Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-06 / 234. szám

ff SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. október 6. Érdekes anyagot ismerhet­nek meg kedves olvasóink az itt következő hasábokon. Imre Lajos a tudós-törté­nész, a túrkevei gimnázium tanára beható kutatásokat folytatott az aradi vértanú- tábornokok halálával kapcso­latban. A szereplőket és a történések mozaikjait igye­kezett elénk vetíteni a he­lyett a sablonos megemléke­zés helyett, amelyet ilyenkor elszoktak mondani. A hal­latlanul izgalmas, számos vonatkozásban új részleteket feltáró anyagot egy nagyobb tanulmány részleteként la­punk számára irta. IMRE LAJOS: A TÁBORNOKOK HALÁLA A világtörténelem alig ismer olyan példátla­nul aljas és kegyetlen gaz­tettet mint az aradi tábor­nokok kivégzése volt 1849. október 6-án. Ma sem tud­juk pontosan, minek tulaj­donítsuk mindazt, ami ott történt: a hisztérikus ter­rorhullám végzetes sodrá­sának-e, vagy a zavart eszű szadista: Haynau őr­jöngésének, avagy a bécsi kormány-körök gálád inspirációjának? Alighanem mindegyiknek része volt benne: mindenek előtt azon­ban Horváth Mihálynak, az immáron legendás hírű kor­társnak és történésznek kell igazat adnunk, aki 1865-ben. Genfben megje­lentetett nagy háromköte­tes munkájának. (Magyar- ország függetlenségi harcá­nak története 1848 és 1849- ben) harmadik kötetében így magyarázza meg a tö­meges vérengzést: „Az osztrák sereg vezérei nem tűrhették életben azon ve­zéreket, kik által annyiszor megverettek; nem szenved­hették életben azokat a hadvezéreket, kik számára sem nagyobb újonc serege­ik győzedelmeivel elhomá­lyosították az osztrák fegy­verek dicsősségét”. Nem lehet kétséges, hogy a ku­darc európai szégyene, me­lyet kárörvendve nézett minden hatalom, alapvető lélektani motívuma volt a bosszú gyáva művének: a híres ármádia, mely fennen lobogtatta zászlait a napó­leoni harctereken, fehér frakkos, patinás hírű ezre­déivel. a kontinens java­arisztokráciáját magába gyűjtő tisztikarával olyan csúfos vereségeket szenve­dett a „lázadók” sebbel- lobbal szervezett hadsere­gétől, amilyenekre legu­tóbb ugyancsak a napóleo­ni harctereken volt példa. A tizenkilenc esztendős császári siheder tábornoki karának oly féltve őrzött s,fegyverbecsülete” a maga tehetetlen szégyenében mu- totta meg, hogy- a csillogó külszín alatt az önmaga bemocskolásával sem törő­dő, hitvány és olcsó bosz- szúszomj lapul. N arn könnyű összerakosgatni a rémes órák mozaikjait: a kivég­zésről magyar hírlapi tu­dósítás nem maradt fenn — ki írhatott volna akkor erről — csupán a bécsi la­pok emlékeztek meg róla; azok nagyrésze is zavart szűkszavúsággal. A kor­mány-bérenc Wiener Abend-Courier 1849. évi 89. száma azonban hamis és téves értesülésektől nyüzs­gő cikkben részleteket is közöl az eseményről; egyebek között ezt írja: „Halotti csend uralkodott a kivonulásnál. Az elitéltek közül néhányon az utolsó pillanatig szemtelen és ki­hívó modort tanúsítottak. Damjanich, ki mint az utol­sók egyike végeztetett ki, még gúnyosan is nyilatko­zott, hogy ő, aki mindig az elsők között volt, miért le­gyen éppen itt az utolsó. Azok, kik lőpor és golyó által végeztettek ki, a nép által nem voltak láthatók, a többiek azonban „reretie- netes elrettentő" példaként közszemlére téve a bitófán hagyattak. A halotti csend, mely ezen aktusnál ural­kodott, csak dobpergés ál­tal lett koronként megtör- m”. Bár a tábornokok hozzátartozóinak csak ok­tóber 5-én este engedték meg, hogy a börtönben lá­togatást tegyenek — s egy­úttal átessenek az örökre szóló búcsú őrjítő ceremó­niáján — sok hír szivárgott ki a bírósági tárgyalások­ról és kihallgatásokról, majd a borzalmas reggel eseményeiről is; sokat kö­szönhetünk az utolsó vi­gaszt nyújtó papoknak, akiket hivatásuk arra kényszerített. hogy az első perctől az utolsóig tanúi le­gyenek* a törvényesített gyilkosságoknak. A tábornokokat — akik korában valameny­nyien császári tisztek vol­tak — esküszegés, felség- árulás és hűtlenség vádjával fogták per­be, s e veszedelmes vád­anyagot — mely alaptalan volt, mert a magyar alkot­mányt, melyre a táborno­kok felesküdtek, V. Ferdi- nánd szentesítette és meg­erősítette — közönséges rá­galmakkal tetézték meg. A kihallgatásokat szemtelen, gúnyos hangnemben foly­tatták le, mindjárt a leg­elején századosnak, alezre­desnek titulálva a honvéd­tábornokokat, aszerint, hogy ki milyen rendfokoza­tot Viselt az osztrák had­seregben. Török Ignác sze­mébe is vágta a hadbírók­nál-. „Mindnyájan tudjuk, hogy meg kell halnunk az igazságért. Nem is rette­günk tőle. Azt is tudjuk, hogy Önök az életünkre va­dásznak. Elég csúf dolog, nem válik Önök becsületé­re". Howiger, az aradi vár parancsnoka tipikus oszt­rák tiszt volt: szerette a hősi pózokat, az opera­színpadra illő nagy jelenete­ket, melyek most intézke­déseiben olyan jellegzetes összehangba kerültek a korlátolt fontoskodással és a gyáva kegyetlenséggel. Este hattól másnap reggel tízig riadókészültséget ren­delt el; mint egy színpadi rendező, kidolgozta a ki­végzések tervét a legap­róbb részletekig, s paran­csot adott a Wocher-ezred egyik gránátos zászlóaljá­nak az aktus lebonyolításá­ra. Irtózatos idegfeszültség ülte meg ezen az estén a várat s alant a várost, ahol a hír a másnapi kivégzés­ről szinte percek alatt ter­jedt el; a hozzátartozók — gyermekek, feleségek — talpig gyászban, roskadozó léptekkel hagyták el a vá­rat; közöttük támogatták Damjanichnét, a híres dél­szláv szépséget, aki percek­kel előbb ájultan esett fér­je karjaiba, s aki később az özvegyek példája lett; róla mintázta Jókai Barad- layné alakját. A táborno­kok leszámoltak minden­nel, nyugodtak és csende­sek. Legtöbben búcsúleve­ledet írnak, Aulich Lajos, ez az ötvenhét éves aggle­gény — valamennyiük közt a legöregebb — akit Hor­váth Mihály Genfben ki­adott könyvében a „szelíd, igénytelen, szerény, fedd­hetetlen, szeretetre méltó” jelzőkkel méltat, most is következetes önmagához: mivel nemigen van kinek írnia, s talán nem is tartja szükségesnek az írást, elő­veszi kedves Horatius-köte- tét és egész éjszaka azt ol­vassa. Nem volt nála egy- kedvűbb katonája honvéd­seregnek sose hozta ki a sodrából semmi; de ez a flegma ember Isaszegnél úgy csapott le mint a vil­lám, s eldöntötte a csata sorsát. Most a falemumi borról, a római konyha ínycsiklandozó ízeiről, a nyugalom és az örömök di­cséretéről olvas, egész lé­lekkel mélyed bele a biz­tonság és a megelégedett­ség horatiusi zengzeteibe. Török Ignác, az ötvennégy éves hadmérnök-tábornok, aki korábban a királyi testőrségnél a mérnöki tu­dományok tanára volt — az ő növendékei voltak Görgey és Klapka is — a kor legnagyobb szaktekin­télyének, Vauban-nak egyik erődítéstani munkáját ta­nulmányozza. Másnap a sötét, nyirkos hajnalon újra bekopognak a cellák ajtaján a lelké­szek, hogy már végig az el­ítéltekkel maradjanak. Öt óra után Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet — aki öt gyermek apja, s erede­tileg a bécsi kormány ren­deléséből jött egy császári huszárezreddel Magyaror­szágra — továbbá Lázár Vilmost, aki valamikor hadnagy volt az osztrákok­nál, a rácok elleni harcok­ban azonban úgy vitézke­dett, hogy ezredessé lett, valamint Dessewfy Arisz- tidot. az előkelő Abauj-me­gyei arisztokratát, az izig- vérig gavallér huszártábor­nokot a fővárta elé kísérik. A kijelölt zászlóaljjal Tic­hy őrnagy várja őket, Howiger kedvence: a szol­gálati buzgalomban égő morva bizonyára kitüntető megtisztélésként kapta az emlékezetes és nagy fon­tosságú feladatat. A négy elítélt szerencsésebb, mint a többi: őket golyóval fog­ják kivégezni — kímélet­ből. Közrefogva, megbilincselt lábbal men­nek ki a vár kapuján, a sáncok tövébe állítják őket, felolvassák az ítéleteket; egyiknek sincs semmi meg­jegyzése. Ezután leveszik lábukról a bilincset, levet­tetik velük a honvéd-atil­lát, letérdepeltetik őket és bekötik a szemüket; s ek­kor derül ki. hogy Haynau milyen nemes szívű ember: Kiss EmŐ, a dúzgazdag, sokszorosan kitüntetett egykori császári huszárez­redes, aki hajdan barátja volt és szívességet is telt neki, úgy halhat meg hogy torkába nézhet a fegyve­reknek, melyek megölik. Az ő szemét nem kötik be. Minden elítélt elé há­rom gránátos lép s egy­szerre dörrennek a fegyve­rek; hárman holtan nyúl­nak el, de Kiss Ernő tér­delve marad: a golyók vállát és lábait érték. A tiszt egy intésére az egyik katona hozzálép. puskája csövét a füléhez szorítja és elsüti. S e leírhatatlan je­lenet után — ó, az osztrák hadipompa mindennek megadja a módját — a ki­rendelt tábori zenekar rá­zendít a „Gott erhalté”-ra, amit hivatalosan „néphim- nusz”-nak neveztek. Haydn orgonabúgást árasztó, ne­mes melódiája meggyaláz­va és bemocskolva libben fel a cellák ablaka felé, ahol a többiek várakoznak; ettől kezdve magyar fül nem ismert gyűlöletesebb dallamot. (Később európai fül sem: Hitlerek — új szö­veggel — ezt tették meg " „Harmadik Birodalom” himnuszává.) Ezután az udvaron fel­sorakoztatják az akasztó­fára ítélteket. Damjanich, a szabadságharc legdaliá- sabb katonája, aki szerb fajtájának minden nagy­szerű tulajdonságát magá­ban hordta, még így szól a hozzá lépő Sujánszky mi­norita paphoz: „Én születé­semre nézve nem vagyok magyar, de szívesen le­szek a magyar szabadság vértanúja. Áldjon meg en­gem!" Törött lábával nem tud a számára kirendelt kordéra fellépni, két kato­na ugrik oda, hogy segít­sen neki, ám Howiger, a főrendező, rájuk rivall: — Vissza! Ez nem a ka­tonák, hanem a sintérek kötelessége! — Jöjjenek hát a maga sintérei — méri végig Damjanich. Áthaladva a kapun és a Maros hídján, pár perc múlva szembetűnik a ki­lenc bitófa: voltaképpen kilenc földbe ásott karó a deres mezőn. Vécsey felhá­borodva fakad ki: „Ezekre fognak bennünket felakasz­tani?.'" — de Nagy Sándor József és Damjanich elcsi- títják. Újból kezdődik a gyalázatos parádé, feláll a négyszög, felolvassák a ha­zugságoktól hemzsegő íté­leteket, s most Damjanich forró vére vet lobot: „A leg gyalázatosabb koholmá­nyok, amiket itt nekünk felolvasnak!" Erre ünnepé­lyesen megszólal Aulich, a horatiusi bölcs is: „Tilta­kozunk az igazságtalan íté­letek ellen"! A vörös frakkba bújtatott hóhér azonban Pöltenberg Ernő elé lép: — Százados úr! Ami ezután következik, annak részletezése ellen tiltakozik a jóízlés és a ke­gyelet. A bitófákat szándé­kosan alacsonyra méretez­ték: Howiger állati agyá­ban született-e ez az ötlet, vagy felülről sugalmazták neki? Nem tudhatjuk. Elég a katonákra vetni egy pil­lantást: az órákig tartó procedura alatt egyes tisz­tek a négyszög mögé som- fordálnak, mert nem bírják idegekkel a látványt és sírnak. Kemény katonák, harcedzett férfiak — akik nem hagyhatják el beosz­tásukat — rosszul lesznek és egyre-másra buknak ki a sorból. Ám Tichy, őrnagy a megtisztelt, kidomborított mellel néz végig mindent A harmincöt éves Pöltenberg, aki bécsi születésű osztrák volt, de becsületes szive nem tűrte, hogy igaz ügy ellen harcol­jon, mellénk állt — Dam- janiehhoz lép és nyakába borul: mindnyájan őt, a rác héroszt szerették leg­jobban. S megöleli, meg­csókolja utána mind a nyolcat. Példájára rendre ezt teszi mindenki, akit szólítanak. Utána Török Ignác, a mérnök-tábornok következik: majd Lahner György, a honvédsereg fegyverezési osztályának igazgatója; negyediknek a horvát születésű Knézich Károly, aki március óta részt vett a mozgalomban, s tántoríthatatlan híve volt a magyar—horvát forradal­mi testvériségnek; grani- csár-kapitányból lett ma­gyar honvédtábornok. Az ötödik Nagy Sándor József, akinek elszánt forradalmi- sága csak Beméhez volt hasonlítható; tábornokig csákó helyett pirostollas' kalpagot hordott, s e kai-' pag Buda ostrománál bá­mulatos vakmerőséggel bukdácsolt felfelé a fala­kon: viselője megfeledkezve arról, hogy hadtestparancs­nok, lóról szállított huszá­raival elsőnek mászta meg a bástyákat. „Hódié mihi, eras tibi” — veti oda az örök bölcsességet a hóhér­nak és a rendezőgárdának. Most a vértanúk Benjá­minja, a harminc éves Leiningen-Westerburg Ká­roly következik. A hesseni nagyhercegségben született, német volt, magyarul alig tudott egy keveset, bár ma­gyar nőt vett el feleségül; magyar ezredben szolgált, Görgey volt a hadvezér­ideálja; a kis gróf nem is annyira hadvezért képes­ségeinek, mint inkább a legendás bátorságának kö­szönhette a tábornoki ran­got, melyet Buda ostroma után kapott meg. Most Tichy elé lép, és jelenti, hogy szólni kíván a kato­nákhoz; az hidegen és döly- fösen adja meg az enge­délyt, azzal a megjegyzés­sel, hogy igyekezzék gyor­san végezni. — Kár minden szóért! Nem érdemes ezeknek be­szélni! — kiált oda Dam­janich, megbőszülve Ticby válaszán. Ügy látszik ha­talmas indulatai egyre in­kább erőt vesznek rajta. Leiningen azonban beszél: pár mondatban elmondja, hogy róla alávaló hírt ter­jesztenek: eszerint Buda ostrománál orvul lelövöl- döztette volna az osztrák (liszteket. Mivel a bíróság nem adott neki módot árra, hogy ezt a híresztelést cá­folja, ebben az ünnepélyes pillanatban jelenti ki, hogy az alávaló rágalom. Utána a derék, öreg Aulich lép a bitó alá, s már csak ketten maradnak: Damjanich és Vécsey. Szándékosan ren­dezték ezt így: őket gyű­lölték legjobban, őket súj­tották tehát azzal a külön büntetéssel, hogy végignéz­zék valamennyi társuk ha­láltusáját. Qj.mianichot szólították előbb. S ekkor mondta, amit a bécsi újság „szemtelen és kihívó mo­dor” megnyilatkozásaként gyalázott: „Különös, hogy nekem, ki mindig első va­lók a harcban, most egy­szer utolsónak kell len­nem," Ezután emelt fővel biceg a karóhoz, s mikor a hóhér nyakába dobja a hurkot, még rászól: — Vigyázz, hé! össze ne borzold a szakállamat! Utolsó lélegzetével fel­kiált: — Szegény Emíliám! Él­jen a haza! Nyolc halott függ a bitókon s velük szemben áll még egy élő, a büszke, engedel­meskedni nehezen tudó gróf Vécsey Károly. Miatta nem sikerült Bem nagysza­bású haditerve 1849. tava­szán, melynek célja Temes­vár elfoglalása volt; Vécsey mint önálló hadtestparancs­nok féltette saját hatás­körét, s nem tett eleget Bem felhívásának, mely az egye­sülésre szólította fel. Bem ezért nyílt levelet diktált segédtisztjének, Petőfinek, s mi több, azt a Honvédel­mi Bizottmány megkérde­zése nélkül közzétette a Honvéd és a Március Ti­zenötödike című lapokban. Felháborodása jogos volt, de szavai igazságtalanok: „Jogom van tehát és köte­lességemnek tartom Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadi parancsnokságot nem lehet bízni.” Ez ügy miatt került Petőfi éles ellentétbe Klapka hadügyminiszterrel s emiatt kellett megválnia a hadseregtől. S most itt áll Vécsey egyedül, negyvenkét eszten­dős életének hunyó szik­rájával. A legrettenetesebb árvaság ez a néhány perc: neki már nincs kitől elbú­csúznia. Gróf Grünne ren­dezte így, a főhadsegéd, régi haragosa: ime, őfelsé­ge egyik első katonájának lovagiassága! Vécsey ebben a pillanat­ban jóvá tesz mindent; a? utolsó percre az ő lelkére nehezült mindnyájuk tra­gédiája, most utoljára neki kell búcsúznia a nemzettől az utókor tekintete rajta áll A halott Damjanich ha­talmas alakjához lép, le­térdel és megcsókolja ki­hűlt kezét. Három év kor­különbség volt köztük: a fiúi csók nem az idősebb férfinak szólt, hanem a meggyötört nemzetnek. A szabadságharctól búcsúzott el. A hóhér jelenti, hogy az ítéleteket végrehajtotta. Tíz óra felé jár az idő. Tichy őrnagy azonban sajnálja, hogy rendkívüli szereplése máris véget ért: még élvezni akarja szemé­lyének fontosságát, ezért felszólítja a lelkészeket, hogy tartsanak az uralkodó és a birodalom iránti hű­ségre intő beszédeket a ka­tonáknak. A prédikációkból azonban nem lett semmi: minden felekezet papja zo­kog; közöttük a derék Su­jánszky Eusztách, aki mind­addig, míg imregi sírjába nem tették, vallotta és hir­dette, hogy Aradon égbe­kiáltó igazságtalanság tör­tént: ezért kereste fel sír­ját nem is olyan régen a minap elhúnyt kiváló Pe- tőfikutatónk, ezért nevezte könyvében „bátor lelkä pap”-nák­A holttestek estig lógnak a bitófán, s ekkor Tichy után a hóhér csillaga is feljön: árulni kezdi a holttesteket a hoz­zátartozóknak, akik ai ki­végzés alatt — reggel hattól délelőtt tízig, míg meg nem tudták, hogy minden meg­történt — Vásárhelyi Júlia házában eszméletlenségig gyötörve hallgatták az aradi harangokat, melyek a tá­vozókat siratták. Mikor először kérték a holtteste­ket Howiger elkergette őket ám, mikor leszállt az est, üzent nekik: mehetnek, vi­hetik halottjaikat Most, hogy a vesztőhelyre siet­nek, a hóhér fogadja őket, aki igen rugalmas üzletem­ber, belelát a zsebekbe! akit lehet, azt megzsarolja, akin nincs sok zsarolni való, azzal szemben engedékeny. Miért-miért nem, ő rendel­kezik az agyonlőttek hullá­jával is. Összesen hat üz­letet bonyolít le; Damja­nich és Lahner holtteste például 600—600, Dessewffy 500 forintot jövedelmez ne­ki, Vécsey holtteteméért 50, Leiningenéért viszont csak 13 aranyat zsebel be. Nagy bosszúságára hét tábornok holtteste mégis a nyakán marad, köztük persze az árva agglegényé, Aulidhé; ezekért nem jöhettek el a hozzátartozók. Kénytelen őket előírás szerint a vesz­tőhelyen elásni. Ám, így is elégedetten dörzsölgetheti kezeit, melyekkel a hurkot rángatta: ezen a pénzen odahaza, Brünnben akár két házat is vehet. Hogy mennyi péna volt ez. s mit mivel jutal­maz a világ, annak szemlél­tetésére álljon itt az az adat, hogy Petőfi 1847-ben, mikor már — ha szegénye­sen is, de —i gondtalanul élt, s mikor egész életében a legtöbb pénzt kereste, összesen 1920 pengőforintot kapott írásai, szerkesztői fi­zetése és Összes Versei­nek honoráriuma fejében egy egész év alatt! Ez az összeg mélyen alatta ma­rad a brünni mester jó osztrák forintokban és ara­nyakban csengő aznapi be­vételének. N^m telies ez az egyedülálló példátlan történet, ha el nem mond­juk: nem tizenhárom, ha-? nem tizennégy aradi vérta­nú volt. A tizennegyedik Lenkey János huszártábor­nok, aki 1848-ban hihetet­len merésszséggel és bra­vúrral, osztrák ármádiákat szélsebessen elhagyva és ki­kerülve Galíciából Pesten termett huszáraival, hogy őket az ország oltalmára állítsa. Öt nem lehetett el­ítélni, mert a vizsgálati fogságban megőrült. Ablak­üveg nélküli cellájában csu­pán egy szalmazsák volt, azon kuporgott naphosszat — mezítelenre vetkőztetve. Ha rohamai meglepték, a porkoláb addig ütötte pus­katussal, míg eszméletét nem vesztette. 1850. feb­ruár 7-én halt megs

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom