Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-10-06 / 6. szám

5 1991. OKTÓBER 13. , SZEKSZÁRDI VASARNAP A vértanúk előkelősége Az évfordulók ünneplésének nagy veszélye, hogy előbb-utóbb sablonosakká válnak, felületes formaságok közt vész el a lényeg. Pórbáljunk közelebb kerülni a 142 éve múlt aradi gyásznap szereplőihez, áldozataihoz. Képzelje el az olvasó, hogy egy tucat jó barátjával, közeli ismerősével, kollégájával együtt halálra ítélik. Hogyan viselkedne a kivégzés előtti órákban és azokban a szörnyű percekben, amikor - előre nem közölt sorrend szerint - végignézheti a többiek elmúlását, amíg rá nem kerül a sor. A vértanúk nem egy helyről indultak. Volt köztük dúsgazdag földesúr (Kiss Ernő), előkelő főúr (Vécsey gróf), elszegényedett német arisztokrata (Leiningen), magyar érzelművé vált hivatásos, szerb származni katona (Damjanich), republikárHlemokrata (Nagysándor), vasúti foKztviselő (Lázár), másfél évvel korban osztrák nemességet kapott tívt (Schweidel), kitűnő mérnök (Török Ignác), ősnemes (Dessewffy), gyárszervező tehetség (Láhner), az osztrák felsőbb középosztály tagja (Poeltenberg, horvát határőrivadék (Knezic) és pozsonyi fogadós gyermeke (Aiulich). Aulich az utolsó éjszakán megírta búcsúlevelét Pál öccsének, aki a császári oldalon volt hadbíró, majd nagy nyugalommal Horatiust olvasgatott. Természetesen eredetiben. Dessewffyt felesége 25-ik születésnapján végezték ki. A vasidegzetű huszártisztet fel kellett rázni, mert békén átaludta az előtte való éjszakát. Láhner György, a hadsereg felszerelésének kitűnő szervezője, muzikális lélek lehetett. Elővette fuvoláját és nj^kikármilyen stílusérzékkel DonizWrLammermoori Lucia című oper^.i Edgár búcsúáriáját játszotta. Kotta nélkül. Leiningen búcsúleveleit írta egészen hajnalig, amikor meghallotta az első négy társa életének véget vető puskalövéseket. Még volt ideje leírni: „Epp most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor..." Asztalán félig kiolvasottan hevert Thackeray legjobb műve: A hiúság vására. Könyvvel töltötte az utolsó órákat a hadmérnök Török Ignác és Schweidel József is. Előbbi francia kollégája, Vauban marsall szakmunkáját olvasta, utóbbi A három testőrt, Damjanich cselekedte a legkülönösebbet. A dúsgazdag sógora révén pénzzel jól ellátott tábornok busás borravalóval rábírta Urticka főfoglárt, hogy állítsa elébe másnapi hóhérát, a brünni (Brno) Franz Bott-ot. A meglepetéstől megszólalni is alig tudó ítéletvégrehajtót kifaggatta, hogy sűrűn akasztott-e már, mennyire érti a mesterségét. Másnap, kivégzésre menet, maga mellé ültette a szekérre és Emléktábla Aradon az őket kísérő őrség legnagyobb megdöbbenésére ízes adomákkal, viccekkel szórakoztatta. Néhány sor a búcsúlevelekből. Kiss Ernő a lányához: „Megadás Isten akaratában illik egy vallásos, müveit asszonyhoz. Ezért kérlek téged, ha csak egy kicsit szeretsz: mellőzz minden hiábavaló egzaltációt..." Lázár Vilmos nagyon pontosan fogalmazott: „En mártír vagyok, és ártatlanul halok meg." Nagysándor valóságos ajánlólevelet küldött menyasszonya akkor még ismeretlen, leendő féijének: „Szerencsés, nagyon szerencsés az a férfi, akié lesz ez a csakugyan minden tekintetben tökéletes, mennyei teremtmény." Poeltenberg az apját sajnálta: „Legdrágább szegény apám!...mire ezeket a sorokat megkapja, már nem leszek. Tíz perccel ezelőtt halálra ítéltek." Gróf Vécsey október 6-án reggel fél 6-kor az élettársának: „Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked." Az utókor számára leginkább megdöbbentő búcsúlevelet Damjanich írta, aki vitéz katona volt, de közismerten nem lírai lélek, hanem inkább a hegy leve, a jó szivarok és a kártya kedvelője. Utolsó sorainak ima-formát adott: „Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, óh Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szivét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, óh Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy beválthassá nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Aid meg Aradot! Aid meg a szegény, szerencsétlenségbe sülyedt Magyarországot! Te ismered, óh Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Amen. Emiliámnak vigasztalásul. Damjanich" A tábornokokat és asszonyaikat egymáshoz fűző kapcsolatokat ma talán könnyen romantikusnak nevezhetnénk, de azt, hogy mély volt és bensőséges, senki se vitathatja. Damjanichné Csernovics Emília 1909-ben, 90 éves korában halt meg, özvegyen, mert soha többé nem ment féijhez. Másokat a halálba indulók valósággal örökbe hagytak tiszttársaiknak, barátaiknak. Desewfyné Szinyei Merse Emma csak egyetlen napot élt férjével esküvőjük után, aki az esküvői virágcsokrot attól kezdve naponta újjal cserélte fel, ugyanott hordta zubbonyán és a kivégzésekor is kitűzte. Dessewfy özvegye az előbbiek szerint Máriássy János ezredes, Leiningenné Sissány Eliz pedig gróf Bethlen István huszárkapitány felesége lett: amikor azok letöltötték hosszú börtönbüntetésüket. A Damjanich imájába foglalt kérelmek közül egyet tagadhatatlanul nem hallgatott meg a Fennvaló. Nem hajlította kegyességre az uralkodó szívét a hátramaradó bajtársak iránt. A becstelen, gyalázatos halált azonban kivétel nélkül, valamennyien erős lélekkel, férfiasan viselték el. Ordas Iván Fotó: Kaczián János Vita-litás Készséggel elismerem; a közvetlen történelmi párhuzamok konok keresése többnyire zsákutcába vezet. Mégis, a nagy számok törvénye a történelemben is figyelmet érdemel. Többek között ilyen törvényszerűségnek látszik annak megállapítása, hogy a jelentősebb sorsfordulók, nemzeti traumák után a népek aktivitása, életereje - ha úgy tetszik - vitalitása, mintha megsokszorozódna. Mint ahogy az is megfellebbezhetetlen igazságnak látszik, hogy ezeket a történelmi lépésváltásokat össznemzeti enerváltság, sültgalamb-várás -, hogy ne mondjam - valamiféle bódultan tétova tehetetlenség előzi meg. Nemzeti tudatunk bősz ostorozása lenne a tatárdúlást, a törökdúlást vagy épp a harmadikat, a „felszabadulást" megelőző évek posványos közéletét felemlegetni. Ám ez kétségtelenül méltánytalan is volna, hiszen hasonlót az európai népeknek már számtalanszor sikerült produkálniuk, legfeljebb ezt nem hányatták velük újra és újra szemükre diktátoraik és „humanistáik". Ám ha a népek pszichéje enynyire kiszámítható - mert lám engem ez ejt zavarba - nekem, a második évezred utolsó évtizedében élő európainak, vagy épp magyarnak, tudnom kellene, hogy e jelenben mit élek át. Szeretném tudni, hogy az a bizonyos nemzeti trauma előttem áll még, vagy mögöttem tudhatom? És innen számítva féligazság minden történelmi párhuzam. Környező világom számomra nem árul el semmit! Itt a „kapaij kurta" lenéző mosolya kíséri a vállalkozót, de nincs nagyobb becsülete az elszánt misszionáriusnak sem. Itt a politika megmaradt a széles tömegek konyháinak családi időtöltéséül, vagy a pincesorok, füstös kocsmák borgőzének levezetésére. Itt közösség és választott képviselője kölcsönösen bizalmatlan, ha nem épp szégyellik egymást. Ugyanaz a méla undor kíséri a szenteket, s a kufárokat, a közösségek kifosztóit és a lelkes - ám alapvetően mégis kéretlen - prókátorokat. Milliók lesik kajánul „Nagy Sándor szaki" birodalmának lassú széthullását, s jósolnak hozzá csúfos „Kupa"vereséget. Mondják a bölcsek, ott fenn bármi is változott, itt lenn minden változatlan. Míg fenn kecsegtet Európa, itt lenn kísért még Ázsia. Szólhatnánk, de hallgatunk, tehetnénk de fontolgatunk és persze vitatkozunk, vitatkozunk és vitatkozunk. Zárt ajtók, zárt lelkek, lesütött szemek mögött követ vita vitát, renyhe álomba ringatva a történelmet formálni képes nemzeti vitalitást. Meddig? Kis Pál István t Az aradi emlékmű