A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
BEN KŐ LÁSZLÓ RÉGI VÁSÁRHELYI MESTERSÉGEK NÉPI ÉS POLGÁRI MÉHÉSZKEDÉS - MÉZESKALÁCSOSSÁG „ Nagy határunkon, hol annyi mézetadó növény és takarmány terem, hogy belőle rendeket vág a kasza, az a sok méz, mit a virágok kelyhe rejt, nagy részt kárba vész. [...] Ily nagy határú városban, mézszüret idején oly bőségben kellene lennie a piaczon a méznek, mint akár a tejnek és tejfölnek. [...] Vevője mindig van és lesz a méznek, mert kedves és egészséges eledele nagynak és kicsinynek egyaránt. ” (Vásárhely és Vidéke, 1897)' Történeti és néprajzi emlékek a városkörnyéki népi méhészkedésről A Kárpát-medencében és az ezen a tájon élő népek többsége ismerte az őshonos méheket és az általuk gyűjtött mézet, amelyet különböző módszerekkel már gyűjtöttek is, kezdetleges méhészkedést is folytattak. Az ókori népek egyes temetkezéseinek sírmellékleteként találtak a régészek méz és méhviasz nyomokat az ide helyezett edényekben.1 2 3 A beköltöző magyarság legtöbb törzse is ismerte a mézet, a mézzel készített, erjesztett italokkal együtt, gyűjtötte, majd tartotta is a méheket. A méhek eredetével foglalkozó biológusok szerint a méhcsalád (Apis mellifera) eurá- zsiai őshazája Kelet-Közép-Európában volt, és a két alfaja (magyar méh, bánáti méh) a Kárpát-medencében megtalálható már az utolsó jégkorszak óta. A Tisza ártereiben élő ősi fák (kocsányos tölgy, fűz, nyár) odvaiban szép számmal laktak a vadméhek, amelyeket a hozzáértő parasztok, pásztorok és a régi „kinnlakos és vízönjáró embőrök” sonkolyos mézzel fölkutattak, majd égő, nedves nádkévével, szalma csomóval kifustöltek, így hozzájutottak a mézzel teli lépekhez. Kisebb átmérőjű fákban élő méhcsaládot már be is tudtak fogni, úgy, hogy betapasztották az odú száját, majd egyszerűen kivágták a fa odvát. majd elvitték haza, ahol fedett helyre állították. Ezt a módszert azonban a fák védelmében tiltották a törvények.2 Gyakori volt ekkor az is, hogy egy hasonlóan kivájt és mézes vízzel becsapkodott fatörzs darabba, a köpiibe csalogattak méhcsaládokat, majd az árterek nehezen megközelíthető helyein elhelyezték azokat. Ezekből a mai szokásokhoz hasonlóan a nyár folyamán kétszer-háromszor begyűjtötték a mézet, a jól fizető méhviaszt, de elősegítették azok újra szaporodását, kitelelését is. Az államot alapított magyarság első fönnmaradt okleveleiből kiderül, hogy az élő állat, a gabona, a hal és a bor mellett mézzel és méhviasszal is adóztak elődjeink. A vadméhek mézé1 Vásárhely és Vidéke (a továbbiakban: VV.). 1897. október 10. (5. p.) 2 SZEREMLEI Sámuel: Hódmezővásárhely története, I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913.1. 467. p. 3 TÁRKÁNY SZŰCS Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. 563-565. p. 243
