Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada (Bielsko-Biala - Budapest - Kansas - Maribor - Praha, 2009)
I. Fejezet: A Muravidék és kétnyelvű oktatása - Merényi Annamária: Régi és klasszikus irodalomtörténeti tárgyak oktatása kétnyelvű közegben
Merényi Annamária Elmondható, hogy az adott irodalomtörténeti periódus legfontosabb szerzőinek listája teljesen hasonló a magyarországi egyetemeken használt olvasmányjegyzéken szereplőkkel. A másodvonalas alkotók esetében, akiknek a fontossága egyébként elsősorban abban tapintható, hogy a korszak bizonyos összefüggései rajtuk keresztül jobban megérthetőek, valamennyivel kevesebbet mondok el. Ez egyrészt abból adódik, miként már korábban is utaltam rá, hogy itt rövidebb időszak jut a régi korszakok tárgyalására, másrészt pedig a kisebb jelentőségű szerzők szövegeihez nehezebb hozzáférni. Egy példa segítségével könnyen megvilágítható a helyzet: a 19. századi regényszerzők esetében részletesen csupán Jókai Mórt, Kemény Zsigmondot és Mikszáth Kálmánt tárgyaljuk, ugyanis sem a könyvtár, sem a témára fordítható idő nem teszi azt lehetővé, hogy pl. Jósika Miklósról, Fáy Andrásról vagy Eötvös Józsefről részletesen beszéljünk. 3. Ismeretlen szóanyag magyarázata A régi és klasszikus irodalomtörténeti tárgyak tanítása során, főleg a Kazinczyféle nyelvújítást megelőző periódus tárgyalásakor, meglehetősen sok, ma már nem használt szó kerülhet elő. Ezeket a kifejezéseket minden esetben elmagyarázom: egyrészt röviden utalok az etimológiai kérdésekre, másrészt pedig az adott szót a mai köznyelvben alkalmazott alakkal próbálom érhetőbbé tenni. Egynyelvű közegben kevesebb ilyen jellegű kiegészítésre volt szükség. Néhány példát szeretnénk erre vonatkozóan kiemelni. A magyar felvilágosodás bevezető terminusai közül részletes magyarázatra szorult a Szauder József által meghonosított iskolás klasszicizmus kifejezés: nyilván a szószerkezet két eleme külön-külön része a hallgatók szókincsének, azonban a fogalom ismertetése során utalni kell arra, hogy a 18-19. században a diákok a korabeli katolikus és protestáns kollégiumokban megtanultak verset írni, s ezzel elsajátították a klasszicista poétika alapvető szabályait. Az utóbbi kitétel kapcsán egyébként a korrekció szó is előkerül, mely a mindennapi beszédből ismert csiszolás kifejezéssel cserélhető fel, s voltaképpen a költői alkotások folyamatos javítását jelenti: e korszak szerzői variánsok elkészítése után véglegesítették a szövegüket. A verstani kérdések tárgyalása során több ma már nem használt kifejezés is árnyalásra került. Vegyük sorba! A Klasszikus Triász (tagjai: Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós) elnevezés esetében már az is magyarázatra szorul, hogy a korabeli magyar nyelvben ez három, hasonló dolgokkal foglalkozó teoretikus csoportját jelentette: jelen esetben a megnevezett szerzők az időmértékes verselés újrafeldezésére/meghonosítására alkottak közösséget. A Gyöngyösi István és kortársai által, a még a barokk időszakában preferált strófa, az úgynevezett négysarkú 12-es esetében az oktatónak a következőre kell 78
