Századok – 1968

KÖNYVSZEMLE 1196

1200 KÖNYVSZEMLE dában fejt ki munkásságot, majd Bécsbe emigrál. Bécsben távol tartja magát az emigráció belharcaitól, erejét a magyarországi ellenforradalmi rendszer leleplezésére fordítja. Később kommunista szervezetek létesítésére utazik Ruszinszkóba, majd Bécsbe vissztórvén a szovjet lapok közép-európai és balkáni tudósítója s egyidejűleg az 1920-as évek végétől W. Münzenberggel megismerkedvén a Nemzetközi Munkássegély bécsi (balkáni) titkára, szervezője lett. Ilyen minőségben került rendszeres összeütközésbe immár nemcsak a magyar és román ellenforradalmi rendszerrel, a kiadatását követelő ós utána nyomozó politikai rendőrséggel, hanem a német, osztrák, sőt csehszlovák nyomozókkal, vizsgálóbírókkal, sőt börtönökkel is. 1933-ban Berlinben élte át Hitler hatalomátvételének napjait, Prágában a Pankrácbörtönben szenvedte el heteken át a reakciós Hodzsa-kormány azon kísérletét, hogy külpolitikai ízű felkínált perekkel kiengesztelje a fasiszta Németországot. 1938-ban pedig Bécsben éli át az Anschlusst, kerül ismét a Gestapo börtönébe — ami után a munka záró mozaikja a mexikói emigrációba való megérkezése. A rövid felsorolás is bizonyítja, az eseményekben — a börtönélményekben, s méghozzá különféle országok eltérő rendszereinek börtönélményeiben — gazdag élet nem egy ember testére volt szabva. Rácz László azonban töretlenül viselte a megpróbáltatásokat s határtalan lendülettel küzdött az ellenforradalmi terror, a fasizmus ellen. Igen tanulságos annak áttekintése is, hogy e küzdelemben kikkel találkozott. Egyik korai nevelője Ágoston Péter volt; a Tanácsközátársaság idején többször Kun Bélával tárgyalt, akit régebbről Nagyváradról ismert, s akivel vitákat is folytattak. Bécsben Kunnal, Kunfival, Göndörrel és Landlerrel is kapcsolatban áll. Ruszinszkói megbízatása idején Károlyi Mihállyal, Simon Mózessel kerül kapcsolatba, s Pór Ernő valamint Münnich Ferenc segíti munkájában. Később Münzenberg munkatársa ós barátja lesz. A Nemzetközi Munkássególy szervezése közben új baráti kapcsolatok szövődnek közte s német, szovjet, cseh, angol értelmiségiek, politikusok között. A névsort még lehetne folytatni. Az olvasónak ehelyütt is csak olyan érzése, óhaja támadhat: milyen kár, hogy a szerző nem beszélt többet ezekről az emberekről, nem árult el többet gondolataikból. Rácz László tulajdonképpen az 1918. évi forradalomtól az 1938. évi Anschlussig a húsz év számos jelentős — szinte legjelentősebb — eseményénél tanúként „jelen volt". Tanúvallomása, miként politikai magatartása is egyértelmű: a progressziót szolgálta, amit kora ifjúságától összekötött a munkásmozgalom, a szocializmus igenlésével. A kívánt és szépen eltervezett beteljesülést azonban megzavarta az ellenforradalom, s Rácz László 20 éven át, pillanatnyi szünet nélkül az ellenforradalom ellen küzdött. Ezt tekintette a fő feladatnak, s az élet őt igazolta. Igazolta olyan vonatkozásban is, hogy hibáztatta a baloldali, szocialista és kommunista vezetőket, amikor- azok személyes, vagy akár taktikai, vagy még fontosabb elvi kérdésben „marták egymást", ahelyett, hogy a közös ellenség ellen fogtak volna össze. Rácz ezt nem az „utólagos bölcsesség" jogán teszi szóvá, ezt az álláspontot képviselte 1918 — 1919 telén, majd 1919-től a bécsi emigrációban, később a német fasizmus előretörése idején. Rácz kommunista volt, kommunistákkal dolgozott többnyire együtt, de volt szíve és szeme arra, hogy különbséget tegyen magyar vonatkozásban például Garami — Kunfi — Peyer és Hébelt Ede között. Munkájának értelme is megkövetelte ezt a különbségtételt s eredendően, 1919-től antifasiszta tevékenysége könnyítette meg, hogy a korszak főproblémáit illetően sokaknál világosabban lásson. S ezzel értünk el megint olyan ponthoz, ahol „több jobb lett volna". Rácz megítélése, kritikája világos s a magunk részéről a kései nemzedék nevében csak igazat adhatunk neki. A történetírók és az érdeklődők — s nem utolsósorban az új nemzedékek is csak nyerhettek volna, ha Rácz ilyen vonatkozású tapasztalatairól többet mond el. A szerző értékelése helyenként eltér a hazai marxista történetíróinkétól. Gondolunk itt Ágoston Péter 1919-es szerepének, a Clemenceau-jegyzék visszautasításának értékelésére. Áz 1918 — 1919-es politikai légkör megelevenítését mégis olyannak érezzük, ami előnyösen kiegészíti e korszakról tudottakat, s az eltérések nem kardinálisak. A mai olvasóban, immár 30 évvel a kötet záró akkordja után felötlik: Rácz László a viharról írt, s a viharnak tulajdonképpen két nagy széllökését érzékeltette: az 1918 —1919-est, s az 1933 — 1938-asat. A két világháború közötti időszaknak alighanem ez a két legfontosabb politikai mozzanata. Mai szemmel mégis felvetődik a kérdés, csak vihar jellemezte ezt a húsz esztendőt? Rácz László számára minden bizonnyal igen, hiszen az antifasiszta harc élvonalában állt. Az emberek többsége számára azonban nem. Itt bizonyos töréspontot látunk — s kíváncsiak lettünk volna a kor- ós a szemtanú olyan feljegyzéseire is, amelyek a viszonylagosan nyugodtabb időszak társadalmi, politikai haladásának korabeli vitaproblémáit is megvilágítják. A tények, élmények és