mondom, csak úgy halkan, hogy tetszik-e a kocsi. Mert beszámítanánk, ha még mindig úgy gondolja. — A Fiatot? — Miért? Maga már egy Fiatot be se számolna? Jól mehet. — Az nem szó. De azért beszámítanám. — Ugye! De az asszony, az nem volt benne. Mire én: adják csak meg a lakcímüket, ha máma bejönnek Pestre. Bejöttek. Még vacsora után elmentünk. — Micurkával. — Cicurkával. — Pardon. — De ez volt a pláne. Mert én már előre elterveztem, hogy azt a házat jó olcsón megveszem. Mondjanak, közöltem, valami kis összeget. Cicurka már azért is megvette volna, nem mondom, hallottam én már pimaszabb ajánlatokat is. De fölálltam. Csak vedd meg magadnak, ha azt akarod, hogy mi is váljunk és otthagytam őket. Csináltam Óbudáig egy kört, elszívtam egy-két cigarettát. — Akkor még dohányzott? — Én? Soha életemben. Csak Cicurka otthagyta a tárcáját, hogy az öregéknél ne a magunkét szívjuk. Visz- szamentem, addigra már sírt egy jó sort, hogy sose lesz nekünk házunk a vízparton, de még családi életünk se. Az öreg próbálta vigasztalni őket, mert a vénasszony már vele is sírva veszekedett. Puhák voltak, mint a mosogatórongy. Cicurkát haza- küldtem. Leültem. Tudja, hogy van ez. A szakmát ismerni kell. Huszonháromezret faragtam le. Azóta enyém a házzal együtt a telek. A sztaripapáé meg a kocsi. — A kocsi. És ki vezeti, a lánya? — Az öreg. — Dehát fél vak! Hogy vezethet? — Tudja, hogy van ez. Nem adhatnak neki jogsit, ö meg csak arra jár, ahol mindenki ismeri. — A fehér hajáról. Bolmányi rábólint, elmereng. Kisvártatva újabb történetbe kezd. Vagy még mindig ezt folytatja? Tudj isten, én úgyis álmodozom. ezeti a sztaripapa a nyugati Fiatot, hófehér haja lobog a langyos szélben, száguld, jogsi nélkül a vízkék június hullámzó országútjain, előre, föl, mindig magasabbra. Mellette pomponos sapkában csivi telnek: Micurka, Kandúr Bandi meg a japán matrózok. A parton Cicurka hullatja örömkönnyeit és mindegyikből egy-egy Bolmányi lesz. Ülnek a kibetonozott csónakkikötőben, nemdohányozva szívják a bagót, és én vidáman, újra meg újra a horgaikra akadok. A Központi Sajtószolgálat 1976. évi pályázatának elsődíjas novellája Szekszárdi Molnár István: Maradj meg bennem Ügy maradj meg bennem, ahogy megismertelek, ahogyan láttalak a kertben virágcsokorral és később, ahogy kéz a kézben léptünk ... Ügy maradj meg bennem, ahogy színes ceruzákkal rajzoltál, ahogy régi dalt dúdoltál, ami elkísér egy életen... Ügy maradj meg bennem, ahogy szóltál hozzám, ahogy szó nélkül tűrted a szegénységet, a hideg szobát elviselted értem... Jó visszaemlékezni rád. <• »• Tasnádi Varga Éva: ítélet Meddig? — Miért? — Ezt kérdezem lámpagyújtáskor este. Ítélkezem, hiszen ismerem kiválóan a büntetőtörvénykönyv összes szabályait. Paragrafusok őriznek mint sisakos katonák, követnek az ágyig, szemük acél, fegyverük néma. Aztán ott állsz te is előttem, inged fehérje más asszonyt dicsér, és nincs már törvény, mi felmenthetne, csak egy maradt: valamikor szerettelek. Változások V. Sebők Margit 1939-ben született Karcagon. Egerben végezte a Pedagógiai Főiskola rajz—földrajz szakát 1960-ban. Szajolban, Űjszászon, majd Szolnokon tanít. Munkáival rendszeresen részt vesz pedagógusok, illetve nem hivatásos művészek tárlatain. Festészettel, grafikával és iparművészettel egyaránt foglalkozik. Batik munkái és képei jelenleg a Szolnoki Műhely kiállításain láthatók.
