Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
egyenest sóvárogtam utána. Sokáig vártam, mire megtudtam, mi volt az. Éti is férjhez ment, s elköltözött tőlünk egy másik faluba. Két párnát, s egy dunyhát kapott hozományul, csak azokat vitte el. A legértékesebbet azonban otthon hagyta. Otthon hagyta nekem. Ó, bár tudtam volna bánni vele, bár ténylegesen meg tudtam volna érteni! Mikor a lakodalom után rövid álomra hajthattam volna fejem, azt vettem észre, hogy valami szögletes, kisebb forma tárgy dudorodik ki a szúrós, lyukas pokróc alól. Csodálkozva nyaláboltam ki az ágynemű közül, s a szegényes hajnali fénynél meglepődve állapítottam meg, hogy egy könyv volt az. Barna bőrbe volt foglalva, rajta aranyos írás: Jókai Mór: Az arany ember. Soha azelőtt regényt nem olvastam. Nem is ment nagyon jól az olvasás, hisz csak két elemit jártam annak idején. Szaggatottan olvastam ki a szavakat, s ezért sokszor neki kellett futnom egy-egy mondatnak, mire megértettem azt. Sok olyan idegen betű is volt, amit nem is ismertem. De végigolvastam a történetet. Egyszer, kétszer, s mindig újrakezdtem, mikor az utolsó laphoz értem. S ez a könyv megváltoztatta az életemet, tudója voltam már a titoknak, mely lelkem százegyedik titkos szobáját övezte: szerelemre vágytam! Meleg, puha, biztonságos, és igaz szerelemre. Hogy szeressenek, és hogy szerethessek. Noémije akartam lenni egy Timár Mihálynak. Annyira akartam ezt a csodát, hogy megvakított elérésének vágya. Én azt akartam, hogy szép legyen, tiszta, és igaz. Azt hittem tudom, hogy ő lesz, aki elhozza nekem a szerelmet, de csak pár mocskos, titkos percet kaptam egy ócska düledező csűr fenyegető árnyékában. Undorító békák, és csalánok közt. Életemben egy hibát követtem el! Ezt! És itt az idő, hogy vallják: hogy elmondjam, gyáva gyilkos vagyok. S hiába pereg le könnyem s vérem erre a gyűrött sárga papírra, leírom, és elmondom, mert most már tudom a miérteket, és a hogyanokat, és neked is tudnod kell! Bíbor lázban hánykolódtam napokig, tán hónapokig. Néha-néha mikor pokoli kínok között résnyire tudtam mégis nyitni szemem, egy elsuhanó durva szövetből kötött, fekete kendőt láttam csupán, vagy egy fehér hullakezet, amint folyékony halált itat velem. S tomboltam belül. Égtem, és jéggé fagytam ugyanabban a pillanatban. És öltem... Kedvesem, tudom, most iszonyodsz tőlem. Kérdően olvasod újra soraimat, s nem akarod elhinni, amit mondanak. Aljas módon ez idáig elhallgattam előled mindezt. Becsaptalak. Önző voltam: szükségem volt rád, a szerelmedre, mely lassankéntgyógyítgatta 35
