Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kemény Krisztián: Pászti László: A magyar honvédsereg harcászata az 1848-49-es szabadságharcban. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum - Line Design, Budapest, 2013. 270 o. V/1329
dán” illusztrálja, majd szól az ún. „katonai állásról”, a gyalogság és lovasság, a gyalogság és tüzérség, valamint a lovasság és tüzérség együttműködéséről; a támadó és védelmi harcokról: az áttörésről, harcászati megkerülésről, illetve a bekerítés elhárításáról; illetve a harc befejezéséről: az üldözésről és a visszavonulásról. A fejezetet a hadicselekről szóló, példákkal bőségesen illusztrált rész zárja le. A nyolcadik fejezet a menet és menetbiztosítás kérdéskörét járja körül. A szerző előbb ismerteti a különböző menetsebességeket és lehetőségeket, majd a menetek korabeli osztályozását. A fő részt maga a menetbiztosítás alkotja, különböző szinteken (egységek, illetve magasabb-egységek: dandár, hadosztály, hadtest, illetve végül hadsereg) bemutatva, számos példával. A kilencedik fejezet a táborozással és táborőrizettel foglalkozik. Itt előbb bemutatásra kerül a fegyvernemek előírt helye a táborban, majd a táborőrizet, és annak ellátása a gyalogság, a lovasság, és végezetül a tüzérség részéről. A kötet végére érve összefoglalójában Pászti László megállapítja, hogy az újonnan szervezett magyar honvédség, bár mindvégig számos „gyermekbetegséggel” küszködött, alapvetően a korabeli szabályzatoknak megfelelően kiképzett, az akkori harceljárásokat alkalmazó, a kor színvonalán álló haderő volt, amelyről a (tárgyilagosabb) ellenfelek is elismeréssel nyilatkoztak. A kor bonyolult manővereinek megértését szolgáló, számos korabeli, illetve a szerző által készített nívós képpel, illusztrációval és táblázattal ellátott színvonalas kiadványt levéltári és irodalomjegyzék, személynévmutató, valamint angol és német nyelvű rezümé zárja. A kötetben, mint minden munkában, előfordulnak betűhibák, elírások és kisebb tévesztések is. A magyar oldalra álló sorezredi alakulatokból csak egy (a cs. kir. 61/3. zászlóalj) volt csonka (2 század), nem kettő (16. o.). Az önkéntes mozgó nemzetőrség említésénél elmaradt felállításának dátuma, 1848. augusztus 13. (16-17. o.). Az 1848. szeptember 16-i országgyűlés csak a 127 fő utáni 2 újonc kiállításáról intézkedett, a sorozást még nem rendelte el (17. o.). Az 1842 M „kamrás puskát” magyar oldalon nemcsak a székely határőrök, de a vadászok is használták (35. o.). Sáfrány Mihály az 1. hatfontos lovasüteg tűzmestere volt, nem az 1. hatfontos gyalogütegé (49. o.). 1849. március 5-én gróf Leiningen-Westerburg Károly még csak őrnagy és a 19. sorgyalogezred 3. zászlóaljának parancsnoka volt, nem tábornok és dandárparancsnok (77. o.). Meszéna Ferenc 1848 végén őrnagy és a Perczel-hadtest táborkari főnöke volt, nem alezredes és segédtiszt; az említett móri ütközet döntő rohamában pedig a cs. kir. 7. vértesezred is részt vett (91. o.). A kápolnai csatában Karsa Ferenc őrmester már az 52. honvédzászlóaljban szolgált (97. o.). Máriássy János alezredes 1849 február végén már hadosztály- és nem dandárparancsnok volt (112. o.). Az 1849. július 2-i már a második komáromi csata volt (147. o.), nem az első. A losonci rajtaütés 1849. március 24-én és nem 25-én volt (156. o.). 1849. június 21-én Perednél valóban nem voltak ott a 14. (Lehel) huszárezred századai (ahogy a 13. (Hunyadi) huszárezredé sem), a 17. (Bocskai) huszárezred 1. osztálya viszont a csatában részt vevő II. hadtest kötelékébe tartozott (185. o.). Philipp Bechtold altábornagy 1848. szeptember 8-án lemondott a délvidéki magyar csapatok parancsnokságáról és elutazott, így szeptember 21-én már nem lehetett ott Szenttamásnál (185-186. o.). Voigt Vilmos főhadnagy Nagysallónál már az I. hatfontos lovasüteg és nem a II. hatfontos gyalogüteg parancsnoka volt, mivel utóbbi a tápióbicskei ütközetben lényegében megsemmisült (186. o.). A kishegyesi ütközet 1849. július 14-én és nem 17-én (188. o.); míg a debreceni ütközet augusztus 2-án és nem 3-án volt (189. o.). A II. hadtest lovashadosztálya június 20-án csak 8 századnyi cs. kir. lovasságot futamított meg, nem két ezrednyit (191. o. ). A túrócszentmártoni rajtaütés 1849. június 22-én történt (224. o.). A cs. kir. fővezér neve pedig helyesen: Alfred zu Windisch-Grätz, és nem Windisgrätz (208., 256. o.). A fentieken kívül engedtessék meg a recenzensnek néhány hosszabb lélegzetű megjegyzés is. Pászti László kiváló munkája a korabeli szabályzatokra, hadrendekre, és a harctéri szituációk illusztrálásánál zömmel a későbbi visszaemlékezésekre épít. Ezek általában véve valóban helytállóak, de ahogy a szerző maga is több helyen érzékelteti, nem mindig. Ezért a későbbiekben, főként az egyes összecsapások esetében, célszerű majd külön vizsgálat alá vetni őket. így elkerülhetők lesznek a most felmerülő ellentmondások és tévedések is. Első példaként a VIII. (később V) honvéd lovasüteg problémakörét érinteném. A korabeli szabályzat 1848-ban ütegenként valóban 1-2 tiszt alkalmazását írta elő (159. o.), de a nevezett ütegnél 1849. június 27-én már 4 szolgált (ütegparancsnok, szekerészparancsnok, tüzérségi ellátótiszt, és még egy hadnagy külön beosztás nélkül), így a Mack-féle szabályzat 5 előírt tisztje is mindjárt érthetőbbé válik (219. o.). Ami pedig az üteg 1849. július 2-i pusztulását illeti, a Zámbory Emil-féle visszaemlékezés több helyen „sántít”: a korabeli források szerint az üteg parancsnoka, Csányi Márton főhadnagy már április eleje TÖRTÉNETI IRODALOM 1331
