Századok – 1968

KÖNYVSZEMLE 1196

KÖNYVSZEMLE 1201 tapasztalatok vallatása Ígéretes feladat. Hasznosnak látszanék, ha valamelyik kiadónk Rácz Lászlótól teljesebb és még tartalmasabb önéletrajzot jelentetne meg. Jemnitz János Tudománytörténet — oktatás története Kristó Gyula: Korai levéltári és elbeszélő forrásaink kapcsolataihoz. (Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae.—Acta Histórica. Tomus XXI. Szeged 1966. 27 l.).— Kristó Gyula szépen megírt munkája a krónikatanulmányok sorába tartozik. Az elbeszélő és levéltári források frazeológiai, tartalmi ós funkcionális kapcsolatait vizsgálja. Tanulmányának első, leghosszabb része a legsikerültebb. Kitűnő mindjárt az a felismerése, hogy az okleveles forrásokból gestákba, legendákba átkerült formulák aligha szövegkörnyezetük eseményeivel egykorúak. Sokkal valószínűbb, hogy a krónikaíró, a legendaíró korával egyidősek s így e formulák az író korára jellemzőek. Kristó az ősgestának az 1050-es évek német—magyar háborújáról szóló részében elsőkónt a Domanovsijky Sándor által felfedezett oklevélformuláról lehántotta a hozzá fűzött következtetések szövevényét. A lecsupaszított formulát azután elemeire bontotta s finom egybevetésekkel igyekezett a számbajöhető korok okleveles fráziskészletéből azt a szövegmiliőt kiválasztani, amelybe a formula a legjobban bele illett. A bíráló elfogadja Kristó elemzéseinek summáját: „a legrégibb történeti munkánkban olvasható oklevél-formulának mintát, példát szolgáltató oklevelek nem keletkezhettek 1146 — 1158 előtt és 1171 — 1178 után, vagyis azoknak II. Géza és III. István korában kellett íródniuk." (11.1.) Helyesen utalt Kristó arra is, hogy az ősgesta e részében említett császárleány nevének (Juditnak) eltóvesztése (Zsófiaként emlegetése) „legkorábban a XII. században történhetett, akkor, amikor a történeti memória rostáján már kiesett Salamon hitvesének a neve." (12.1.) E megállapításaival az ősgesta, legalábbis az ősgesta e részének keletkezési idejét kb. egy századdal későbbre helyezte. Szerzőnk azonban csak regisztrálta e tényt, csupán bevilágított a gesták keletkezésének ingoványos világába, de meg sem kísérelte, hogy a nem is oly régi feltevések épületének lebontásával új konstrukciót emeljen. Idősebb kutatóknál is ritka, fiatalnál annál tiszteletreméltóbb s dicséretes önmérséklet bizonysága ez! Dolgozatának második fejezete az okleveles ós az elbeszélő források tartalmi összefüggéseit kutatja. E két forrásfajt egybefűző, ilynemű szálak, bizony, vajmi vékonyak. Kristó bizonyító anyagával Trencsónyi-Waldapfel Imre és Kardos Tibor vitájában Trencsényi-Waldapfel igazát erősíti: „az oklevelek tartalmi vonatkozásainak elbeszélő forrásokban való felhasználása belső gyökérből, a hazai fejlődésből magyarázható." (21.1.) Semmi okunk sincs, szerinte, arra, hogy — Kardos Tibor nyomán — a velencei okleveles történetírás módszerének átvételét tételezzük fel. Igazolja Trencsényi-Waldapfelnek azt az igen érdekes megállapítását is, hogy pl. Küküllei nem a valóság hű és pontos ábrázolásának igényével használta az okleveleket, legalábbis részben nem ezért, hanem a királytól és udvartól elvárt, ill. képviselt, politikai koncepció védelmére, a sokszor hamis elvi szempontoknak mintegy járulékos, hitelesítő eszközeként. A tanulmány Gerics kezdeményéhez csatlakozva befejezésképpen a krónikák és legendák jogbiztosító szerepót megvilágító adatokati és feltevéseket vonultat fel, kimutatva többek között azt is, hogy legendák és krónikák „nem egyszer váltak oklevelek, tehát jogi tényt tartalmazó s e jogi aktusnak bizonyságául is szolgáló iratok hamisításának forrásává." (25.1.) Gestakutatóink, bizonyára, nem egy jól megalapozottnak tűnő feltevéssel fogják még meglepni olvasóikat: íme, ez volt legrégibb történetírónk, íme, így hívták boldog emlékezetű Béla király névtelenségbe burkolózó nótáriusát. Nézetem szerint, oly korban, amelynek legkimagaslóbb államfórfiait, mint az uralkodókat is, alig-alig tudjuk egyéníteni, egy-egy újabb név kiemelése a szürke százezrek tömegéből nem sokkal viszi előbbre, ami mégis csak legfőbb célja a történetírásnak, a valóság megismerését. Az efféle tanulmányoknak nem is ezek a személyi felfedezések az igazi érdeme, hanem személyi felfedezésekig vezető kutató útjukon a szociális miliő sokoldalú elemzése, a kor történetírása sajátos társadalmi determinációjának megvilágítása. Kristó Gyula krónikatanulmány-jellegű dolgozatát a műfaj ilyesféle hajtásának tartom. Komjáthy Miklós Perényi József-. A történész műhelytitkaiból. Budapest, Gondolat Kiadó. 1965. 179 l. — Perényi József népszerűsítő jellegű munkája hosszú idő óta az első ismeretelméleti és módszertani kérdéseket tárgyaló könyv történelmi irodalmunkban. A munkát gondolatokban gazdag bevezetés nyitja meg. Nincs e helyen lehetőségünk, hogy minden egyes kérdésével és kérdésfelvetésével részletesen foglalkozzunk. Közülük csupán eggyel, éspedig azzal a rág-