Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-27 / 39. szám
1986. szeptember 27. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 N. LÁSZLÓ ENDRE: 'Ш Ш (1) NÉHÁNY SZŐ, ELŐZETESKÉNT Ugyan ki tudja már — néhány tu dós kivételével —. hogy egykor a Kárpát-medence Európa aranyban leggazdagabb része volt? Hogy egye dűl Erdély aranybányái több aranyat adtak mint egész Európa? S az is igaz, hogy Erdély aranybányái évezredek óta adják az aranyat, a hí rés Kalifornia és Alaszka aranya vi szont néhány év alatt kimerült... Pedig a Kárpáj medencében nem csupán Erdélyben voltak aranybá nyák S ha itt az aranybányászat több ezer éves múltra tekinthet vissza, a folyami aranymosás még sokkalta korábban kezdődött. A hegyek gyom rában lakozó kincs sokáig rejtve maradt, de a folyóvizeink fövényében levő aranyrögök aranyszemcsék igen korán felkeltették az 'emberek ér deklődését. hiszen „pucéran kellet ték magukat" Hogy a Kárpát-medencében hány helyütt bányásztak egykor aranyat aránylag könnyen megállapítható Arra a kérdésre viszont, hogy hány helyen mostak Itt aranyat már sok kai nehezebben felel a néprajzkutató Ugyanis a mosóhelyek száma több százra tehető. Annyit azonban már biztosan tudunk hogy a Kárpát-me dence területén négy nagyobb aranymosó központ alakult ki az évszáza dók során: az Erdélyi Érchegység, a Felső-Tisza vidéke a Dráva melléke és a Muraköz valamint a Duna Bra tislavától Esztergomig terjedő szaka sza Az itt felsorolt főbb aranymosó centrumok közül az első kettő fövenyében hazai eredetű arany találhatóa másik keltőben — többségében ide génből jött, gyülevfsz“ arany. Más és más a környezet, mások a természeti viszonyok, az aranyat eláruló és kisérő anyagok különböznek a mosási, kinyerési eljárások is, de az tény. hogy ebben a négy centrumban egész falvak lakossága élt — szinte kizárólag — aranymosásból. így volt ez a Duna említett szakaszának mindkét partján, de leginkább a Csallóközben és a vele szomszédos Szigetközben. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Csallóközt egykor aranykertként emlegettékl Mivel ennek a tálegységnek, ennek a „vízre épült kis országnak“ egészen mások voltak a természeti adottságai, mint a Kárpát medence egyéb területeinek, lakosainak életmódja is más irányban fejlődött, alakult az évszázadok folyamán. Itt nem a föld nyújtott biztos megélhetést (hiszen a folyóágakkal feldarabolt, mocsarakkal és a hatalmas őserdőket alkotó mocsári tölgyekkel borított területet évente legalább kétszer elárasztotta a Duna), hanem a víz. őseink itt évszázadokig szabadon hódolhattak négy nagy ősfoglalkozásuknak: a halászatnak, a vadászatnak, a pásztorkodásnak és az aranymosásnak. Míg a többiről vaskos köteteket írtak tudósaink, az aranymosást mindmáig a titkok fátyla borítja... Vajon miért? Mint ahogyan minden mesterség módszerei, fogásai, titkai egykor apáról tiúra öröklődtek, úgy az aranyászmesterségé is. Csakhogy az aranyászok még féltékenyebben őrizték ősi szabadságuk és megélhetésük zálogát, a mesterségbeli fogások ismeretének dús tárházát... A fiúgyermekeken kívül csak azok ismerhették meg a mesterségbeli titkokat, akiknek sikerült beházasodniuk egy-egy aranyász családjába ... Köteteket tenne ki, ha mindent leírnék. amit negyven év alatt sikerült megtudnom az aranyászokról és az aranymosásról, de erre itt nincs lehetőség. Tehát csak azt mondom el „kagvlóhéjban“, hogyan dolgoztak a csallóközi aranyászok ... AZ ARANYLELŐHELYEK Az arany lelőhelyei két csoportba sorolhatók. Lehetnek elsődleges, vagy másodlagos lelőhelyek. Az elsődleges lelőhelyek a földkéreg megszilárdulása során alakultak ki. Ezeken a helyeken az arany a kőzetekben szemcsésen elhintve legtöbbször azonban kvarchoz kötve a kőzetekben ereket alkotva, moha szerű klvirágzásban vagy lemezkék formáiéban fordul elő. Az elsődleges lelőhelyekről bányászással termelik nyerik ki az aranyat. Másodlagos előfordulásról akkor beszélünk, ha az arany az eredeti helyéről elkerül, s máshol rakódik le. Egyes aranytartalmú kőzetek az idők folyamán elmállanak. és az aranyport vagy szemcséket a csapa dék a kőzetekből kimossa és elsodorja, majd a folyók medrébe, partjaira zátonyaira lerakja. Ezekről a helyek ről ássák vagy mossák az aranyat az aranyásók vagy az aranymosók, akár nagyüzemi módszerekkel is-AZ ARANYÁSZ MUNKAESZKÖZEI, SZERSZÁMAI Az aranymosó munkaeszközei, szer számai éppen olyan egyszerűek, amilyen 6 maga. Az ősi eszközökkel a be nem avatott ugyan semmit sem kezdhet, de az aranyász kezében „életre kelnek“ és segítenek neki a föveny féltve őrzött kincsének ,a sáraranynak a kitermelésében. Lássuk ezeket az eszközöket! ■ Közönséges lapát, a mai aranyászok közül a legtöbben — külföldön is — a nálunk vásárolható, könnyű alumíniumlapátot használják ■ Az aranynézőlapát. Ez a titokzatos nevű szerszám egyetlen darab bükkfából készül, tehát aligha mnnd->■ lapátnak. Az aranyász a lapát belsejét, s annak is a nyél felé eső részét parázzsal teke téré égeti. ■ Az aranymosóasztalnak igen sok nevével találkozhatunk a Kárpát-medence területén. Ezek közül néhány: mosóasztal, mosópad, mosódeszka, fogaspad. ló, csikó, aranyászvályú, a Dél-Dunániúlon és Jugoszláviában pedig „deska-bronja“. Ez egy két, há rom vagy négy lábra lejtősen fektetett, fenyődeszkából (régebben hársfából, a Dél-Dunántúion nyárfából) készített, posztócsíkokkal borított, két hosszabb és egy rövidebb oldalán peremes lap. A hossza 130—150—200, a szélessége általában 60 cm. Magasabban álló végére teszik a deszka keretű, erős drótháló fenekű rostát, melyet az aranyászok saroglyának. saraglyának vagy egyszerűen csak saraglának neveznek. Régebben ezt a saraglát közönséges, fűzfavesszőből font, ovális kosár (fikas félkas) helyettesítette. ■ A következő jellegzetes és nélkülözhetetlen aranyászeszköz a vízmerítőlapát, s nevek dolgában ennek sem lehet oka panaszra. Mondjuk meringüllőnek, meringölőnek, merőkének, köpőcének, hórögnek, nyeles finaknak, szapolyának. a Dél-Dunán túlon zsehtárnak nevezik a horvát aranymosók. Eredetileg egyetlen darab vastag bodzatából készüli: a törzs legvastagabb, kivájt részéből és a hozzátartozó, nyélként szolgáló ágból. Igen mutatós munkaeszköz volt, de eléggé nehéz még üresen is, s így ma már a nyélre erősített — kevésbé mutatós, de sokkal könnyebb — három-, négy- vagy ötliteres, henger alakú konzervdobozt használunk köpőceként■ Az aranyválasztó, más nevén himba, szérke, a Dél-Dunántúlon deščlca a posztócsíkokból kiöblített arany további tisztítására szolgál. Rendszerint fából készítettük ezt a nagyjából rönkcsónak vagy ladik alakú kis alkalmatosságot. A belsejét ennek is feketére égettük. Ebben a században az aranyászok már vaslemezből, Erdélyben pedig — a legújabb időkben — már műanyagból is készítettek szérkét de ezek az anyagok nem fogják meg olyan jól az aranvszemcséket. mint a fából készített, égetett belselű arany választó. S nem is olyan szépek. ■ Az aranyégető vagy egy közön séges vas merőkanál, vagy egy drót nyéllel ellátott kis konzervdoboz csu pán. Régebben külön ilyen égetöka nalat készített az aranyászoknak a falusi kovács. Ezzel tulajdonképpen már fel Is soroltam az aranyászok ősi, de még ma is használatos eszközeit. A fel soroltakon kívül még szükségük van néhány tálra, egy dézsára, higanyra, kis mérlegre, egy darab szarvasbőrre. A régi aranyászok felszereléséhez tartozott még néhány — akkor nélkülözhetetlen — kellék. Sok igazi, de még több orvaranyász posztóborítás nélküli, lónak vagy esi kónak, gebének csúfolt mosópadot használt. Ha ugyanis megugrasztották a tilosban dolgozó aranyászt, ladik iába tette az ilyen padot és gyorsan elillant. Az ilyen mosópad haránt bevágásaiból aranykaparóvas segítségé vei kaparták ki a beléjük rakódott aranyszemcséket. Ez egy »L« alakú szerszám volt. rövidebb szárának végét ellapították és élesre köszörülték. A munkahelyét egykor még gyakran változtató, hosszú víziutakoi megtevő aranyász magával cipelte a tel jes felszerelését, s ezért nélkülözhetetlen volt számára a ladik. Ebben kapott helyet — a már felsorolt eszközökön kívül — az élelmiszeres vagy elemózsiás láda, a bogrács, a fehérnemű, néhány darab gyékény, melyből sátrat rögtönözhetett, esetleg a széles kerekű talicska (hogy ne süppedjen a fövénybe) és a szélfogó. a sellenc, amit neveztek még lészának, lécának és szárnyéknak is. Ez a szélfogó egy kétszer kétméteres, két karóval felállítható sövényvagy nádfal volt. Ha az aranyász erős szélben dolgozott, ez „fogta a szelet“, hogy a meringüllőből öntött vizet le ne vihesse a szél. De néhány aranyásznak alkalmi sátorként is szolgált ez a könnyen áthelyezhető sövény vagy nádfal. MUNKAHELYÜK — AZ ARANYÁSZPART A folyó csak a part bizonyos szakaszain, zátonyain rak le aranydús fövenyt. Ezeket a helyeket, az aranyászöntözéseket — a folyó kanyarulataiban — már ősidők óta ismerjük. Másutt is van ugyan arany, de olyan kis mennyiségben, hogy a kitermelése aligha fizetődne ki. Amint a későbbiek során majd elárulom, az arany „jelenlétét“ csalhatatlanul jelzi valami. Milyen is az aranyászpart? Mindig hármas tagoltságű. Ha a védőtöltéstől elindulunk, először a parti erdőkkel, rétekkel, legelőkkel borított ártéren megyünk keresztül. Ezt nevezi az aranyász „magaspart“nak. Ez a viz felőli oldalán rendszerint meredek homokfallal zárul, amit az aranyász „meredekpart“-nak vagy „partfal“-nak nevez. A partfal aljáról indul ki, s a víz alatt is folytatódik a „lejtőspart“, vagy a „partlejtő“. Az arany ász a partlejtőn dolgozik, de számít neki a partfal Is. Elárulom, miért. A folyó a partlejtőre „teríti" frissen hozott aranyfövenyét, ugyanakkor azonban más munkát is végez: „szegi“, azaz rombolja, szaggatja a partfalat, s a belőle leszakított darabokból is — igen alapos, akkurátus munkával — kimossa a talán már évszázadok óta bennük szunnyadó aranyszemcséket. Itt találkozik aztán — az aranyász lapátján, mosópadja posztóján — az évszázadokkal ezelőtt ideérkezett, tehát már „honos arany“ a „gyülevísszel“, a most érkezett arannyal. (Folytatjuk) зЦ Nemzedékek (Vass Gyula felvétele) if. Ivan Záleský: Anya gyermekével (bronz) (Fotó: —ss) „A rakodók mindenkit csókoitatnak” (KÖNYV A MINDENNAPOK APRÖ GONDJAIRÖL, ŐRÖMÉIRŐL) MEGYES1 GUSZTÁV riportkönyve módfelett érdemes, érdekes olvasmány. Már a címe sem mindennapi: A rakodók mindenkit csókoitatnak. Megyesi Gusztáv írásai alapján, kivételes tehetségű újságíró. „1950- ben születtem Budapesten“ — vallja önmagáról a kötet borítójának fülszövegében. — „Vegyésznek, közgazdásznak tanultam, az újságírásnál kötöttem ki. Igaz, csak későn: huszonhat éves koromban kezdtem a toliforgatást. Miért éppen a toliforgatást? Nem tudom. Talán, mert egy időben mosodában dolgoztam: a szennyesek végeláthatatlan sorban próbáltak megtisztulni a kezem alatt. Aki minden nap szennyesekkel dolgozik, elöbb-utóbb meg piszkolódik maga ts, valami égi tisztaságra vágyik. A papírlap látszott egyedül makulátlannak, hattyúf ehérnek. Ügy hinné az ember, hogy ilyen papírlapot teleírva apróbb és nagyobb betűkkel, megtisztul maga is. És akkor talán könnyebben megbirkózik másfajta szennyessel is." Hát, elgondolkodtató hitvallás, az biztos! No, de nézzük a könyvet magát. 'A címadó írás a három részre tagolt könyv első harmadában található. A rakodók mindenkit csókoitatnak kétkezi munkásokról, bútorszállítással foglalkozó markos, nyakas férfiakról, „trógerokről" szól. A vállas, izmos behemót legények ésszel, „lélekkel“ dolgoznak. Ha példának okáért egy méregdrága, sok tízezer forintot érő zongorát kell a boltból a várost bérház lehetetlenül szűk lépcsőházában a ki tudja, hányadik emeletre sértetlenül feljuttatniuk, egyik társuk a munkálatok megkezdése előtt valóságos környezettanulmányt végez: centiméterről centiméterre kiszámítja, hol lehet a szállítóknak fordulniuk, hol pihenhetnek, szusszanhatnak a teherrel néhány másodpercet, s hol szükséges alaposan „megfogniuk a dolog végét“. Egykori hírhedt verekedő, kidolgozott izomzatú könnyűsúlyú bokszoló, tanév közben megszüntetett vegyipari szakközépiskola volt levelezés diákfa és ki tudja felsorolni, még hányféle ember gyarapítja soraikat. Egyben mindannyian megegyeznek: vagány fiúk, sok pénzt keresnek, ám ezért alaposan meg ts dolgoznak. Szeretik, tisztelik a mesterségüket. Akit maguk közé fogadnak, legény legyen a talpán! Büszkén állítják, ezt a szak• mát nem lehet megtanulni, tehetség kell hozzá. Egyesek úriemberként kezelik őket, mások viszont kocsmai hangot ütnek meg velük szemben. Erre persze a szállítók dühbe gurulnak, otthagynak csapot-papot, rímánkodhat már az ügyfél, ők hajthatatlanok maradnak. Nekem ebből a fejezetből mégis a Fél kanna Hypo tetszett a legjobban. Az írás főszereplője D.-né, a süketnéma mosodai dolgozó. A ruhamosóban Hypót vagy biszulfitot szabad használni, a kettőt egyszerre nem, mert semlegesítik egymás hatását. D.-né visszamosó, egyes „fenti emberek“ kitisztított ágyneműjét fehéríti újra, hogy azok — saját lepedőik, párnahuzataik tisztasága láttán — jó véleményt adjanak, mondjanak a vállalat munkájáról. A nagydarab süketnéma asszony végzi a munkáját becsülettel, szinte csodákat művel, —« azonban a saját feje után dolgozik. Kiváló Dolgozó címet is kap, hisz patyolatfehérre mossa a reá bízott fehérneműt. A legközelebbi tisztításkor aztán a gépek foszlányokra tépnek mindent, ami bennük van. S jön a rengeteg kártérítés. D.-né térdig érő szennyes lében, állandó gőzben, zokszó nélkül végzi a munkáját. Nem szól, nem is tud, viszont érzi, tisztában van vele: a helyére nem találna a vállalat senkit, ezért minden nap benyújtja a maga számláját: telerakja az üstöt ruhával, vizet, majd biszulfitot enged rá, és amikor már forr az egész, beleönt egy fél kanna Hypót... Megy es Gusztáv fanyar humora is sok derűt, jó szórakozást ígér. A második fejezet A munkásosztály filmet forgat címet kapta. Arcok, jellemek, emberi gondok, köznapi örömök kerülnek pár percre, néhány mondat erejéig reflektorfénybe. A szóbanforgó riport egy filmforgatás statisztáinak a kiválogatását írja le. Odébb, az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan földreszállása kapcsán a riportkészítés néhány műhelytitkáról rántja le a leplet. A zászlóüzemről, de főként a kártyagyárból szóló tudósítás rendkívül szellemes jegyzet. S tényeket, alig ismert, talán kevésbé tudott tényeket is elárul az „ördög bibliájáról“. íme: Zsoldos Benő, a nyugalmazott banktisztviselő nem is tud kártyázni, Ám kiderítette, hogy „...a magyar kártyát Schneider József Pest- Buda, Kiskereszt (ma Kazinczy) utcai lakos találta fel 1835-ben, kijátszva ezzel és lehetetlen helyzetbe hozva a Habsburgokat, hitet öntve egyúttal a magyar népbe. A kártyába ugyanis sehogyan sem tudott belekötni a cenzúra, hiszen hiába látták, hogy a figurák egy elnyomott nép harcát szimbolizálják és aktualizálják, a figurákat ,Schiller Teli Vilmos című drámájának alakjairól mintázta Schneider. Márpedig Schiller német volt, hogy nézett volna ki, hogy az ő figuráit tiltja be a cenzúra?...“ Megyesi Gusztáv riportjaiban nemegyszer önmagát is pellengérre állítja. Ilyen írás a kötetet záró Léc- és ládaügyek. „Veséző" írásai szintén nagy szakmai hozzáértésről tanúskodnak. A hivatal minden nap üzen című riportja a kisember és a „papír, igazát“ körömszakadtáig védő hivatal harcáról szól. A könyv a Kozmosz Könyvek sorozat egyik legújabb köteteként, az Idén látott napvilágot, s könyvesboltjainkban szintén megvásárolható. ZOLCZER LÄSZLÖ
