Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tartalomjegyzék
A velünk élő Petőfi Petőfi alakja és költészete körül hol fellángolnak, hol pedig lecsillapodnak a befogadói kedélyek. A halálát követő több mint másfél évszázadot folyamatos rapszodikusság jellemzi. A fellángolások időszakában irodalmi és közéleti viták uralják a befogadói közteret, ilyenkor újra megvitatják a vele kapcsolatos örökös kérdéseket: nemzedéki vagy nemzeti mivoltát, aktualitását, klasszikusságát vagy modernitását és egyebeket. Megfeledkezve arról, hogy ezekben a kérdésekben már többször is nyugvópontra jutott az irodalmi közvélemény. A közelmúltban két jelentősebb vitatéma lángolt fel a Petőfi-kultusz körül: az egyik az ún. „barguzuni Petőfi”, a másik pedig az iskolákban oktatható Petőfi. Az állítólag Szibériába elhurcolt és fogva tartott költőalak köré szinte a semmiből teremtettek fiktív kultuszt és tetemes „szakirodalmat”. Irodalomtudományon kívüli és tőle távoli bizonyítékok sorával akarták meggyőzni a közvéleményt, hogy létezett egy eddig ismeretlen „orosz” Petőfije is a magyar irodalmi hagyománynak. A dilettáns kultuszkísérlet legendának sem vált be, nemhogy irodalomtörténeti szenzációnak. Véleményem szerint két lényeges dolgon bukott meg az alaptalan konstrukció: egyrészt nem találtak olyan orosz nyelven írt Petőfi-szövegeket, amelyekkel kiegészíthették volna a már lezártnak tekintett költői életművet, másrészt dilettáns történettel nem lehet lerombolni egy nemzeti költő másfél évszázados kultuszát. Az oktatás megreformálása kapcsán arról vitáztak a tantervalakítók, hogy oktathatók-e még a klasszikus szerzők művei. Van-e értelme a korábbi évszázadok költőinek és íróinak életművét bevinni a mai irodalmi oktatásba, mivel diákjaink érdeklődése nagyban eltér az ő világuktól? Nem csupán Jannus Panoniusról, Balassi Bálintról, Berzsenyi Dánielről és Vörösmarty Mihályról hangzottak el kétkedő megjegyzések, hanem a hozzánk korban közelebb álló Arany Jánosról, Petőfi Sándorról és Jókai Mórról is. Helyettük jobb lenne kortárs szövegeket oktatni, hogy ne veszítse el a mai irodalom a leendő olvasóközönségét. Most emeljük ki csak Petőfit a sorból: a maga korában éppen egyszerűsége és közérthetősége miatt marasztalták el néhányan a befogadásban. Ez a klasszikus és népies egyszerűség vált volna mára értehetetlenné? Számomra viszont felelős embereknek ez a hozzáállása értehetetlen. Folyóiratunk Petőfi-súlypontos idei első száma éppen azt bizonyítja, hogy a költőnek helye van a mai és (megelőlegezem) a mindenkori irodalmi köztudatban, van rá olvasói igény. A közölt tanulmányok és esszék azt bizonyítják, hogy az életműnek kétségbevonhatatlan helye van a nemzeti és a világirodalomban; olyan egyetemes és aktuális kérdésekre keresi a választ, ill. mond róluk véleményt, amelyek minden korban foglalkoztatják az olvasó embereket és örök időszerűségük van: szabadság és függetlenség, szerelem és boldogság, élet és halál, szépség és igazság stb. Szükségünk van tehát a velünk élő Petőfire. Horváth János irodalomtörténész száz évvel ezelőtt monográfiát írt Petőfiről, sok aktuális megállapítása közül csak egyet emelnék ki: „megalapozott lírai jellem”. Mondhatunk-e tömörebb és igazabb jellemzést a költőről? Bizonyára nem. Csak elfogadhatjuk és tovább gondolhatjuk ezt az axiómaszerű kijelentést. Petőfi olyan életművet alkotott, amely mindenkor helyet teremt magának a befogadásban, ahogy azt eddig is tette. Ugyanakkor találkozik a mindenkori olvasói igénnyel is. Tehát újból és újból fel kell fedeznünk magunknak Petőfit. Erre leginkább a bevezetőben már említett megállapodott és lecsillapodott befogadói periódusban van nagyobb esélyünk. (végh) 2
