Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
magyar fővárosban az Institutum Geometricum, vagyis az első polgári mérnökképző intézet. 1782-től működött, és több mint 1200 hallgató szerzett itt oklevelet. Ennek a növendéke Mezei József is, aki kiválóan tanult, kitűnően rajzolt, tehát messzemenően alkalmas volt erre a pályára. Nem ő az egyeden sokoldalúan tehetséges fiatalember a reformkori Magyarországon, a többirányú tevékenység, érdeklődési kör szinte általános a kor művészemberei között, hiszen Petőfi Sándor és Arany János is rajzolt, színészkedett, Kisfaludy Károly, Gvadányi József hivatásos katonák és írók voltak. Kisfaludy, Jókaihoz hasonlóan, a kezdetekben nem irodalommal, hanem képzőművészettel szeretett volna foglalkozni, kiváló, romantikus hangvételű tájképeit, kompozícióit a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfivel, akinek Riskó Ignác (költő, Szatmár megye főjegyzője, országgyűlési követe volt) mutatta be. Festői tevékenységének legfontosabb tanúja ebből az időszakból a költőről készült arckép, amely egy 1846 őszén, szeptemberoktóber körül festett kisméretű munka, a ritka, élő modell után alkotott Petőfi-arcképek egyike. Ezen kívül Barabás Miklós és Orlai Petrich Soma készített képet közvetlenül Petőfiről. Jókai Mór említi még, hogy 1842-ben lefestette barátját, de ez sajnos elveszett. Rózsa Györgynek köszönhetően 1948-tól ismerjük a sokáig elveszettnek hitt dagerrotípiát, természetesen ez csak egy pillanatot örökít meg, mellette ugyanolyan hiteles dokumentumnak számít a többi korabeli, modell után készített portré is. Mezei arcképéről többek között reprodukció jelent meg Rózsa György írásának illusztrációjaként is: Petőfi képmásai, Irodalomtörténet, 1951. 2. szám. Festményének reprodukciója megtalálható még a Petőfi Irodalmi Múzeum ARCpoetica című, 2013-ban megjelent kiadványában, a borítón, amelyben 47 darab, Petőfi Sándorról készült képmást mutattak be a kötet szerkesztői. A Vasárnapi Újság is közölte (1880. 3. szám) Székely Bertalannak az arcképről készült rajzát, illetve a tusrajzáról készített kőnyomatot, így vált pár évtizedes késéssel közismertté ez az alkotás. Kicsit bonyolultan hangzanak a fentiek, de ezeket a fázisokat az akkori meglehetősen nehézkes és körülményes nyomdatechnika igényelte. A Vasárnapi Újságban véleményeket is találhatunk a festményről különböző szerzőktől, akik egyebek mellett megállapítják, hogy autodidakta munka, valamint azt, hogy a képen Petőfinek kemény tartása és merev nézése van, de ennek ellenére az arckép kifejező és valósághű. Tény, hogy nem tökéletes ez a portré, Mezei is érezte hibáit, mert ugyanitt idézett följegyzéseiben mentséget keres: „1846-ban mint fiatal mérnök dolgozgattam Szatmáron Daróczy Bálintnál... Petőfit Riskó Ignác hozta el hozzánk. Míg ő barátságosan beszélgetett velem, én áhítattal néztem rá. Megismerkedésünk után nemsokára Riskó szólított meg, hogy festeném le Petőfit. Petőfi eljött s én lefestettem. Kemény tartással s merev tekintettel nézett rám. Innen származik a merevség a festményen. Most jobban tudnám én lefesteni Petőfit, - mondta a súlyosan látássérült festő -, ha még egyszer ecsetet vehetnék a kezembe. Oly elevenen áll előttem arcza, mintha most látnám, s igen jól tudom, az általam fölvett arczképen mi a hiba. Csak megadná a jó ég, hogy valaha kijavíthatnám.” Visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy az ő költészetére is nagy hatással voltak Petőfi versei. Amikor Riskó felolvasta Mezeinek Petőfi egyik Szatmáron írt költeményét, 62
