Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-10-06 / 6. szám

6 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. OKTÓBER 13. Disznó-ság! Egy felzaklatott sertéstenyésztő monológja Néhány napja megkeresett egy sertéstenyésztéssel foglalkozó magyar állampolgár, aki dühét és elkeseredettségét akarta megosztani valakivel. A nevét kérésére nem árulom el, mert úgy érzi, még mindig van félnivalója, most éppen a gazdasági hatalom jelenlegi birtokosaitól. Negatív érzelmeinek aktuális kiváltója az a hír volt, mely szerint a kormány engedélyt adott százezer sertés behozatalára az országba Csehszlovákiából. Azok után - kesergett újdonsült ismerősöm -, hogy az utóbbi időben hogy elbántak velünk, sertéshizlalókkal, ez a döntés valósággal arculcsapásként ért minket, de azt hiszem az ország minden polgárát is. Hiszen mi történt valójában? folytatta -, már jó ideje csak azt hallottuk mindenütt, hogy sok a sertés, túl sok, több, mint amenynyit a lakossági piac, és az export együttesen fel tudna venni, a húsüzemek raktárai dugig voltak állítólag, nem voltak hajlandóak átvenni tőlünk a pont megfelelő súlyba kerülő állatokat, másnak se tudtuk eladni őket, ott maradtak a nyakunkon, s szépen túlhíztak. Később meg azért nem vették meg, mert túlsúlyosak, nem alkalmasak nagyüzemi feldolgozásra, mert ott a százhúsz kiló körüli disznók az ideálisak. Hát mit kellett volna tennünk - teszi fól a költői kérdést -, tagadtuk volna meg tőlük a takarmányt? Az állatnak enni kell, nem halaszthatjuk őket éhen, s ha esznek, híznak is. Nem volt mit tenni, választhattunk, vagy etetjük őket, vagy levágjuk. Volt olyan közülünk az Alföldön, aki mivel elpocsékolni nem akarta az állományát, de pénze már nem volt a takarmányra, inkább felakasztotta magát. Más azért szerencsére nem tett ilyen drasztikus lépést, de az tény, hogy sokan felhagytak a tenyésztéssel, abbahagyták a hizlalást, a kocákat leölték, a kismalacokat már fiatal korukban szintén a konyhára juttatták, szóval mindent megtettek azért, hogy a kormány akaratának megfelelően leapasszák a magyarországi állományt. Következett a „szépemlékű" húsakció - remegett meg ismerősöm hangja -, amikor az üzemek felvásárolták az államtól kapott hozzájárulást kihasználva a disznókat, engedményesen kiosztották - mert ez minden volt, csak nem kereskedelem - ki járt már megint jól? A nagyüzemek, meg az ügyeskedők. A mi hasznunkat, ami lett volna, azt már régen felették a sertések, az a szegény nyugdíjas, aki órákat, napokat állt sorba egy-két kiló húsért, biztos, hogy nem érezte kiváltságnak, hogy húsba fektethette a pénzét. Az ügyeskedők százkilószám vitték el ismerőseiktől a kedvezményes árú terméket, már megint ők kaszáltak nagyot. Ezt a húst - állítja a dühös sertéstenyésztő úr - majd, illetve már most is a vendéglők, éttermek asztalán látjuk viszont, természetesen változatlan áron. Szóval ennyit ért el a kormány a mi pénzünkből elköltött hét-nyolcszáz millió forinttal. Vagyis még annyit, hogy a sertésállomány országosan lecsökkent, a tenyésztési kedv szintén, amit újra feléleszteni nagyon nehéz lesz megint. - S most jön a végső csapás jön megint indulatba, s csap az asztalra, látszik, hogy nehezen fékezi magát - ez a hír, hogy a csehszlovákoktól vásárolunk százezer sertést, egyszerűen felháborító! Nem maga a tény, hanem az előzmények! Bebolondítják az egész országot, mindenkivel elhitetik, hogy túl sok az állat, kiirtatják az állomány jó részét ezt nevezik ők a piacgazdaság kényszerítő hatásának, amit mindenkinek meg kell majd tanulni elviselni, és kivédeni - majd miután rájönnek, hogy húshiány lesz, erre külföldről hoznak be élő állatot. Hát ha ez a piacgazdaság, meg a jóléti, fogyasztói társadalom, amit ígértek nekünk, akkor én együltő helyemben megeszem az összes megmaradt malacomat, és soha többé noja foglalkozom állatokkal - állíjBs nem tudom megállapítani, va»i tényleg komolyan gondolja-*^ Egy biztos: az ő szempontjából úgy tűnik, valóban igaza van. Mi csak annyit tehetünk, hogy próbáljuk megnyugtatni őt, és sorstársait, hogy a piacgazdaságot is meg kell tanulnia a kormánynak is, meg nekünk is, s lesz ez még sokkal jobb is, de e konkrét esetre visszatérve, talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egész ország kíváncsian váija a kabinet magyarázatát a történtekre. WÁGNER DEZSŐ A kétoldalt magas nyárfákkal övezett nyiladék /A füvén egy ember bóklászott, mintha keresne valamit, amit elvesztett. Pajti volt, az öreg halász, aki mindennap - bár nyolcvanhét éves - kibiciklizik a közeli faluból és felnézi a varsáit, csalihálóit. Az ember vagy biciklivel látta, vagy a csónakban, így most furcsa volt, hogy ott bóklászik a füvön. Mint kiderült, a hangyákat nézte. Az apró rovarok zavarodottan futkostak, fűszálak hegyére, bokrok felső leveleire kapaszkodtak, vagy a fák törzsén masíroztak fölfelé, mintha az égbe akarnának jutni. Holnap itt lesz a víz, mondta Pajti, és kiment a partra, hogy a csónakláncot följebb kösse a fa törzsén, ha jön az ár, ne kelljen a víz alatt keresgélni. Akad, aki nem a madarak röptét, rovarok masírozását, vadak riadását figyeli - tán nem is tud olvasni ezekből a jelekből -, hanem a vízállásjelentést hallgatja. A dombon kompkikötő ésaSió-torok között több üdülőtelep is épült. Illetve nem üdülőtelep, hivatalosan ez semmi, hiszen nincs engedélyezve. Illegálisan épültek és vannak. Ilyenkor nemcsak a jogi helyzet labilis, hanem a valóságos is, mert jön a víz. A horgásztanyák a meder és az árvízvédelmi töltés - röviden gát - közt az árterületen, mondhatni senkiföldjén épültek. Jobbára a magasabb részeken és ott is cölöpökre, betonlábakra, vasoszlopokra. A víz ritkán jön ki idáig, így az alsó részt is beépítették. Ilyenkor aztán kezdődik a mentés; a mozgatható dolgokat fölviszik a fölső traktusba. A nehezen mozdítható tárgyakat kikötik, a kerti bútort is ledrótozzák, akad, aki a csónakot a már elöntött, mélyebb részen kiviszi a gátig, és ott köti ki. Ez arra jó, hogy a csónak biztonságban van, másrészt az áradás alatt be lehet vele menni. Körülnézni, mert van látnivaló. Különös élmény ladikázni a dülőút fölött egy méterrel, csónakázni a tanyák között. Az érzés, hogy az ember besoroltatott a hangyák közé: hogy éppolyan természeti lény, minta többi élőlény, akik ki vannak szolgáltatva... Néz és nem tehet semmit, a rengeteg vízzel nincs mit kezdeni. Lejjebb az erdészetben abbahagyták a fakitermelést, vágás helyett próbálják menteni a sarangba rakott rönköket, a vadaknak szénát, kukoricát visznek a magasabb helyekre, a gáton közlekedve menekülő szarvasokat, a töltésen átcsörtetö vaddisznókat látni. Ahogy jön az árhullám, a víz szemlátomást emelkedik, nő, dagad, kitüremk'edik a mederből. Apró neszeket, surrogásokat hallani, a bokrok ágai rezegnek a sodrásban, fák reccsennek. Szörcsögést, sóhajszerű szuszogást hallani, ahogy a víz betódul a lyukakba, apróbb mélyedésekbe áramlik. Örvények zizegését lehet megkülönböztetni a csobogástól, ahogy a mélyebb részek felé az átvágásokon zúdul a víz. Különös nyiszorgó hangon, mintha az egész terület életre kelne, menne-menne valahová: áradás van. A vízzel egvíitt a halak is kijönnek ..legelni". Megfogni r Áradás őket leginkább varsával lehel, a horgászáshoz túl zavaros a víz. Tetözéskor a forgatom leáll, a tolóhajók, uszályok horgonyt vetnek. A fölgyorsult vízben a tolóerő jóformán a helyben járáshoz lenne elegendő; csak a kitűzőhajó bóklászik a szakaszán, bátyákat rendezgetve. A víz tetején uszadékfa, elszabadultrönkök, bokrok utaznak, néha fölpuffadt állati tetem és persze szemét, annak is a legutálatosabb formája, műanyag fóliák, flakonok képében. A gátőr aggódva figyeli a vízállást, mígnem csökkenni kezd a magasság. A vidék föllélegzik. A víz csöndben húzódik vissza a mederbe, megjelennek a tanyatulajdonosok. Csizmában, vagy mezítláb, föltűri nadrággal caplatnak az iszapos ösvényen. A vízszint magassága jól látszik, egy vízszintes szürke csík a növények levelein, fák törzsén, a lerakódott és megszáradtfinom iszap nyoma. Kezdődhet a takarítás. A vízmozgás a szúnyogokat nem zavarja. Kiéhezve támadnak, már repülés közben csípnek, egyesek szerint rúgnak és harapnak is, annyi van belőlük, hogy egymást is csípik. A vaddisznó dagonyázás közben szerzett iszapréteggel védekezik, a szarvasok a vízbe menekülnek. Csak a fejük látszik ki, így védekeznek a kínzó csípések ellen. Elös

zöjja hangyákat venni észre. A félcentis, száradó iszapba nyargó ujjnyi széles csapások jelzik vonulásukat, rejt^Ws igyekezettel közlekednek valahonnét valahová. ^^ Az emberek leltárba veszik a károkat, takarítanak, pakolásznak, szellőztetnek, aztán kezdődhet a fűnyírás. A hétvégifűnyíró étet. A fűnyíró óriási előnye, hogy a nap minden szakában üzemeltethető. A telepen a fűnyíró berregése éppúgy alaphang, mint az időnként fölbukkanó tolóhajók messziről hallatszó dohogása... A szomszéd káromkodik, leül, rágyújt, nem érti. Nem azon háborog, hogy vizes lett a fal, a linóleum alatt penészes ti beton, hogy a nyaralását elszúrta az áradás. Nem, ő a vakondokat nem érti. Miként vészelték át a víz alatt. Arra számított, hogy most végük lesz. Eddig is küzdött ellenük, vegyszerrel, gázzal, majd benzines keveréket spriccelve a járataikba, magyarán reménytelenül küzdött, mert maximum azt érte el, hogy a szomszéd gyepére -alá- telepedtek át ezek a furkáló jószágok. Majd onnét vissza. Mint tudjuk, a gyepnyírónak legnagyobb ellensége a vakond, pontosabban a vakondtúrás. Arra számított, hogy a víz majd végez velük, enynyi haszna lesz, de nem. Valamilyen rejtélyes módon a vakondok túlélték a vizet. A lig nyírtam le a gyöpöt, és íme itt az első, friss vakondtúrás... A szakitásnál, meg a kövezések mellett fogják a Al pontyokat feszt, mondja Pajti. Valahol „ kilátogatott " a Duna, átszakítva a gátat és halastavakat mosott el, onnét a sok ponty. Ö nem halászik az élő vízben, inkább a holtágakba rakja a varsáit. Mindez akkor történt, mikor a part menti budik hirtelen vízöblítéses vécévé léptek elő. - Steiner -