Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
komolyan fontolgatta, hogy véglegesen lemond irodalmi ábrándjairól. E sorok szerzője a Petőfi-ábrázolásokról írt 2010-ben a szatmárnémeti Szamos márciusi számában: „Csak sejtjük, milyen volt valójában Petőfi, de ismerve nyughatatlan természetét, életútját, lázadásait, szinte biztosra veszem, hogy nem olyan, mint amilyennek Barabás Miklós vagy Orlai Petrich Soma megörökítette. Nézegetem Orlai Petrich Soma festményét, amelyen Debrecenben ábrázolta az álmodozó, elmélázó költőt, és nem hiszek neki. Számomra nem eléggé hiteles Barabás Miklós romantikus hangvételű Petőfi-arcképe sem, amelyen a kezét a kardja markolatán tartó, keményített gallérú, karszalagos szelíd ifjú bizakodóan tekint a jövőbe. Ezek az arcképek lényegében nem a költőre, hanem elsősorban a korra jellemzőek. Olyan ez, mint a Feszty-körkép, amely alapján nem a honfoglaló magyarokat, hanem a millennium korának ízlésvilágát, gondolkodásmódját, történelemszemléletét ismerheti meg a néző. Hiteles ábrázolásnak érzem többek között a dagerrotípiát és Ferenczy Béni Petőfi-szobrát. Az utóbbi sem a szelíd, hanem az indulatos, lázadó, feltartóztathatatlan Petőfit idézi”. Nem tarthatjuk igazán meggyőzőnek és főleg igaznak azt sem, ahogyan Pap Endre (jogász, költő, író, műfordító, publicista) felesége, Kováts Jozefa mutatta be nekünk Petőfit. Ezt a Borovszky Samu által a 20. század elején szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai monográfia Szatmárnémetit bemutató részében is idézik. O a költő szatmári házigazdájaként azt állította, hogy szeleburdi, fékezhetetlen fiatalember, aki semmibe veszi az úri társasági illemszabályokat, a szobalánnyal parolázik, meg hasonlóak. Az igazság az, hogy a költő ösztönösen vonzódott a műveltebb, iskolázottabb, úri emberekhez, becsülte a kultúrájukat, de nem tudta elfogadni azokat a társadalmi konvenciókat, kötöttségeket, amelyek között éltek, és mélységesen meggyőződve igazáról, ezek ellen minden adandó alkalommal, előre megfontolt szándékkal, tudatosan, nyíltan lázadt. Szó sincs itt szeleburdiságról, meggondolatlanságról, kiszámíthatatlanságról. Ha alaposan megfigyeljük Mezei arcképét, megállapíthatjuk, hogy jó karakterérzékű, megfelelő ábrázoló készségű, a festészetben már jártasságot szerzett, a képzett elődök, kortársak munkáit ismerő, jó színérzékkel megáldott, de még kialakuladan ízlésvilágú, kezdő, kiforradan alkotóról van szó. Ha összehasonlítjuk a munkáját a 45 éves, képzett, kiváló festő, Székely Bertalan rajzával, amelyet az olajfestményről készített, rögtön kitűnnek a különbségek. Székely munkája jóval karakteresebb, összefogottabb, egységesebb, direktebb, ugyanakkor komolyabb hangvételű anélkül, hogy komorabb lenne. Mindezek a kívülálló számára lényegtelen apróságoknak tűnhetnek, de alapvető, meghatározó jellegű, minőségi különbségekről van szó. A Vasárnapi Újságban megjelent másolat — bár rutinosan kivitelezett átlagos rajznak tűnik — jobb az eredetinél. A fentiek ellenére Mezei munkája érték, amely amellett, hogy irodalmi és kultúrtörténeti dokumentum, egyben jó minőségű, igényes szakmai szinten kivitelezett alkotás is. Kicsit romantikus, szépelgő, hízelgő atmoszférája a képzettség hiányán kívül az elfogultságból is adódik. 1846-ban Petőfi már országos hírű költő, akinek a közvetlensége, barátsága akkora megtiszteltetés Mezei számára, amely feledtetett vele minden ösztönös, tárgyilagos megközelítést, és részéről csak a megszépítés, idealizálás, mint az egyeden lehetséges megjelenítés jöhetett szóba. (Részletek Muhi Sándor: Me%eiJózsef című kismonográfiájából. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015) 63
