Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

1977. január 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Ki él az ifjú szívekben LELKI FELFEKVÉS Ebben az évben ünnepel­jük Ady Endre születésének 100. évfordulóját. „Ady-év” az idei, mondják, s remél­jük, nem süpped a költőt él­tetni akaró tengernyi jó szándékot a megszokás kö­zönyébe. Ady Endrére emlékezni nagy felelősség és nemes kö­telesség. A „szabvány-tiszte­letkor” méltatlan lenne, nemcsak a költőre, mindany- nyiunk számára. Nem Ady helyett kell beszélnünk az ünnep pulpitusain, hanem gondolatait kell idéznünk, életművét kell sokkal jobban ismernünk, mulasztásainkat kell pótolnunk, — s a költő így lesz javunkra; szellemi kincseivel gazdagabbá tesz minket. Az emlékév első eseményei azt bizonyítják, hogy aka­runk gazdagodni, s a költői megérzés igaza — Ifjú szí­vekben élek —. tovább erő­södik. Az évforduló ünnepségso­rozatának nyitánya a megye középiskolásainak Ady vers­mondó seregszemléje volt. A napokban lezajlott versenyen — mert mégis, verseny is volt, a javából, a fogalom legnemesebb értelmében, csakném negyven fiatal — ugyanannyi iskola képvisele­tében — igyekezett bizonyí­tani, hogy Ady tényleg él if­jú szívükben. A szolnoki Tiszaparti Gim­názium- és Szakközépiskolá­ban lebonyolított megyei kö­zépdöntőből tizenegyen jutot­tak a megyei döntőbe — ahol már mai magyar költők versének tolmácsolásával pá­lyázhattak az országos dön­tőbe. A résztvevők hangulatán, lelkesedésén érződött, hogy nem a „muszáj” hozta el őket a versenyre. (Néhány középiskola nem is indított versmondót.) Ady élő örökségének ápo­lása mindenképpen dicsére­tes. Ez esetben tényleg a részvétel a fontos. Tisztelet minden fiatalnak, aki Ady gondolatait akarja közölni környezetével. De mielőtt a hogyan kér­déséig jutnánk, el kell mon­danunk, hogy a megyei kö­zépdöntőn tematikai nehéz­Értelmiségi klub Jászberényben Igényes munkaterv, gazdag program, mindenekelőtt pe­dig a vártnál is nagyobb ér­deklődés igazolja, hogy hasz­nos kezdeményezés volt Jászberényben az értelmiségi klub létrehozása. A klub az elmúlt év de­cemberben alakult. A szán­dék, amiért a HNF városi bizottsága létrehozta: hozzá­járulni a szocialista tudat, a szemlélet formálásához és nagyobb lehetőséget teremte­ni a klub tagjainak a rend­szeres tanuláshoz, az önkép­zéshez. Fontos feladata, hogy a városban működő tudomá­nyos egyesületek között — GTE, MTESZ Közgazdasági Társaság, Pedagógiai Társa­ság, TIT — a kapcsolatot megteremtse, elmélyítse. Az alakuló ülésen elfogad­ták a klub éves munkatervét. Az előterjesztett program- tervezetben olyan előadások, foglalkozások megrendezése szerepel, amelyek a XI. pártkongresszus, a HNF VI. kongresszusa útmutatásai­nak valóra váltását szolgál­ják. Megfelelő hangsúlyt kaptak a programtervezetben a közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdéseket tar­talmazó, a tudományos és technikai eredményeket is­mertető előadások. Néhány cím, a nagy érdek­lődésre számot tartó előadás- sorozatból : a pártosság, a népiesség időszerű kérdései; a szocialista demokrácia, az üzemi és munkahelyi de­mokrácia, a közéletiség; a mai magyar társadalom osz­tály- és rétegszerkezete; az államigazgatás elméleti és politikai kérdései. Megjegyzések az „Ady-év” nyitányához ségeket is éreztünk. Kérdés: mennyit adhatnak és adtak vissza a tizenéves fiatalok Ady költészetéből? Ady sen­kiéhez nem hasonlítható, szenvedve szerető, többségé­ben túlfűtött szerelmi lírája nem jelentkezett ezen a ver­senyen. Nem álszemérmes okoskodásból, — sokkal in­kább a gondolati, érzelmi el­érhetetlenség miatt. Csak a pedagógusok ítéletét és ta­pintatát dicsérhetjük, hogy megóvták diákjaikat a meg- oldhatatlantól, a hitelesség- vesztéstől. Ám Ady kincseinek azon részét sajnáljuk, amelyből keveset kaptunk ezen a se­regszemlén. Mintha az iskolai „kötele­ző” Ady verseken minden­áron túl akartak volna lépni a versmondók. Pedig a tan­terv nem véletlenül válo­gatott így. Ady és kora élet­érzésének ismerete az Űj vi­zeken járok, a Fölszállott a páva, a Dózsa György uno­kája, az Álmodik a nyomor, a Proletár fiú verse, a Csák Máté földjén, a Rohanunk a forradalomba című költemé­nyek — és sorolhatnánk — nélkül nem lehet teljes. Az ellenérv nyilvánvaló: nem Ady költészete kereszt- metszetének bemutatása volt a cél. Ez igaz, ebben nem le­het vita. De az igazi Ady megismertetésében sem. S ezzel a gondolattal már túlléptünk az említett közép- iskolás versmondóverseny keretein. Reméljük ugyanis, hogy ez a rendezvény csu­pán az „Ady-év” nyitánya volt, s a közeljövőben mind többször és többen gyönyör­ködünk majd a zseniális életműben. Azért szólunk már az első akkordoknál, hogy teljes le­gyen a szimfónia. Ne feled­kezzünk meg Ady Endréről, a publicistáról sem. Újság­cikkeinek javarésze Ady Endrét, a költőt — a magyar újságírás egyik legmarkán­sabb, varázslatos stílusú, har­cos toliforgatójává emelte. Nem kapnánk teljes képet a költőről, ha nem ismernénk meg őt publicisztaként is. A középiskolások, szándé­kában szép Ady-seregszem- léje még nem „fedezte fel” Ady prózáját. Adósok vagyunk még a verseny hogyanjával. A vers alapos értelmezése nélkül lehetetlen megközelí­teni a .célt. a költő mondani­valójának megértését, vers­mondó esetében a mű gon­dolati tartalmának vissza­adását. Még fokozottabban igaz ez az alapvető megállapítás Ady költeményeire. A megyei di­ákmezőny bizony csak hely- lyel-közzel felelt meg ennek a sarkalatos követelmény­nek. De ez a gondolat még messzebbre visz! Az egyete­mi, főiskolai stúdiumok va­jon felkészítik-e megfelelően azokat — általában humán­szakos tanárokról van szó — akiktől a későbbi, nevelői gyakorlat olyan közművelő­dési feladatokat is követel, amely úgyszólván már isko­lán kívüli, a pedagógus sza­bad idejét igénybe vevő munkának számít? Az amatőr színjátszóktól, irodalmi színpadoktól, vers­mondóktól — hosszú sor ez is! — mindaddig nem vár­hatunk többet, amíg fokoza­tosan meg nem teremtjük a közművelődés különböző ágazataihoz értő, elkötelezett szakemberek munkájának jobb lehetőségeit. Biztos, hogy ez csak idő kérdése. A megyei döntő tizenegyes mezőnye már szép remények­re jogosít. Az országos ver­senyre végül is Palágyi Már­tát, a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Szakközépiskola tanulóját, valamint Csajbók Illést, a szolnoki Varga Katalin Gim­názium diákját juttatta to­vább a zsűri. Nem jósolgatni akarunk, de a két versmon­dó adottságai alapján úgy véljük, hogy róluk az orszá­gos verseny mezőnyében még hallani fogunk. Tiszai Lajos Félszeg kötéltáncosként, maradék büszkeségét egyen­súlyozta az arcán. Ahogy hir­telen felkapta a fejét, gondo­san halántékára tapasztott hajából néhány rebellis szál a homlokába hullott. — Most akár szedhetem is a megyéből a sátorfámat — buktatta ki magából a szava­kat, mintegy ítéletre várva. — Miért menne? — A bukott embereknek sehol sincs maradásuk... Még néhány percig fész­kelődön a zöld fotelban, az­tán gondosan elsimította té­likabátjának ráncait. A szer­kesztőségi szoba ajtaja be­csukódott mögötte. B. huszonkét évig, sta­tisztikusként, papírívek szá­zain rótta a számokat. Vas­kos kimutatásoknak paran­csolt, s a bevétel, kiadás, ön­költség száraz, ám pontossá­got igénylő összefüggéseiben álmából felrázva sem ve­szett el. Élete rokkájának monoton pergését semmi sem zavarta. B. nem tűnt fel senkinek. Talán azért nem, mert szinte tökélyre fejlesz­tette a rejtőzködés képessé­gét. A gogoli Könyökvédős hivatalnokok alázatos igenje, az egyetértő mosoly ugyan­úgy hozzátartozott, akár a fényesre borotvált arc, a sze­rény, ám mindig jól vasalt öltözék. Az évtizedek során már- már belenyugodott, hogy őt sohasem akarják előléptetni és véletlenül sem vetődik rá a reflektorfény. Felmérte íróasztalának és székének ki- tágíthatatlan birodalmát. Az­tán négy évvel ezelőtt hirte­len a csodák világába re­pült. A tanács egészségügyi osztálya a szolnoki szociális otthon vezetői állására pá­lyázatot hirdetett. B. másod­állásával bejáratos volt az osztályra, s egyszer őt is megállították: tudna-e aján­lani valakit. Múltjából ma­gyarázhatatlan merészséggel válaszolt: — Tudok. Én elvállalom... A főorvos, aki tizenöt éve ismerte, négyezer-forint fize­tést ígért. A pályázatra egye­dül B. jelentkezett. Néhány nappal később hivatalosan is igent mondtak, kinevezték. B. régi munkahelyének veze­tője beosztottját alkalmasnak tartotta az új munkakör be­töltéséhez. Az egykori véle­ményt ma úgy értékelik, hogy B.-től egyszerűen szí­vesen váltak meg... — Az első hetekben egyvég- tében csak takarítottunk — emlékezik a férfi. — Szoci­alista brigádok segítettek, mert teherautószám hordtuk a ramatyot. Kilenc döglött macskát, csontvázat raktunk fel, s egércsaládokra vadász­tunk a szekrényekben. Nem viccelek kérem, az ebédlő plafonjáról ruszli hullott a tányérokba... Az egyik mun­kás azt mondta, ő már a frontot is megjárta, közle­gényként, nem a vasaltnad- rágosok között. Bombát, re- peszt, mindent látott, ott nem rókázott, de itt a taka­rításnál ki kellett szaladnia... Az otthon főnővére M.-né tizenöt éve dolgozik az in­tézetben, s többek között az Egészségügy kiváló dolgozó­ja kitüntetést is megkapta. B-ről így beszélt: — Eleinte minden rendjén ment. Döntés előtt összehív­ta a nővéreket, a gazdaságia­kat, megbeszélte a vásárláso­kat. a betegek ügyeit. Min­dent, amihez nem érfétt. Az­tán egyszerre megváltozott, minden csipp-csupp ügynek feneket kerített. Abba is be­leszólt, hogy a nővérek mi­képp öltözködjenek, s hogy az ebédlőben Ki hol üljön. A takarítónőre azért szólt rá, mert két ujjal fogta a villát. Az egykori szegényház, a mai szociális gondozó 1925- ben épült. Többágyas szo­bákban a földszinten a férfi­ak. az emeleten a nők alsza­nak. Az ide bekerülők tud­ják, hogy életükben minden további hónap ajándék. A gyakran önmagukkal tehetet­len, és agyérelmeszesedéstől zavart emberek cselekedetei, akár a kisgyerekeké, köznapi mércével nem mérhetők. Itt az asszonyok szó nélkül tör­lik fel a folyosót, ha valaki nem ért idejében a mellék- helyiségig. A gondozottaknak a „kinti életből” hozott kapcsolatai néha még az edzett nővére­ket is meglepik. Ne is részle­tezzük, hogy Apóka és Anyó­ka sok-sok évtizeddel eze­lőtt miként keveredett egy­máshoz, a lényeg az, hogy az otthon falai között kettőjük­nek volt valamijük. Valami­jük, ami másnak nem: egy Apóka és egy Anyóka. Az összetartozás. Aztán egyszer az öreg jobblétre szenderült. s párja, soványka tárcájából koszorút rendelt. Az intézet kocsija U-ba tartott, a teme­tés hivatalos ügyeit intézni. A nővérek szóltak, hadd menjen Anyóka is, hiszen megvette a koszorút, és van hely a kocsiban. B. Anyóká­nak is nemet mondott. B. tehát rendet akart, s azt már a városi főorvos tette hozzá rosszallóan: rhinden- áron. Vezetése alatt meg­szűntek az irodai stúdióból adott „szívküldik”, pedig hej, a lemezek mennyire felvirá­goztatták a gondozottak ked­vét. Az intézetvezető mintha nem is tudott volna az ott­hon íratlan törvényeiről: nemcsak a testet kell gon­dozni. „Pénz és ital kellett az öregeknek, s a hatvan-het­venéves embereket még ak­kor sem könnyű megnevelni, ha valakinek csak az a dol­ga. Különben is a világítás, a fűtés, az étkezés járt ne­kik, én csak a kimenőmegvo­nással büntethettem...” B-t január 1-től december 31-ig szabadságolták egy sa­játos játékban... A tágas irodában hosszan beszélgettünk a tanácsi fő­orvossal. Néhány mondat után 1973. április 1-et emlí­tette: — Akkor az úgynevezett beiktatási elbeszélgetés után rájöttem nem szeretem B-t, mert nem szeretem az alá­zatos, kézdörzsölő embereket. Az ilyenek felfelé mosolyog­nak, lefelé taposnak. Aztán kiderült, hogy a hátam mö­gött engem is fúr, de akkor erre nem figyeltem, hiszen a vezetés szempontjából má­sodlagosnak tűnt a dolog... Később - is, többször kelle­metlen helyzetbe hozott. Egy alkalommal berántott egy tu­dományos előadásba, s anél­kül, hogy megkérdezett vol­na, szerzőpárosként nyomtat­ta ki a nevünket. Ha akkor felolvassa, amit írt, hó­napokig rajtunk röhög a szakma. Megírtam én, felol­vasta ő. S ezt az embert az eset után a berkekben még úgy emlegették, hogy lám B. milyen jól ért a munkájá­hoz! — Miért tartották? — Mert minden erejét a feltételek javításába ölte. Festetett, szereltetett, vásárol­tatott, s látványosan minden­kinek meg lehetett mutat­ni, lám mennyit változott az otthon. A felszín palástolta B. alapvető vezetői hibáit, a kiskirálykodását, a lelki kí­méletlenségét. Most mond­hatnám azt is, hogy a több százezer forintot, amiből köl­tekezett, a tanácstól kapta. De miért kissebítsem azt az amúgy is piciny jót, ami a számlájára írható 7 A tanácsnál 1975-ben kez­dett betelni a pohár. Veze­tői stílusa miatt egyre más­ra figyelmeztették, B. min­dent megbánt, beismerte hi­báját, ígérte megváltozik. Az 1976. decemberi átfogó vizs­gálat után, utolsó gesztus­ként, az önjelölt vezető ön­szántából léphetett le a po­rondról. Beleegyeztek, hogy ő mondhassa fel a munka- viszonyát. — Milyen nyomokat ha­gyott az intézeten B. vezeté­se? — Kitűnő gárda dolgozik az otthonban, a betegeket el­látták, ápolták, mintha az irodában mi sem történt vol­na. Az ellenőrzéskor egyet­len felfekvéses beteget sem találtak. Persze, ami látha­tatlan!. .. A lelki felfekvésnek példá­ul nincsenek szembetűnő je­lei. B.-t először új munkahe­lyén kerestem, ahol most is­mét statisztikus, a réginél jó­val alacsonyabb fizetésért. A kérdések elől kitért, mond­ván, hogy talán másfél hó­nap múlva majd ő jelentke­zik. Akkor mindent elmond. Mindent!... Másnap mégis keresett, s harmadnap meg is talált. — Nagyon őszintén mon­dom, nem rossz az alapter­mészetem, de meggondolat­lanságokba hajszoltak. Min­den ellenőrzéskor letolást kaptam a tanácstól, mert rosszul ment a gazdasági munka. Hogyan is ment vol­na jól egy alkoholista fő­könyvelővel? Nem egyszer elaludt az asztalon, s meg­történt az is, hogy részegen a szék mellé esett. Persze meg­kérdezheti, miért nem mond­tam fel neki? Hát annak is megvolt az oka, egyszer ta­lán majd azt is elmondom... B. feje fáradtan kókado- zott, keresgélte a fontosabb eseményeket. Ám minden baj szülőanyját a gazdasági munkában találta. Önmagát, meggyőződésem, ma sem lát- ia tisztán. Ma is úgy érzi, áldozatként, ármányos össze­fogás nyomán távozott. Rá­adásul fia elvesztését is az otthonbeliek számlájára írja. — Senkivel sem bratyiz- tam, vigyáztam, nehogy megszólhassanak. Csak két nővérrel beszélgettem többet. Tudja egyedülálló asszonyok voltak, gyereket neveltek, őket is csak azért hallgat­tam meg, mert minden ren­delet azt diktálja ... Később minden megkavarodott, az egyikük szerelmes leveleket írogatott, hogy csak' én kel­lek neki. Mondtam, hagyjuk az ilyesmit, erre átváltott az orvosra, persze egyedülálló férfi, meg a pénze is több. Az asszony aztán szemet vetett a fiamra, elcsavarta a fejét. Aztán már nem tudtam a fiút visszaszerezni tőle. Pedig a gimnáziumban sem do­hányzott, tízre hazajárt, a határőrségnél szolgált, szó­val érti, mindenki ilyet kí­ván magának. Egy szerdai napon azt mondtam a fiam­nak, válasszon: vagy a csa­lád, vagy az a nő. Emlék­szem szombat este fél nyol­cig adtam határidőt, s akkor a saját fiam azt mondta: ha választani kell, inkább el­megy. Elétettem a papírt: írdd. alá, hogy ide többet be nem teszed a lábad!... A szavak szenvtelenül foly­tak. B. a gondozottak különös világában is emberként bu­kott el. Senkit sem szeretett. Senki sem sajnálja. A vizs­gálat során betegek és nővé­rek még a „valami jót csak lehet mondani róla” tenden­ciózus kérdésekre is nemmel feleltek. Utólag visszagondolva, azt hiszem B. eltévedt az embe­ri kapcsolatokban. Egy szo­cialista brigád gyakran meg­fordult az otthonban, ők vé­gezték a kisebb nagyobb ja­vításokat. Társadalmi mun­kában. Egy alkalommal kés­tek a szakemberek, s az in­tézetvezető telefonon fröcsög- te: „Maguk csirkefogók, semmirekellők.” Azt hitte kö­vetelhet, akkor is, amikor csak kérhetett volna. Nem értett az emberekhez. Egy balatoni kirándulás tör­ténete talán lezárja a róla al­kotott képet. Az egyik öreg, rosszlábú néni megkérte a nővért, vigye le a mólóhoz. Közelről még sohasem látta a tavat, s ha most sem... Háromnegyed órát bicegtek a partig. Amikor visszajöttek B. lepirította a nővért: nem szégyenli az emberek meg- botránkoztatását? Egy nyo­morékot az úton vonszolni?... Az értelmező szótár írja a felfekvés címszó alatt: „Hosszú fekvésben a lesová­nyodott testen támadt seb, fekély...” Mélykúti Attila A tiszabői könyvtár részére évente 22 ezer forint értékben vásárolnak könyvet, elsősorban mezőgazdasági témájúakat. Képünkön Verseghy Erzsébet könyvtárvezető egy újonnan érkezett könyvszállitmányt leltároz Fotó: M. G.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom